Panfilov Gleb
Aznap Jeanne bárányokat legeltetett. A déli nap magasról sütött az erdőre. Patak csörgedezett a ribizlibokrok között, bárányok legelésztek a tisztáson. Jeanne leheveredett a fűbe, kitépett egy fűszálat, és körülnézett. Pillangók röpködtek. Méh szállt egy virágra. Ökörnyál csillogott a levegőben. Jeanne feje alá rakta a kezét, behunyta a szemét, és szép csendben elaludt. A tücskök ciripeltek a fűben, a madarak fönn, magasan az égen énekeltek. Harkály kopogtatta az erdő fáit. Szitakötők surrogtak a levegőben. Éppen úgy, mint azon a napon, amikor Jeanne először látta Théophraste-ot; aztán reccsent egy gally, megzizzent a fű...
A tisztáson megjelent az ismeretlen.
Megállt, és hosszasan nézte Jeanne-t, meg akart győződni róla, hogy nem tévedett. Nem látszott öregnek, 30–35 éves lehetett, fáradt és gondterhelt, középtermetű, erős testalkatú. Világos és nem egészen új köpenye alól kilátszott a páncél és a kard. Saruját vastagon belepte az út pora.
Jeanne kinyitotta a szemét, és azonnal felugrott.
– Jeanne, te vagy az – mondta az ismeretlen.
– Jeanne... Te pedig Szent Mihály arkangyal! – kiáltott fel Jeanne.
Az ismeretlen nem válaszolt.
– A hangodról ismertelek meg – mondta Jeanne.
– Téged kereslek – mondta az ismeretlen.
– Örülök – mondta Jeanne.
– Készülődj – mondta az ismeretlen.
– Hogyan? Hát megint?!
– Itt az idő.
– De hát nem egyszer jártam már ott... Vacouleurs-ben. Ahogyan megparancsoltad – mondja Jeanne –, de elkergettek.
– Tudom – mondta az ismeretlen. – Eredj ismét.
Jeanne hallgatott.
– Miért hallgatsz? – kérdezte az ismeretlen.
– Félek – ismerte be Jeanne.
– Szedd össze magad!
– Félek, hogy nem bírom ki.
– Muszáj – mondta az ismeretlen.
– Igyekezni fogok – mondta Jeanne, és halkan hozzátette: – azt se tudom, hogy hogyan kell csinálni.
– Találd ki! – mondta az ismeretlen.
– De azt se tudom, hogy kezdjek hozzá!
– Találd ki! – ismételte az ismeretlen.
– És honnan tudom meg, hogy jól csinálom-e?
– Találd ki!
– Találd ki, találd ki! – kiabálta kétségbeesetten Jeanne. – Nem tudsz mást mondani?! Hiszen szent vagy!
– Jeanne, nyugodj meg – mondta az ismeretlen –, a szentek sem tudnak mindent a világon.
– Hogyhogy? Miket beszélsz te, Szent Mihály arkangyal?!
– Tudom, hogy mit beszélek, Jeanne – mondta fáradtan az ismeretlen. – És őszintén megmondom, éppen azért jöttem hozzád, mert a szentek se tudnak mindent.
– Nem hiszem! – kiabált Jeanne.
– Pedig hidd el! – mondta az ismeretlen. – Hidd el, de senkinek se beszélj erről! Soha! – tette hozzá. Még ha megkínoznak, akkor se!
– Próbára teszel?! – kiabált tovább Jeanne. Az ismeretlen szomorúan elmosolyodott.
– Isten veled, Jeanne – mondta.
– Hát már mész?
– Elmegyek.
– De segítesz?
– Amennyire csak az erőmből telik – válaszolta az ismeretlen.
– Reménykedni fogok!
Az ismeretlen nem felelt.
