Varga András
A kémfilmhez a néző gyermeki reménnyel megy a vászon elé: várva, epekedve, hogy csűrés-csavarással, rafinált rejtvény bogozásában járjanak túl vizslató eszén. Öröme annál nagyobb, mennél inkább becsalizzák. Szakértői csalhatatlansággal hiszi, hogy a kémsztori valahogy más, különleges műfaj a krimiben. Hogy csak a végcsattanóban jöhet rá: ami normálisnak tűnt előtte, az volt a rejtély. Szóval titokzatos kelepcék, végsőkig tartogatott álorcák bírják cinkosan konspirációs kalandra.
Nos, ez talán a kelleténél is jobban sikerült a távol-keleti történetben, amely az októberi forradalmat követő polgárháború vége felé zajlik: a vásznon annyi a kettős-hármas ügynök, cserebere, pálfordulás, hogy néha már Tatarszkij rendező se tudhatta fehéren-feketén, ki mikor és miért vörös vagy fehér! Pedig a szerzők elégséges talányt halmoztak föl ahhoz, hogy épkézláb mesét kanyarítsanak a történetből, hibát lelni a színészekben keresve is nehéz, és rokonszenves az irónia, mellyel a forradalmi naivitásokat ábrázolják.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/02 51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6520 |
