Gáti Péter
Woody Allen filmjei ellentmondanak annak a filmvígjátékkal kapcsolatos alapigazságnak, hogy a humor forrása nem lehet a csupasz szóvicc, a szakadatlan adomázás. A szemüveges kisember folyton csak beszél, sőt kibeszél filmjeiből, egyenesen nekünk, és előttünk figurázza ki önmagát. Kényszeredetten vagy önként, de mi sem tehetünk mást, mint hogy vele röhögünk legfontosabb közös dolgainkon – az életen, a halálon és a szexualitáson. Freud, akinek neve oly gyakran hangzik el filmjeiben, a tabuként tisztelt ösztönöket határozatlanságukban nagyszerű mitikus lényeknek nevezte. Allen finoman intellektuális humorának éppen az a lényege, hogy nem ismer el tabukat, kényes témákat. Eltökéltségének bizonyítására nem is találhatott volna alkalmasabb területet a szexnél, ami mítosz és tabu egyszerre. Allen meggyőződése szerint úgy lehet felszabadulni a tilos kínzó parancsa alól, hogy mindent meg kell próbálni kimondani, például a szexualitásról.
„Ha csak egy néző is boldogtalanabb valamelyik filmem után, akkor úgy érzem: jó munkát végeztem” – így évődik Woody Allen. Igen, a néző legalábbis tanácstalan, mert hozzászokott a tabukkal való együttéléshez, és ez az elgondolkodtató blaszfémikus illetlenség meghökkenti.
A magyar néző Woody Allennel kapcsolatban abba a furcsa helyzetbe kényszerült, hogy elkészülésük idejével ellentétes, fordított sorrendben látja filmjeit. Így fedezhetünk fel „mostani” alkotásában olyan motívumokat, amelyeknek teljes értékű változatát a későbbi Annie Hallban és a Manhattanben már láthattuk. Ez a filmje ugyanis nem hasonlít eddigi munkáira. Egyrészt formailag más ez a film, mint a későbbi alkotásai: hét, blikkfangos című, szexuális témájú epizódból áll, a megszokott egybefüggő történet helyett. Másrészt tartalmilag más, hiszen szex sci-fi, apró tévé-geg, Boccaccio stílusára emlékeztető középkori epizód és a szodómiáról szóló, polgárpukkasztó részlet egyaránt helyet kapott benne. Ez a film olyannak mutatja Woody Allent, akinek személyiségéhez mintha nem illenék a hagyományos filmvígjáték. Itt még jobban bízik az ötletben, a látvány humorában, mint szarkasztikus szóvicceiben, itt még belefeledkezik a meghökkentő történetek felvezetésébe, és nem hagy lehetőséget arra, hogy a figurák és jelenségek mögé nézzünk. Az elhangzó szavaknak, megleshető gesztusoknak csak ritkán érezzük a későbbi filmjeiben rendre megcsodált többértelműségét. Elnagyolt és kidolgozatlan ötletváltozatokat láthatunk, amelyek közt kevés az igazán értékes. Persze azért akad! Feledhetetlen, ahogy Woody Allen pápaszemes udvari bolondként ironizál, vagy ahogy gondolkodó spermát alakítva „munkaköri kötelességén” filozofál. A filmrendező Woody Allen azonban ezúttal is jó érzékkel egyensúlyoz az ízléses és ízléstelen vékony határmezsgyéjén.
Végeredményben egy nagy művész ujjgyakorlatait sem árt néha látni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/03 50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6492 |
