Csepeli György
Az arany középszer eszmekörében fogant nagyanyai bölcsesség szavai intettek annak idején arra, hogy „aki éjszaka legény a gáton, legyen nappal is az”. Olyankor hangoztak el ezek a szavak, amikor éjszakai excessusaim alkalmával kora reggel éppúgy fel kellett kelnem, hogy részt vegyek a családi munkamegosztásban vagy elmenjek az iskolába, mintha a tyúkokkal feküdtem volna le. Az éjszaka nagyanyám szemében a kétes, bűnös, elítélendő passziók kiélésének ideje volt, amikor is bárokban, kártyabarlangokban, éjszakai pillangók ágyaiban a szirének csábításainak nagyon is engedő Odüsszeuszok vergődtek saját bűnös szenvedélyeik horgán, elhessegetve maguktól a betegségek, családi viszályok, lelki deformálódás képében törvényszerűen lesújtó bajok rémeit.
Úgy tűnik, mára a televízió lett „össznépi nagyanyánk”, aki sajátos értékrendje által alakította ki azokat a műsorokat, amelyeket megtekintésre javall, főidőben sugároz rendszeresen. Ezekről a se hús, se hal műsorokról feltételezi a televízió, hogy nézői „normálisak”, a dolgozó és igyekvő nép tagjai, akik ha a televíziót nézik este 8 és 10 között, azért teszik, hogy felüdüljenek, regenerálódjanak, információkkal és kommentárokkal feltöltekezzenek, hogy erőt és optimizmust merítve azután másnap a munka frontján helytállva építsék a szocializmust. Ezzel szemben a televízió megkülönbözteti nézőinek azt a rétegét, amelyről feltételezi, hogy sötét szenvedélyek rabjai lévén foglalkozásuk vagy személyiségalkatuk torzsága folytán gondolkodni, töprengeni szoktak, s még szórakozásuk sem teljes, ha nincs benne esztétikai, morális vagy politikai konfliktus, ha nem láthatnak bűnnel pettyezett pozitív hőst vagy erényekkel megáldott gonosztevőt.
Régebben az első csatorna és a második csatorna műsorai között volt a vízválasztó. Az első csatorna szólt „mindenkihez”, hol egyenesen a nézők egyeteméhez címezve az adásokat, hol a tőlük származó kéréseknek engedve látszólagosan, az ő szeszélyeik szerint válogatott programot nyújtva nekik. Ugyanakkor a második csatorna hordta homlokán az intellektualizmus, a borzadva emlegetett „kísérletezés” és „komolyság” bélyegeit. A második csatorna széles körű vételi lehetőségeinek köszönhetően ez a helyzet megváltozott. A szereposztás szerencsés esetben sikerültnek mondható. Az egyik csatornán tömegműsor fut, amikor a második csatornán valamely réteg számára fontos és érdekes adás látható. Arra nyilván még hosszú ideig kell várnunk, amíg a két műsorcsatorna kínálata tökéletesen alakul. (Nem is említve azt az „abszurditást”, amikor kettőnél jóval több csatorna képezi majd a választási repertoárt.) Ma még igen gyakori a melléfogás, amikor a néző szíve szerint mindkét műsort nézné, akár mert mindkettő tömegműsor, akár azért, mert véletlenül olyan réteg tagjai sorába tartozik, amely a felkínált két rétegműsor mindegyike iránt érdeklődik. Simább eset, választási dilemma sincs, ha a kínálat éppen olyan, hogy a néző egyik műsorban sem talál szórakozást, információt vagy gondolatot, függetlenül attól, hogy a műsor készítői kinek szánták senkit sem érdeklő filmjüket, vetélkedőjüket vagy műsornak álcázott reklámjukat, szűk körű, beavatottaknak szóló híradásukat.
A megkülönböztetés az új helyzetnek megfelelően finomabb formát öltött. Ma inkább a főidős és az azt megelőző, valamint az azt követő műsorok saját struktúrájáról beszélhetünk. Míg a főidőt megelőző műsorok kínálata tarka, s a munkából, bevásárlásból s gyermekeket begyűjtő körútról hazaérve tetszés szerint kapcsolódhatunk be a tévénézésbe anélkül, hogy különösebb élménygazdagodás várna ránk, ha látjuk az adott műsort vagy veszteség érne bennünket, ha elszalasztjuk, addig a főidő utáni műsorok sokszor kifejezetten értékesek, megtekintésük hiánya komoly kulturális veszteséget okoz. E műsorok értékei azonban gyanúsak lehetnek a műsorszerkesztők szemében. Mintha féltenék tőlük az embereket, s ezért lehetőleg fél tíz és tíz óra körül rögzítik az ilyen műsorok kezdetét, amikor már mindazok, akik tisztességes módon, munkával keresik a kenyerüket, úgyis ágyban vannak, az igazak álmát alusszák.
