Zelnik József
Konrad Lorenz, a könyveiből nálunk is nagyra becsült, világhírű etológus egy nyilatkozatában a következőket mondta: „az utóbbi időben a nyilvános propaganda mechanizmusa érdekel, mert azt hiszem, hogy a legnagyobb hatalmi fegyver lehet ellenünk”. Lorenz, aki a magatartást kutató munkásságáért kapta meg 1973-ban az orvosi-élettani Nobel-díjat, s akinek jelentőségét sokan Darwinéhoz mérik, a propaganda mechanizmusában nem csak egyszerű kommunikáció-politikai veszélyt lát, hanem az emberi jelenséget alapjaiban átírni készülő technikát. Erről az álláspontról nézve nem is tűnik olyan túlzónak az a kommunikációs szakemberek által hangoztatott álláspont, hogy a különböző társadalmi rendszerek között egyre inkább a kommunikáció-politika szerint lehet különbséget tenni. Vagyis hogy az állam kommunikáció-politikája tud-e egyenrangú és megfelelő lehetőséget biztosítani állampolgárai számára, hogy a különböző kommunikációs médiumokhoz hozzáférjenek. Érdekében áll-e a kommunikáció társadalmasítása? Elősegíti-e minden rendelkezésére álló eszközzel szuverén vélemények cseréjét? A szó szoros értelmében kommunikáló társadalmat épít-e? Véleményem szerint videó és közművelődés kapcsolatát csak ilyen összefüggések tükrében lehet érdemben vizsgálni.
Videó és közművelődés. A két jelenséget először külön is meg kell vizsgálnunk a magyar társadalmi gyakorlatban, mielőtt összefüggésükben értelmeznénk őket.
Magyarországon több mint tíz éve használnak különböző intézmények videoeszközöket. Ez a felhasználás egészen széles területen folyik. Így megtalálható a videó az oktatásban, a kutatásban, a művészetben (például a film- és képzőművészetben), de a kereskedelemben, az állambiztonsági tevékenységben, a hadügyben, a mezőgazdaságban, az iparban és sok más hasonlóan fontos szakágban is. Az utóbbi időben a videó egyre fontosabb eszközévé válik a reklámtevékenységnek, és bevonult a magánélet eszköztárába is. Bár ezen a területen ma még presztízs fogyasztási cikk, azért előzetes tájékozódásunk (bizományi áruházak közlése stb.) szerint már ma is több videolejátszó készülék van magán-, mint állami tulajdonban. Külföldi előrejelzések szerint ennek az eszköznek ugyanolyan előretörése várható, mint a magnetofonnak vagy a televíziónak. A bécsi egyetem szociológiai intézetének felmérése szerint Ausztriában 1981-ben megkétszereződött a képmagnók száma. Átlag heti négy és fél óra műsort rögzítenek. A készüléktulajdonosok egyharmad része csereberéli baráti körben a szalagokat (kazettákat). A rögzített műsorok népszerűségi sorrendje: játékfilm, krimi, szórakoztató műsor, ismeretterjesztés és sport. A videózás elsősorban a mozitól és színháztól veszi el az időt, de használói többet járnak baráti körbe és többet olvasnak.
A 70-es évek végén a magyarországi publicisztika is felfigyelt a videóra. Viszont a hazai videojelenséget a maga teljességében értelmezni próbáló kutatások valójában még nem születtek meg. Nem tekinthetjük annak azokat a technikai-választási előkészítő szakanyagokat, amelyeket az a néhány szerencsés intézmény készíttetett el, ahol lehetségessé vált videostúdió kialakítása. Valamint azokat a szakmai publicisztikai írásokat sem, amelyek ennek a technikának a megismerését tűzték ki célul. Ezek a kutatások azonban rámutatnak arra a rendkívüli hiányosságra, hogy a videotechnika magyarországi társadalmi használatbavételének technikai, beszerzési, gazdasági feltételeire és mindezeknek az alkalmazási igény szerinti összevetésére nem készült (pontosabban az OMFB 1978-ban készített egyet, de az nem került nyilvánosságra) központi döntés-előkészítő szakmai és alternatív javaslat. Ezért már lassan tizenöt éve a különböző (devizás és nem devizás) utakon beszerzett készülékek csereszabatossága nem biztosított, társadalmi használatbavétele technikailag esetleges s így gazdaságilag pazarló. Meggyőződésem szerint szükség van a videó társadalmi használatbavételének alternatív rendszere kidolgozására.
