Bajomi Lázár Endre
Szép, lendületes, érdekes Fáber András Költő kamerával (Filmvilág, 84/1.) című miniesszéje. Három pontban azonban vitára ingerel.
1. A mesét, amely szerint a költő 1892-ben született, már 1958-ban megcáfoltam. Amikor 1957-ben megjelent A párisi fiú, Szávai Nándor utószavában azt írta, hogy Cocteau 1892-ben született. Én ezt megglosszáztam, s azt állítottam, hogy 1889. július 5-én történt az eset. Gyergyai Albert Szávai segítségére sietett Egy irodalmi rejtély, vagy mikor született Jean Cocteau? című cikkében (Nagyvilág, 1958/7). Mire én fogtam magam, és írtam annak a Francia Akadémiának, amelybe három évvel azelőtt beválasztották, s innen azt felelték: nekem van igazam. Azóta már lomha lexikonjaink is mind helyesbítették a tévedést (beleértve magát Gyergyait; vö.: Világirodalmi Lexikon, 2. k. 278. old.).
2. „...a halála óta eltelt húsz évben csaknem teljesen elfelejtették” – írja Fáber. Valóban sűrűn megesik, hogy elhunyta után némely író a purgatóriumba kerül, és többé senki sem törődik vele. Cocteau sorsa viszont a tisztítótűzben is mozgalmas: szerepel a sajtóban, a könyvkiadásban, a színházban, a moziban és a tévében. Most pedig, amikor tavaly októberben Párizsban jártam, halálának huszadik évfordulója alkalmával szinte lépten-nyomon belebotlottam a bal parton (ahol, ugye, a Szellem tanyáz...): a könyvüzletek kirakataiban mindenütt az ő művei, képei tűntek fel. Milliók látták Chancel tévéműsorát, amelyet emlékének szentelt. A tévé újra vetítette Orpheus című filmjét. Az Atelier Színházban hajdani hű barátja, Marais mutatott be egy Cocteau-összeállítást, s a Cinéma 83 folyóirat „Jean Cocteau, a filmes” című összeállítással emlékezett meg róla. Több kis képtár kiállította képeit. Fél tucat könyve jelent meg újra, sőt némelyik először (pl. a Gallimard-nál a Passé défini című Naplója). Különszámot adott ki a Masques című folyóirat, amely minden oldaláról vizsgálja az ezerarcú poétát (sok filmképpel!). Így tett a Magazine littéraire is. Egyébként némi megemlékezés itthon is volt: a Stúdió 83-ban, október 11-én.
3. A szürrealizmusról azt írja Fáber: „Igen, nincs tévedés, filológiailag dokumentálható, hogy a szót ő találta ki Apollinaire-t és magukat a szürrealistákat is megelőzve”. Meglepő! Elő a dokumentumokkal! Én ugyanis, amikor A szürrealizmus című könyvemet írtam (Gondolat, 1968, 1979) soha semmilyen hasonló állítással nem találkoztam egyetlen könyvben vagy írásban sem! Minden hithű forrás szerint – beleértve a legeslegújabbat, azt a pompás Dictionnaire général du surréalisnre et de sec environs című, Adam Biro és René Passeron szerkesztésében 1982-ben megjelent, minden eddiginél részletesebb lexikont – a szó igenis Apollinaire-től származik. „Ma már mindenki tudja – írja az enciklopédia –, hogy a szót Apollinaire »rögtönözte« a Teiresziász emlői címlapján”. (A darabot 1917. június 24-én mutatták be.) A Cocteau-cikknél sincs semmilyen utalás arra, hogy netalán Cocteau-nak valamilyen része lett volna az elnevezés kiagyalásában. A szó „ősi” változata egyébként a nervali „szupernaturalizmus”. Magam is nagyra értékelem Cocteau-t, ami talán kiderül A francia irodalom a huszadik században című gyűjteményes kötetben közölt tanulmányomból is. Elég sokat ötlött, elég sok lében volt kanál, ne mártsuk olyan folyadékba, melyben nem feredett...
Bajomi Lázár Endre
Budapest
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/03 02. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6473 |