Mintha feltételeznék, hogy van a nézőknek egy lustálkodó, henye, későn kelő rétege, akik délelőttjeiket úri módon töltik. Mondjuk kilovagolnak egy órácskára, hogy utána kiszaunázzák magukat, majd egy könnyű lunch után átöltöznek, hogy megjelenhessenek valamely ötórai teán, és tánc, terefere, rövid séta alkotja maradék teendőiket. Ezután nincs más dolguk, minthogy kivárják, míg a televízióban lefut az intelmekkel és termelési sikerekkel teli híradó, az estére kijelölt pompás mulatság (mondjuk a Telepódium, a Szeszélyes évszakok) vagy felhőtlen fejtörő (Fele sem igaz), netán mélységesen mély tévédráma (Fekete Császár), esetleg izgalmas krimi (Tetthely, Derrick), szentimentális sorozatepizód (Elátkozottak városa), majd mire a szomszéd kastélyban elüti a toronyóra a tizet, kezdődhet számukra is a tévézés. Legutóbb Nyikita Mihalkov Idegenek között című filmjét láthatta ez a válogatott úri közönség, de nyilván neki szánják az igényes külpolitikai tájékoztatást (Panoráma), a magyar valóság vonzásában készült filmszociográfiát (Hanák és Révész Pogányfilmje), a Truffaut- és Fellini-filmeket, a Mozart-zenét.
Nem tudom, van-e olyan életmód-szociológiai felmérés, amely azt mutatná, hogy a konfliktusos, komplex értékrendek, magas fokon profi szórakoztató művek és az igaz társadalmi információk iránt érdeklődők eleve későn hajtanák álomra fejüket. Hogy a fentebb ironikusan megidézett úri közönség nem létezik, az egészen bizonyos. Ha viszont valaki egyetemista, értelmiségi, marxista-leninista egyetemen tovább tanuló szakmunkás, a világ dolgaira nyitott nyugdíjas, abból semmi módon nem következik, hogy vissza lehet élni kíváncsiságával, s rá lehet kényszeríteni, hogy a tévé műsorszerkesztése miatt éjszakai őrjáratot tartson a képernyő előtt, s másnap hunyorogva, kialvatlanul dolgozzon vagy nevelje gyerekeit, beszélgessen barátaival, miközben szégyenkezve kelljen bevallania, hogy ő bizony éjszakázott, de nem a Maxim görljeinek bája, nem a rulettgolyó igéző pörgése vagy az ital mámora okán, hanem csupán a tévé valamelyik „elitnek szánt” műsora vette el idejét az alvás elől.
A két műsorcsatorna adta lehetőségekkel még nem tud jól élni a tévészerkesztőség, jóllehet időnként már beletalál a helyes párba állításba. Így lett a Tudósklubból főidős műsor, s éppen Mihalkov filmjeinek egyike ily módon lett ünnepi főműsor. A megoldás végül is nem egyedül a műsorszerkesztőségen múlik, hiszen a szerkesztőség csak abból tud gazdálkodni, ami van. A selejt az éjjel jótékony homályban sem fog értékként ragyogni, miként ami érték, az este tíz után is vitathatatlanul megtartja tökélyét.
Az axiológiai megfontolásoktól függetlenül azonban az ország nézőinek többsége élettani sajátosságai folytán este tíz után jobban szeret aludni, mint tévét nézni, s aki ilyen órán még nem alszik, azt feltehetően az éjszaka bűnös bugyrai amúgy is jobban izgatják, mint a tévé által kínált műsorcsemegék. Ezért célszerű volna – legalább a második csatornát – már főidőben az olyan jó műsorok számára fenntartani, amelyek jelenleg oda nem figyelés, véletlen vagy tudatos mellőzés folytán az éjszakai órákba szorulnak. Ne a büntetés, a gyanakvás, az elszigetelés jele legyen az éjjel sugárzott műsor, hanem célozza meg azt a közönségréteget, amelyről valóban feltételezhető, hogy szeret vagy kénytelen éjjel is tévét nézni. A józan ész megfontolásai amellett szólnak, hogy ez a kör sokkal inkább a szórakozást, az enyhén borzongató izgalmat, erotikát és humort fogja előnyben részesíteni, mint az artisztikumot, a bonyolult intellektuális okfejtést, drámai hatású dokumentumot vagy kísérletező kedvű művészi vállalkozást.
Remélhetően a jövőben lesz elég értékes és aktuális tévéműsor ahhoz, hogy akár tömegműsorként, akár rétegműsorként a főidő ilyenekkel teljék ki. Így azután, ha valaki éjjeli órán kikapcsolja a tévékészüléket, az majd nem jobb meggyőződése ellenére, a napi munkáját követő fáradtságérzése és álmossága miatt teszi ezt, hanem csak azért, mert unja, mert elege van már belőle, mert láthatóan nem neki készült. Változatlanul szükség van arra, hogy a műsorok a társadalom ízlését és értékrendjét kielégítő széles paletta szerint készüljenek, de ne az legyen az alapvető rétegképző szempont, hogy ki bírja tovább az éjszakázást, ki szenved inkább álmatlanságban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/02 60-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6524 |
