Kapecz Zsuzsa
„Ócska és omlatag város, határtalan sík mezőség, amelyet hajdanában, a rég letűnt időkben óriási, félelmetes erdőrengeteg borított, s amelyet a Duna és a Kárpátok közötti tartományt ideig-óráig megszálló egyik horda a maga nyelvén Deliormannak, azaz Bolond erdőnek nevezett…” – így jellemzi szülőföldjét önéletrajzi regényében Zaharia Stancu. A románok, törökök és tatárok által lakott Călmătui völgy világát nem könnyű filmen megjeleníteni: a sokszereplős, időben és térben ide-oda kalandozó könyv biztosan válogató és választó szerkesztést igényel, amelyben a vers és a próza arányosan illeszkedik egymáshoz. Nicolae Corjas mintha eltévedt volna a regény lapjai között: a történések esetlegessége, a helyzetek és a dialógusok gyakori érthetetlensége, a jelenetek stílusának egyenetlensége, a rossz színészválasztás egyaránt megkérdőjelezik azt, hogy volt-e valamilyen koncepciója a rendezésnek. A néző felsorolásszerűen értesül ugyan a II. világháború utáni román vidék és az erre-arra sétáló főhős gondjairól, de hogy mi miért történik, arról mindvégig fogalma sincs. A versekkel megtűzdelt részek óhatatlanul is felidézik A mi erdőnk alján megalkotásának módját, Stancu szövege azonban nem versenyezhet Dylan Thomaséval; ami ott költészet, az itt – a vásznon – csak unalom. „Kitágítottuk határainkat, és most élünk ebben a szép országban” – mondja elégedetten a büszke tanár az egyik zavaros jelenetben, és ez a kijelentés magában foglalja a film egész tartalmát és tanulságát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/02 50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6518 |
