Deli Bálint Attila
Humberto Solas, a Cecilia rendezője a filmfestészetnek hódol, ennek rendeli alá műve dramaturgiáját, a színészi játékot, a jellemábrázolást – és jórészt színekben fejezi ki még a film ideológiáját is.
A kubai bennszülött lakosság eredet-mítoszai és a spanyolok által exportált keresztény megváltás-mítosz úgy rétegeződik egymásra, mint pokol és mennyország: a színelváltozás misztériumának magva nem egyéb, mint fehérré lenni, levetkezni az evilági sötétség színeit. A vallásos tudat valóságában e színelváltozás persze alig képes többre, mint fehérnek látszani: követni a rabszolgatartók szokásait, értékeit. A fehér és fekete mágiája harcát a XIX. századi kubai valóságba helyezi a rendező, s ekkor ellenpontként a vörös uralkodik el a képen: a szenvedés és felszabadulás, a vér és szabadság allegóriája. A színköltészet itt már nyíltan ideologikus: a vallásos áhítat glóriáival dicsfénybe öltöztetett fehértől való megtisztulás következményeként jelenik meg a vörös.
Ez az átalakulás jellemzi az egyéni lét színeit is. A kubai kreol Cecilia és a sápadt spanyol Leonardo szerelme az ellentétek fokozatain át vezet a karneváli-liturgiai tobzódásáig, ahol a halálos sápadtság és a szenvedés sötétsége egyként a vörös születésében oltódik ki.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/02 51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6521 |