Délben d’Arcék asztalhoz ültek. Csak Jeanne hiányzott. Nélküle fogtak az ebédhez. Csöndesen ettek, lassan, ahogy a rendes, jó hírű családokban illik. Isabelle gyakran pillongott a férje felé. Az meg őrá – nyilvánvalóan ingerült volt Jeanne miatt, dühét sehogyan sem tudta magába fojtani. Amikor a hatéves Jules, a legkisebb a családban, a másik tányérja fölé hajolt, az apa a kanalával azonnal ráhúzott a fejére. A gyerek szipogva az asztal alá bújt. Isabelle felugrott, de a férje visszaparancsolta az asztalhoz. A kisfiú ezalatt kimászott az asztal alól, és még mindig szipogva visszaült a helyére. Kerített egy másik kanalat, és mintha mi sem történt volna, folytatta az evést. Az ajtó megcsikordult – belépett Jeanne. Meghajolt előttük, és szó nélkül asztalhoz ült.
– Hol voltál? – kérdezte szigorúan az apja.
– Majd később megmagyarázom, apa.
– Most azonnal! – mondta az apa, és öklével az asztalra csapott.
– Döntöttem – mondta Jeanne.
– Hogyhogy döntöttél?! – kérdezte az apja, és tekintete elsötétedett.
– Indulnom kell a dauphinhez.
– Micsoda?!
– Indulnom kell a dauphinhez, papa – ismételte Jeanne. – Seregek élére állni és felszabadítani Orléans-t.
Az apja kiejtette kezéből a kanalat.
– Hallod ezt?! – kiáltott a feleségére.
Isabelle rezzenéstelenül ült, csöndesen, szomorúan nézte a lányát.
– El kell mennem, apa! – ismételte Jeanne, a hangjából és szeméből hajthatatlanság sütött.
– Kell?! – kiáltott az apa, pofon akarta ütni a lányát, de Jeanne félreugrott.
– Apa, ami haraggal kezdődik, szégyennel végződik!
– Fogjátok meg! -kiabált az apa.
– Csak azt próbáljátok meg! – figyelmeztette Jeanne az öccseit.
A testvérek nem mozdultak a helyükről.
– Szóval így állunk! – kiabált tovább az apa a szemtelen engedetlenség láttán.
– Majd én megtanítalak téged, te tehén! – kiabált, és kirohant a szobából.
– Jacques, térj észre! – kiáltott utána Isabelle. – Állj meg!
– Kislányom, rejtőzz el! Nincs magánál, még megnyomorít!
Jeanne nem mozdult a helyéről. Szeme sem rebbent, amikor a felbőszült apa berontott a szobába, széles bőrszíjjal a kezében.
– Majd adok én neked! – Végighúzott a szíjjal a lánya hátán.
Jeanne a helyén maradt.
– Meggondoltad magad? – kiabálta az apa.
– El kell mennem, apa! – ismételte halkan Jeanne. Az apa még dühösebb lett.
– Te kurva! A háborúba kívánkozol, a katonákhoz?! – kiabálta. – Te büdös kurva!
És őrjöngve ütötte-verte, ahol érte.
– Jacques, térj észre! – ugrott Isabelle a férjéhez. – Térj észre!
– Pusztulj a szemem elől, mert agyonütlek! – üvöltötte magán kívül Jacques, félrelökte a feleségét, és verte tovább a lányát.
Jeanne hirtelen összeesett, elvesztette az eszméletét.
– Vadállat! – kiabált a férjére Isabelle. – Megölted, te állat!
– Hát igen, papa, kis híja... ez már egy kicsit sok volt... – mondta Jean, és az anyjával meg Pierre-rel együtt felemelték a lányt.
Jeanne kinyitotta a szemét. Amikor rádöbbent, hogy mi történt, félretolta a testvéreit, megigazította a ruháját, és halkan csak ennyit mondott:
– Apa, kedves, ne haragudj rám... El kell mennem a dauphinhez. Seregek élére kell állnom, és fel kell szabadítanom Orléans-t. Muszáj. Még akkor is, ha, ha térdig lejárom érte a lábamat.
Székely Orsolya fordítása
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/03 20-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6480 |
