Faragó Vilmos
Amikor még divat volt vitatkozni az iskolás kérdésen, vajon pesszimista-e Az ember tragédiája, a mű védelmezői azzal érveltek: nincs mit csodálkozni a történelmi képek komorságán, hiszen ezeket Lucifer manipulálja ilyenné, hogy a mindig újra lelkesülő Ádámot az önpusztítás szakadékáig kergesse. Aki Gyurkó László Faustus doktor boldogságos pokoljárása című regényét akarná megvédelmezni a pesszimizmus vádjától, ugyanígy érvelhetne: nincs mit csodálkozni a közelmúlt politikatörténeti és magánélet-történeti képeinek komorságán, hiszen a regényfikció szerint az egész történetet Mefisztó meséli el, hogyne kergetné hát „védencét” is, ifjabb Szabados Györgyöt az önpusztítás szakadékába. Erre a védelemre azonban semmi szükség, mert ha elfogadjuk is a regényfikciót, amely szerint ifjabb Szabados György eladta a lelkét a politika ördögének, a politika története olyan, amilyen (se nem pesszimista, se nem optimista), a fikcióból tehát nem világszemléleti következtetések eredeztetendők (mert akkor meddő banalitásokhoz jutunk), hanem regénypoétikaiak.
Az egyik következmény: a tárgyiasság. A politikatörténet tényei sorakoznak a regényben, események, évszámok, párthatározatok, a felső vezetés önvédelmi intézkedései, klikkharcai, valódi és álgyőzelmei, bevallott és bevallatlan kudarcai. A magántörténet tényei is ezzel a tárgyias precizitással sorakoznak: a mesélő „védence” megszületik, iskolába jár, balatoni villában nyaral, rábízott csomag miatt politikai nyomozók pofonjaitól szenved, neofita kommunista osztálytárs befolyása alá kerül, mozgalmi életet él, újságíró lesz, megnősül, gyereke születik, börtönbe zárják, rehabilitációval kiszabadul, nyomdavezetői szinekúrát kap, munkásőr lesz, kisvárosi tanácselnök, szerelmi kalandokba keveredik, korán nagyapa lesz, a Balatonba vész, dísztemetést kap és díszsírhelyet. Mintha igazoló jelentést írna a mesélő (önmagának? fölöttesének?), mi is történt „védencével” abban a kis közép-európai országban, amelyet azért talált érdekesnek, mert népköltészete egyik passzusa szerint „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”.
A másik következmény: a regény narratív jellege. Közlésáradat négyszázkilencven oldalon, némi fogalom- és háttérmagyarázattal. Ez történt a politikában, ez és ez történt a főhőssel, a családjával, a barátaival, a kollégáival. Nincs belső monológ, a szereplők (minthogy egy igazoló jelentés alanyai) nem dolgozzák fel magukban azt, amit átélnek (ismétlem: nincs belső monológ), csak leírásszerűen reflektálják. Talán nem is véletlen, hogy Gyurkó László csak első felét idézi a kis közép-európai ország folklór-remekének, mert igaz, hogy főhőse pokolra megy, de ott nemigen tanulja meg, hogyan kell a dudát fújni. Dilettáns politikus marad mindvégig, ösztönös erkölcsiség irányítja legföljebb, de tudás semmiképp. Ártatlanul szenved a börtönben, kiszabadulása után meglátogatja munkásmozgalmi múltú apósát: „Hát nem így gondoltuk, fiam” – mondja az após. Jó mondat, de narratív reflexió követi: „Ifjabb Szabados György nem válaszolt, még csak nem is bólintott; ő sem így gondolta, de hogy hogyan, és hogy miért nem lett úgy, azt nem tudta...” A regénybe foglalt politikatörténeti korszak alapkérdése ez a „hogyan is gondoltuk, és miért nem lett úgy”. Aki nemhogy érvényes, de semmilyen választ sem tud adni rá, annak miféle tudati vagy érzelmi köze van az egészhez? És akit az előadásmód narratív tárgyiassága megfoszt saját élményeinek tudati-érzelmi feldolgozásától, válhat-e azonosulásunkat provokáló hőssé? Szurkolhatunk-e érte? Nem számonkérőn kérdezem ezt, hiszen senki író nem köteles olyan hősöket teremteni, akikért szurkol az olvasó. Hanem azért kérdezem ezt, hogy kimondhassam: kétséges, vajon volt-e tömegsikere a Jancsó Miklós rendezte kilenc részes Faustus doktor-sorozatnak. Kétséges, hogy a Hosszú, forró nyárral vagy a Kórház a város szélénnel elkényeztetett tévénéző izgatottan ült-e péntek esténként fél tízkor a képernyő elé: vajon miféle újabb kalandokba keveredik a sorozat rokonszenves hőse. Mert nincs rokonszenves hőse. Az irodalmi alapanyag nem kínál. Nem ilyet kínál.
Jancsó Miklós előtt két lehetőség állt. Az egyik, hogy szuverén adaptációt készít az irodalmi alapanyagból. Vagyis Jancsó-filmet csinál, ahogy a Hernádi Gyula kínálta alapanyaggal mindig is tette. A másik, hogy korrekten filmre teszi át a regényt: elmesél egy lineáris politika- és élettörténetet. Vagyis nem Jancsó-filmet csinál. Nos, a nézőnek úgy tetszik, hogy Jancsó végül nem egyik vagy másik lehetőséget választotta, hanem a két lehetőség elegyét. Hibridet.
