Trencsényi László
A magyar film hosszú ideje nemcsak résztvevője a magyar köznevelés vitáinak, hanem bizonyos művek egyenesen jelzik e társadalmi viták fontosabb korszakait. Vas Judit Módszerekje revelációként hatott, a Balázs Béla Stúdió Nevelésügyi sorozatát igazi érdeklődés kísérte, a Jutalomutazás közvetlen kiváltója volt az úttörőmozgalom önvizsgálatának, A Kertész utcaiak, a Sípoló macskakő, a Pókfoci és a Vasárnapi szülők is mind-mind valódi jelkép lett ezekben a vitákban. A rövidebb lélegzetű filmvitairatok (Dózsa népe, Botütés saját kérésre stb.) mind sorra beépültek lelkiismeretünkbe, példázataik érvek voltak a vitatkozók fegyvertárában. Az Iskolapéldán pedagógusjelöltek több nemzedéke építi hivatástudatát. Pontos fogalmazás, szenvedélyes kritika jellemezte ezeket a filmeket.
A filmek felmutatta jelenségek feladták a leckét a neveléstudományoknak is. Nehéz feltételek között, oktatási intézményeink többszöri átszervezése, kísérleti iskolák komoly viharokat kavaró működtetése közepette egyre határozottabban körvonalazódtak azok az iskolamodellek, melyek gyógyírt ígértek – legalábbis a gyógyír néhány receptjét – a működés zavaraira… akkor is, ha a beteg vonakodott lenyelni a pirulákat. Végül az is tény, hogy 1978-ban az Akadémia által kidolgozott műveltségprognózis több gondolatát figyelembe vevő új tantervek, nevelési dokumentumok születtek (ennek megfelelően tehát az is igaz, hogy a kisiskolások már nem azokat az olvasókönyveket silabizálják, melyeknek csacskaságait ízekre szedte a szociológia – csak sajnálni tudom, hogy erre a lényeges különbségre a film nem hívja fel a figyelmet.
A „terápiát” – persze nem minden belső vita nélkül – alapjában véve egységesen fogalmazták meg a neveléstudományok szakemberei. Nagyon tömören a „javallat” így foglalható össze: a tanulás és a műveltség korszerű újraértelmezése, az iskola pedagógiai felelősségi körébe vont, az iskola kínálta tevékenységek nagymértékű kiszélesítése, az iskola belső és külső kapcsolatainak demokratizálása, a realitások talaján álló, de humanizmusában csorbítatlan embereszmény.
A közoktatás-politika sem hagyta figyelmen kívül a filmekben is ábrázolt jelenségeket. Stabilitás és változtatás dilemmája között ingadozva 1982-ben alapjában véve megerősítette a 72-es közoktatás-politikai párthatározat fő törekvéseit. Ez akkor is igaz, ha az új állásfoglalás egyben bizonyos viták lezárását is jelezte. Ám alig telt el egy esztendő, s a közoktatási kormányzat egyenesen társadalmi vitára bocsátott egy ezredfordulóig szóló közoktatás-fejlesztési koncepciót – a tervezet meg is jelent a Köznevelésben. Ez év novemberében pedig a közoktatásügy egyik fő műhelye, az Országos Pedagógiai Intézet is közreadta saját (a minisztériumtól bizonyos pontokon éppen pedagógiai karakterében eltérő) elképzeléseit. Magyar József és munkatársainak filmje, A mi iskolánk feltehetőleg a két dátum, 82 áprilisa és 83 szeptembere között, úgyszólván vitaszünetben keletkezett. Népgazdaság-beli kritikusa az objektivitásra törekvést dicsérte benne. Azt, hogy kamerájával megtalálta az „átlagos” iskolát. Jómagam a kritikai nézőpont szigorúbb meghatározását kérem számon rajta. Annak az iskolaképnek rajzát, melynek platformjáról nézi, bírálja a jelenségeket. Tagadhatatlan: bárhol, bármelyik pillanatban készült idáig pillanatfelvétel a „mi iskolánkról”, mindig találhattunk benne túlzó, felszínes, kritikára szoruló részleteket. Gyanúm szerint azonban mégsem az objektivitásra törekvés, hanem inkább a nézőpont zavara az oka annak, hogy a kritikusan felmutatott jelenségek között rendszertelenül keveredik az, amit a filmbeli jeleneteket kommentáló művelődési vezetőnek önkritikusan el kellett vállalnia és az, amit akár joggal vitatott vagy éppen visszautasított.
Az alkotóknak gyakori módszere a „villámkérdés”. Körkérdést intéznek az osztály tanulóihoz. Mondjuk azt, hogy „ki tudja, milyen társadalmi berendezkedésű Magyarország?” A nekiszegezett kérdésre senki sem emeli fel a kezét – a rendező sürgősen levonja a következtetést: baj van a tanulók világnézetével. Ez a furcsa ankétmódszer általános jelképe lehet a filmnek. Az alkotók felteszik a kérdést: ki tartja rossznak a mi iskolánkat? A stáb és a riportalanyok felteszik a kezüket. Jöhet a következtetés: az iskola rossz. Ettől, persze, még csakugyan lehet rossz. Csak éppen a bizonyítással, a meggyőző ábrázolással marad adósunk a film.