A másik hiányossága a videóhoz kapcsolódó itthoni próbálkozásoknak, hogy elméleti, szakmai felkészültség híján a használatban levő eszközök működtetése nem merül ki – sokszor mellőzi – ennek a technikának a speciális lehetőségeit. Ez annyit jelent, hogy az intézményi hálózatban úgy és arra használják a videót, ahogy és amire a filmfelvevőt, kizárva így a gazdaságossági és kreativitásbeli lehetőségeit. A magántulajdonban levő készülékek pedig a nyugati kazettaipar filmjeit (horror, sex, disco stb.) játsszák. Itt fontos, hogy emlékezetünkbe idézzük azt a tanulmányt, ami 1980-ban jelent meg a Magyar Tudományban Szekfű Andrástól. Ő már ekkor felhívta a figyelmet, hogy az idegenforgalom jelenlegi arányai mellett nem lehet megakadályozni a műsoros kazetták beáramlását. Az adminisztratív intézkedések különben is rendkívüli kárt okoznak a politikai legitimitásnak a mindennapi tudatban. Ez a tiltás egyébként sem oldaná meg azt a helyzetet, hogy a nyugati tévéadók által sugárzott – és 1984-től megfelelő antennával az ország egész területén fogható – műsorokról felvételek készüljenek.
A közművelődés első ránézésre szerencsésebb helyzetben van Magyarországon. Hiszen, ahogy mindnyájan tudjuk, létezik egy közművelődési törvény. Ennek a törvénynek azonban – pozitív vonásait nem vitatva – többen hibájának tekintik, hogy olyan területet akar törvénnyel szabályozni, amelyet valójában nem lehet.
Az elmúlt évek is mintha ezt bizonyították volna. A törvény nem törvényként, hanem ajánlás jelleggel működik, s a gazdasági nehézségek közepette az ajánlást egyre kevesebben veszik figyelembe. Ebben a helyzetben a közművelődés, a mindennapi életünket meghatározó kultúra ügye egyre fokozódó méretekben függ az egyéni kezdeményezésektől, az olyan cselekvéstől, amely a kisközösségeket a kulturális értékek irányába mozdítja el.
A magyar politika nagy felismerése volt, hogy az egyéni kezdeményezésre helyezte a hangsúlyt a gazdasági szférában. Viszont a kulturális területen nehezen találjuk, nehezen teremtjük meg azokat a garanciákat, amelyek a hasznos egyéni kezdeményezésekhez hátteret adnak, segítik azt nem éppen könnyű útján.
Társadalmunk olyan furcsa helyzetben van, hogy a gazdasági termelésben az innováció gyorsabban valósul meg – pedig tudjuk, ott sem elég gyorsan –, mint a kulturális termelésben. Magától értetődően vetődik fel a kérdés, hogy mitől ilyen lassú az innovációs folyamat a kultúrában, lehet-e azt csupán anyagi eszközökkel befolyásolni, milyen lépések lehetségesek.
Ez év elején Jack Lang, a francia kulturális miniszter egy Spiegel-interjúban a következőket mondta: „Malraux koncepciója és az enyém között van egy nagy különbség: a Malraux-féle koncepció napóleoni és jakobinus volt, ami azt jelenti: Párizsban kigondolnak egy modellt, s azután eldöntik, hogy minden megyében létesítsenek egy kultúrházat… Sok szó esett a kultúrházakról. Mindenki azt hitte, hogy Franciaország el van árasztva velük, holott valójában csak 15 van belőlük. Mi viszont egész más álláspontra helyezkedünk. Mi azt mondjuk: »Segíts magadon, és az isten is megsegít.« Tehát: mi nem előre gyártott modellekkel dolgozunk.”
Ez első ránézésre nagyvonalú, valójában liberális, laissez-faire kultúrpolitika. Az a gyanúm, az ilyen gondolkodás két problémát is takar. Az állam kultúrpolitikája nem akar vagy nem tud megfelelő kulturális alternatívákat kidolgozni és ajánlani. Ha nem akar, ezzel az is lehet a célja, hogy visszafogja, átcsoportosítsa a központi keretből a kulturális szférára eső anyagi erőket. Ebben a pillanatban a segíts magadon elv bár látványos, de manipulatív. Ha valaki tisztességesen gondolná, akkor is meg kellene kérdezni tőle, hogy van-e, nem pusztult-e le valamilyen oknál fogva az adott társadalomban az a kisközösségi kreativitás, amely most egy látványos gesztussal szabad utat nyer. Másrészt ez a kreativitás háttérül kap-e maga mögé megfelelő kommunikációs kereteket. Olyan kommunikációs kereteket, melyek tetté tudják szervezni a vállalkozó gesztusokat.