Hiszen a regény tárgyiassága nagyon is megfelelt neki. A Jancsó-filmek hőseinek éppúgy nincs érzelmi azonosulásunkat kihívó „lelki élete”, mint ahogy a regény hőseinek sincs. De a regény narratív jellege és a történet szimpla linearitása nagyon nem felelt meg neki. Jancsó nem szokott napi-politikai tényeket ismertetni, és nem szokott (az Oldás és kötés óta) történeteket elmesélni.
Azt a megoldást választotta tehát, hogy a „mesélést” rábízta az írott szöveges és élőszavas narrációra, a képi megjelenítésben viszont „Jancsó-filmes” megoldásokat alkalmazott. Minden sorozatrész elején írógépkopogás: betűreklámszerű felirat közli a képek megértéséhez szükséges tudnivalókat és foglalja össze „gyengébbek kedvéért” az előzményeket, a mozgóképek némajátékaira pedig rá-rábeszél a narrátor, hogy megtudjuk: mi történik a szereplőkkel, mit gondolnak, mit éreznek. Sajátos szinkronhatás keletkezik ily módon: a „mese” és a „koreográfia” együttjátszása. Helyenként komikus együttjátszás ez: a narrátor közli, hogy Petrik Sándor (Bács Ferenc) nyakán kidagadnak az erek, és látjuk a képen, hogy Petrik Sándor nyakán kidagadnak az erek. Börtönből szabadulása után ifjabb Szabados György (Balázsovits Lajos, majd Kozák András) fölkeresi még börtönben ülő atyai barátja feleségét, Katát is (Bánsági Ildikó), a narrátor tehát közli, hogy az asszony „zokogott csillapíthatatlanul..., az öklével verte védencem hátát, ahogy átölelte...”, s látjuk a képen, hogy az asszony zokog csillapíthatatlanul és öklével veri ifjabb Szabados György hátát, ahogy átöleli. Legtöbbször azonban szép harmóniát teremt az együttjátszás, a legjobb filmes pillanatokat pedig a szándékos aszinkron teremti meg, amikor a narrátor szövege és a képi látvány szétcsúszik, nem azt látjuk, amit a szöveg mond. A jó filmes jelenetek egyébként bőségben sorakoznak a néző elé: a neofita kommunista diák, Káldor Béla (Kern András) vitája a „reakciós” tanárral; az ellenséges némaságba burkolózó falu dermedt kihaltsága; idősebb Szabados György (Gera Zoltán) vállalati főpénztáros riadt méltósága az államosítási jelenetben; az államvédelmis kihallgatások kimért fagyossága; a kisvárosi vezetők bratyizó kedélyessége; vagy a szerelmi jelenetek ízléses-szép erotikája. Általában: a Jancsó-koreográfia valami artisztikus szépséggel lelkesíti át a figurákat, akiket a regény narratív tárgyiassága lélek nélkülivé fokoz le. Megszépülnek, majdhogynem szeretnivalóvá válnak a szereplők, ahogyan a jancsói körtáncot járják egymás körül, ahogy italospoharaik vándorolnak kézről-kézre, ahogy cigarettáik füstje girlandozza egymáshoz őket, ahogy finom kézmozdulatokkal, összebújásokkal, ölelésekkel, a testi érintés jancsói gesztusrendszerével jelzik hangulatukat, egymáshoz tartozásukat, biztonságkereső vágyukat a folytonos történelmi viharban. A kamera (Márk Iván) mesterien dolgozik. Képileg rendkívül szép az egész sorozat: az arcok, a fénytől átszűrt hajzuhatagok, az egymás felé mozduló kezek, a pasztelles tájak, a tompa fényű szobabelsők, a csillámló vízfelületek.
De marad a kétség. A siker kétsége. Minthogy a politikatörténet a mi történetünk, hátha ez szögezte képernyő elé a nézőket? Vagy fogalmazzunk kávéházian: hátha a primer érdekesség? A történetek politikai pikantériája? Nem valószínű, két okból sem. Az egyik ok: ennek a „mi történetünknek” most is vannak még ismeretlen kulisszatitkai. De amit e sorozat elbeszél, aligha titok már. A másik ok: ez a „mi történetünk” végül is nem rólunk szól. Szűk vezetőrétegről. Afféle kamarilla-történet. Egyébként is: minthogy a filmepikai fikció is egy mefisztói „igazoló jelentés”, a nézőpont a visszatekintésé, sőt a fölülről tekintésé. És ez a nézőpont valahogy hideg szükségszerűséggé avat mindent, ami történt. Nem kritikai történelem-analízist kapunk, csak történetek sorozatát kapjuk, amelyet egy objektív történelmen kívüli szubjektív – mefisztói – szemlélet tart a hatalmában. Ezért a film már-már átlelkesített szereplői mégiscsak szép bábuk inkább, akik nem mozgatják a történelmet, hanem akiket a történelmi szükségszerűség marionett-mechanizmusa mozgat. És talán ez a legmélyebb magyarázata a sorozatnézői azonosulás-bizonytalanságnak, a nézői beavatottságérzés-hiánynak, annak az érzületnek, hogy nem tudom magam behelyettesíteni, nem tudom szeretni a szereplőket és nem tudok haragudni rájuk, mert itt „nem rólam van szó”.
Annak a kérdésnek a jogosságát, hogy lehet-e a siker egy tévésorozat mércéje – csak a sznobéria vonja kétségbe. A televízió: tömegmédia. Még „rétegműsor” esetén is – mint ezzel a sorozattal – milliós nézőszámra aspirál. A sikertelenség vagy a fél siker – mint ez esetben – a létezését teszi kérdésessé.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/03 58-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6497 |