A film szvitszerű szerkezete nyomán kikövetkeztethetjük, melyek az alkotók számára a legfontosabb gondok a mi iskolánkban:
– a pedagógusjelöltek nem akarnak a pályára lépni; a pályán levők „állapota” romlik;
– a kisiskolás gyerekek nem tanulnak meg olvasni;
– ráadásul az olvasókönyvek nem nekik való nehéz szövegekkel gyötrik őket, melyek tartalmáról élőszóban nem is tudnak számot adni;
– bezzeg a matematikai nyelvezetben kiigazodnak, de ez is csak arra jó technikaközpontú világunkban, hogy a humánumot csorbítsa bennük;
– az emberség mint tantárgy pedig hiányzik az iskolákból;
– csak a viselkedést szabályozzák (még az úttörőtörvények is), nem a morált;
– a szakmunkástanulók közönyösen hallgatják végig az iskolarádióból az ünnepi műsort, az nincs érzelmi hatással rájuk;
– nem is tudják a szocializmus és kapitalizmus közti különbségeket elsorolni;
– a hazához sem fűzi őket sok (nem tudják, kik a székelyek, s többségük az életét hazáján kívül is el tudja képzelni);
– dolgozni éppenséggel nem akarnak, pályaképükben a „könnyen sokat keresni” a leghangsúlyosabb;
– ráadásul maguk az iskolai teljesítmények sem érdeklik őket, a felnőtt világ nem nézi, mi van a bizonyítványban, csupán azt, hogy van-e bizonyítvány, a szakmunkástanulók vágyainak netovábbja az elégséges.
Ahogyan a képsorokat átfordítom a fogalmak nyelvére, a kritika nem is tetszik végiggondolatlannak. Íme egy iskolarendszer, mely deklarált céljaival szemben működik, úgy, hogy hagyományos eszközei is ebben segítik.
Mi okozza mégis hiányérzetemet? Mi kelti bennem azt a benyomást, hogy az iskolakritikus – filmes elődeitől eltérően – „nem készült eléggé iskolából”? Nos, gondom a megjelenítés eszközeivel van. Nem a szerkezet működési zavarainak logikája tárulkozik fel a filmen, nem a „struktúrát”, hanem mindig a jelenségvilágnak azt a darabját pillantjuk meg, mely valamiképp igazolja a rendező kritikai álláspontját. Látunk tehát eredeti iskolai jelenetet (ahol a kamera jelenlétét mint zavaró tényezőt kiiktathatjuk), látjuk ugyanezen osztályokat, amint a filmkészítők körkérdéseire válaszolnak – vagy nem válaszolnak. Aztán e jeleneteket kommentálják pedagógusok, gyakran az egész tantestület. Végül a szvit „promenád”-tételeiként a művelődésügyi vezető és az iskolaszociológus – helyenként igen drámai – dialógusa jelenik meg időről időre. A rendező nem volt következetes ebben az oknyomozó szerkezetben, a válogatás szempontja az, mindig az a szint jelenjék meg, amely a valóság legsötétebb oldalát mutatja.
Az olvasmány akadozó feldolgozását a kisiskolás osztályban sokáig nézhettük (tán magunk is zavarba jöttünk attól a feszültségtől, amelynek légkörében a kisgyerekeknek a szaporodás és a halál nagy kérdéseiről kellett megnyilatkozniuk, nemcsak tanítójuk, hanem a felvevőgép nyilvánossága előtt), kialakíthattuk álláspontunkat az olvasástanítás gondjairól. Hogy aztán egy vágás után a tanítónő aggodalmait hallgassuk: a matematikatanítás eredményei dehumanizálódáshoz vezetnek. Ennek a tételnek már nincs további bizonyítása…
A hazafiság körüli bonyodalmak taglalása során elhangzik egy bíráló mondat: az osztályfőnöki órák tanterve mindössze 2 órát ír elő a hazaszeretetre. Majd elhangzik egy másik: az a baj, hogy „órákban” gondolkodnak a pedagógusok és nem a nevelési folyamat egészében. A két gondolat ellentmond egymásnak. A filmen nem ütköznek meg a gondolatok, a maga helyén mindegyik arra jó, hogy kritizálja a fennállót. Ugyanígy a gondolatok ütköztetése nélkül hangzik el az a vélemény, hogy „elvettük a tízparancsolatot” a gyerekektől, meg az is, hogy morális szentenciák pedagógiai eszköz gyanánt nem sokat érnek.
Az iskolakritika – filmen, sajtóban, szaktudományban, közoktatás-politikában – ezen a módszeren túlvan már. Ismétlem, a művelődési kormányzat egy reformkoncepciót, a folyamatos fejlesztés koncepcióját tette ugyanebben az időben a közvélemény asztalára. Ezt a koncepciót lehetett, lehet vitatni. Lehet túlságosan óvatosnak, visszafogottnak tartani vagy éppen fellegjárónak, túlságosan is radikálisnak. Ízlés, álláspont dolga. Ám 1983 őszén minden közoktatási vita ezen a koncepción méri meg önmagát. A filmnek tehát nem az iskolai valósághoz, hanem a reformkoncepciókhoz kellene visszanyúlnia? Ezt nem is mondom.
De mégiscsak azt vártam volna, hogy A mi iskolánk készítői egy maguk által felvállalt iskolakép „magaslatáról” faggatják a valóságot. Ha esetleg arról fejtik ki álláspontjukat, hogy a szaktudományok és a közoktatás-politika akciói az utóbbi tíz esztendőben hatástalanul hullottak alá a pedagógiai valóságba. Ha a helyzet komolyságához illő szigorú pontossággal szólnak.
Hiszen elsősorban mégiscsak a mi iskolánk és nem A mi iskolánk szorul kritikára.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/02 10-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6503 |