Itt térünk viasza ahhoz a kérdéshez, hogy mi a feltétele annak, hogy az innováció, az újítási készség működjön, és ennek eredményeként kulturális tetté váljanak különböző értékes kezdeményezések. Megfelelő kommunikációs keretek kellenek. Esetünkben az a kérdés, hogy a kisközösségi kezdeményezéseknek vannak-e megfelelő kommunikációs csatornáik társadalmunkban. Ha nincsenek, próbáljuk-e kialakítani, vagy csak absztrakt elvként demonstráljuk meglétüket. Absztrakt elvként, amit tudvalevőleg a társadalmi gyakorlat leráz magáról, mint kutya a vizet.
Ennél a pontnál térek vissza a videó és közművelődés kapcsolatához. Az eddigi nemzetközi és hazai videós tapasztalatok azt mutatják, hogy a közművelődésnek és a videónak mint új típusú kommunikációs formának megfelelő találkozása valódi kulturális energiákat szabadít fel. A közművelődést – amit én a mindennapi kultúra értékorientáló mozgása értelmében használok – ez a megfelelő kommunikációs technika rávezeti, rávezetheti, visszavezérelheti eredeti célkitűzéseihez. Arra gondolok, hogy a közművelődésnek, amely nálunk többnyire művelődési házas, színházas, mozis stb. szabadidő tevékenységgé zsugorodott össze, a fogyasztói társadalomban meg szinte egészében szórakoztató iparrá-kultúrává vált, eredeti rendeltetése szerint a mindennapi élet kulturális motorjának kellene lennie. A mai magyar társadalomban elindultak olyan kísérletek, amelyek csökkentik a szakadékot a termelési és kulturális szféra között. Népművelők – de ebben a helyzetben jobban illik rájuk a kulturális menedzser megnevezés – rájöttek, hogy legalább olyan fontos kulturális tett, ha egy új termelési módszer megismertetését szervezik meg, mintha létrehoznának egy kórust vagy egy néptánccsoportot. Ha az országosan jelentős termelési erőt képviselő kiskert-kultúrát támogatják megfelelő információkkal, s megszervezik a vetőmagbeszerzést vagy a késztermék értékesítését. Megszervezik egy konjunktúrás növény konjunktúrán belüli gyors és így hasznos termelését. Vagy a kultúrház szervezésében földet bérelnek a helyi TSZ-től, és a bérlő közösség egyik évben a moszkvai olimpiára, másik évben Rómába utazik a bevételből. Szolgáltatásokkal rosszul ellátott közösségben autó- és mezőgazdasági kisgépjavító műhelyt építenek a művelődési ház mellé és közösségi fenntartással működtetik.
Ezekből a kísérletekből nőtt ki az az elképzelésem, amely a helyi társadalom, a helyi gazdaság adottságaival számolva építi ki a kulturális fejlesztés programját, egy olyan kulturális fejlesztését, amely éppen így a helyi társadalom gazdagodását szolgálja az egész társadalom javára.
Mekkora erő szabadulna fel, ha ezek az ötletek, kisközösségi kezdeményezések megfelelő kommunikációs csatornákon egymásra találnának, fölerősítve így egymásban a kreativitást. Továbbmenve ezen a szálon kimondható, hogy ezek a kezdeményezések csak akkor életképesek, ha megfelelő kommunikációs szerkezetre épülnek.
A tömegkommunikáció a helyi mikrotársadalom számára nem megfelelő kommunikációs forma. Történelmileg kialakult funkciója a hatalom legitimitásának a biztosítása. Feladata így az állami és az eléggé elvont össztársadalmi érdekek képviselete. A helyi érdekeknek, a kisközösségi elképzeléseknek így most adódik az a történelmi feladatuk, hogy megteremtsék azokat a kommunikációs formákat, amelyek érdekeik hordozói.
Az utóbbi évtizedben megjelent videotechnika eleget tesz ezeknek az elvárásoknak, s továbbfejlesztésének lehetőségeiben, más kommunikációs formákkal (kábeltévével, közösségi tévével) való szimbiózisában egy alternatív közösségi kommunikációs rendszer valódi esélyei sejlenek fel. A félreértés elkerülése végett érdemes hangsúlyozni, hogy a televíziót mint tömegkommunikációs csúcsszervet és a videót + kábeltévét mint kétoldalú kommunikációt nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő rendszer két oldalaként kell értelmezni. Amíg a tömegkommunikáció főleg a hivatalos, intézményesült világ kommunikációs formája, addig a videó + kábeltévé-rendszer a nem vagy alig intézményesült világ és a helyi társadalom kommunikációs rendszere. Mindkettő megfelelő működtetése teremtheti meg mai helyzetünkben a megfelelő csatornákat a társadalmi párbeszédhez.
Amíg a tömegközlésben terjesztett információnak, mint utaltam rá, fő feladata a fennálló hatalom legitimitásának biztosítása, addig a közösségi kommunikáció a közösség identitását építi, tartja természetes keretek között. A kettő megfelelő kölcsönhatása teremtheti meg a társadalom morális legitimitását.
Érdemes néhány példát felvillantani azokról a helyzetekről, amelyekben már eddig is közösségi célok érdekében használták a videót. Több európai városban videofelvételek készítésével megakadályozták az értelmetlen szanálásokat. Kivágásra ítélt fákat mentettek meg úgy, hogy a fák tövében rendezett ünnepet dokumentálták, majd bemutatták a városatyáknak: íme, erre jó egy tér, és rajta a fák nekünk fontosak. Vannak városok, ahol már a mozikban a saját városukról szóló híradó-tudósítást játsszák, s egyáltalán nem meglepő, hogy nagyobb az érdeklődős a helyi híradó, mint a központi iránt.
Az egyik magyar üzem kihasználatlan üdülőjéről készített videofelvételeket, és azt bemutatta a nyugdíjas klubban. Azóta jelentkeznek oda az üdülni szándékozók. De ugyanúgy megteremti ez a technika, hogy a háziasszony lakásából figyelemmel kísérje a tanácsülést vagy az iskolában az oktatást. Kisebb-nagyobb ügyek ezek, viszont belőlük áll össze mindennapi életünk és annak értelme vagy értelmetlensége.
A videó így olyan technikai kihívás, amelynek megfelelő értelmezésében életünk minősége magasabb szinten fogalmazódhat meg. Amint az előzőekből is látszik, a videotechnika olyan információhordozó eszköz, amely a demokratikus közlés és közlekedés irányába hat. Technikailag könnyen kezelhető, már manapság is nagy tömegek számára hozzáférhető. Párbeszéd-típusú információs eszköz, szemben például a televízió közlő jellegével. Ezek a tulajdonságok lehetővé teszik, hogy a videó, megfelelően használva, a politikai kreativitás hordozója lehet. Csatornája egy olyan kisközösségi politikai kreativitásnak, amely egy értékorientáló demokrácia irányába mutat. Technikai lehetőség egy megújuló társadalmi szerződéshez, amelynek alappillére a megfelelő csatornákon folytatott párbeszéd. Videó és közművelődés kapcsolata kicsiben modellálja kultúra és kommunikáció kapcsolatát. Kultúráét és kommunikációét, ami valójában egyazon jelenség két oldala. Lényege az, hogy egy társadalom a szimbolikus formák termelését és elosztását milyen keretek között s milyen célok érdekében valósítja meg. Tudja-e biztosítani egy társadalom, hogy állampolgárai egyenlő eséllyel vehessenek részt a szimbolikus formák termelésében, egyszerűbben mondva a kulturális életben. Lehet-e biztosítani, hogy az egyik állampolgár által teremtett szimbolikus formák (kulturális értékek) megfelelő gyorsasággal és megfelelő módon jussanak el a többi állampolgárhoz.
A kérdés valójában az, biztosítható-e az egyének és főleg közösségek lehetősége arra, hogy saját helyzetükről saját képet készítsenek, majd azt megosszák más közösségek hasonló élményeivel. Más szavakkal: biztosítani tudja-e egy társadalom az értékorientáló demokrácia épülésének kommunikációtechnikai feltételeit a társadalom tagjai számára.
Úgy látszik, a nyolcvanas években halaszthatatlan feladatunkká válik egy kommunikációs törvény kidolgozása. Ennek a törvénynek abból az alapállásból kell kiindulnia, hogy minden állampolgár számára állampolgári jogon biztosítani kell a megfelelő kommunikációs eszközökhöz való megfelelő hozzáférés lehetőségét. Egy ilyen törvény alapvető felelőssége és egyben méltósága az lenne, ha ezt hangsúlyozottan megfelelő módon garantálná. Az agrártársadalmak évezredes történelme a talpalatnyi földért való jog körül forgott. Nem nehéz megjósolni, hogy az információs kor, melybe ebben a században léptünk, a talpalatnyi információhoz és annak áramoltatásához, a megfelelő kommunikációs formákhoz való jog körül forog majd.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/02 61-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6525 |
