Hegyi Gyula
Meglepően sokan foglalkoztak már a detektívtörténetek elemzésével, Keszthelyi Tibor hasonló tárgyú művének bibliográfiájában öt oldalon keresztül, sűrű sorokban számolja elő a krimit teoretikusan vizsgáló könyveket: az embernek már-már az az érzése, hogy aki nem tud egy jó bűnügyi történetet írni, az kötelességének érzi legalább a műfaj elméletét kidolgozni. Mely műfaj nevének egyébként nemcsak magyarul, de angolul is számos szinonimája van, kezdve a tartózkodó, viktoriánusan brit „tale of detection”-től egészen az őrjítően amerikai „whodunit”-ig. („Osztkitette”, fordíthatnánk.) Egy negációban persze a legtöbb tudós szerző egyetért: a krimi nem művészet, jó esetben nem is akar annak látszani, tartalma a rejtély, eszköze a logika, s a katarzist a végső soron mindig pofonegyszerű megoldás helyettesíti. A krimi alighanem a mese és az újságriport sajátos ötvözete (riporton ezúttal nem vállalatigazgatók optimista nyilatkozatait, hanem szenzációkra éhes vérbeli újságírást értve), vagy még rövidebben városi mese, az urbánus életforma jellegzetes kalandműfaja. A történet persze játszódhat falun vagy távoli kastélyban is, de ilyen esetben is jelentkeznie kell benne legalább egy idegen, külső elemnek, hiszen zárt, tradicionális közösségekben nincs szükség zseniális nyomozóra a történések és indítékaik felderítéséhez.
A huszadik század első felében „aranykorába” jutott detektívirodalmat a nyomtatott sajtó új vetélytársa, a televízió mohó érdeklődéssel fedezte fel magának: s ahogy kialakult a televíziós mese legnépszerűbb formája, a sorozat, úgy lett a képernyő jellegzetes hőse a felügyelő, a nyomozó, a detektív, a nyominger. (Erre is sok szép szavunk van.) Ezzel már el is jutottunk a tévékrimi egyik jellegzetes vonásához: míg a bűnügyi irodalom elsősorban amatőr nyomozókkal oldatja meg a rejtélyt, sokszor meg is fricskázza a profik tehetetlenségét, addig a televíziós változat szívesebben alkalmaz rendőrségi alkalmazottakat, esetleg rendőrségen kívüli, de hivatásos detektíveket, ügyvédeket, hajdani hekusokat. Talán nem feltétlenül konformizmusból: egyszerűen nehéz lenne hitelesíteni, hogy a civil foglalkozású főhős hétről hétre, a sorozat legvégső kifulladásáig újabb és újabb gyilkosságokba botlik, s még ideje is jut kinyomozásukra. Ennél is lényegesebb újítás, hogy a tévékrimik jelentős részében a néző kezdettől fogva tudja, ki a gyilkos, s a történet a tettes és a detektív közti küzdelemre épül: az irodalmi krimiben az ilyesmi ma is kivételnek számít, többnyire csak a „ponyva ponyváján” fordulhat elő. Végül a tévékriminek csínján kell bánnia a logikával, a történet (legalábbis a videokorszakig) nem lapozható vissza tetszés szerint elejtett utalásokért, így tempójának a rest gondolkozásúakhoz kell igazodnia: véres, titokzatos, vagy éppen humoros betétekkel szórakoztatni azokat, akiknek agya túl gyorsan cikázna végig a talányon.
Meglepő, hogy a közhelyesen „izgalmasnak” ítélt, a pedagógiailag éppen ezért kárhoztatott tévékrimik valójában mennyire az állandóságra, az ismert dolgok ismétlődésére, a sémára épülnek. A sorozatok lényege a „pattern”, a minta visszatérő érvényesülése, a jól ismert szemhunyorítások, rápipázások, látszólagos megtorpanások és diadalmas keresztkérdések szertartása: a dolgoknak az az eltéríthetetlen rendje, melyben végső soron mindig minden ugyanúgy történik. A történet hétről hétre kísértetiesen hasonló fejlemények, sőt, gesztusok között jut el a bűn nyitányától a végkifejletig, a bűnös bukásával beteljesülő „igazság pillanatáig”, mintegy az eleve elrendelés kategóriáját zanzásítva képernyőre. Az állandó, ismétlődő motívumok természetesen a detektívirodalomban is helyet kapnak; még a meséből erednek: de közel sem olyan szájbarágóan, néhány mozdulatra lecsupaszítottan, prímér vizualitásban, mint a tévékrimikben. Szeressük bármennyire is a televízió folytatásos bűnügyi meséit, alighanem el kell ismernünk: nem kristálytiszta logikájukkal, választékos feladványaikkal, agyafúrt szerkesztésükkel kötik le figyelmünket.
Amit viszont a tévékrimi tud és legtöbbször vállal is, az a bűn közegének sokszor mesterkélt, de gyakran szociográfiától sem teljesen idegen megjelenítése, a „bűnös élet” vonzásában és kötésében élők világának bemutatása. Már csak ezért sem viheti sokra a krimisorozatokban a civil foglalkozású amatőr nyomozó: a főhősnek, legyen bár mégoly tisztességes és kispolgári hátterű detektív, benne kell élnie abban a környezetben, ahol természetes és mindennapos a bűn, ahol az ártatlanoknak is okuk van rettegni a tanúskodástól, az igazság feltárásától. Ismerjük ugyan a dalt, hogy „az alvilágnak nincs romantikája”, de a tévékrimiktől mégis azt várjuk, hogy ebbe a közegbe kalauzoljon alá minket, ne csak egy bűnesetet oldjon meg diadalmasan, de a törvényen kívüli élet szubkultúrájában is otthonosan mozogjon. A televíziós sorozatok ilyen értelemben az Agatha Christie-féle arisztokratikus magasiskolától egyértelműen visszakanyarodnak a műfaj egyik ősforrásához, a bűnügyi riporthoz, a neves detektívek folytatásos eseteihez.
A nálunk is nagy számban sugárzott amerikai tévékrimik közül talán Colombo volt a legnépszerűbb: egyes túlzó kritikusai (talán én is? – utólag remélem, nem) már-már valamiféle démonit igyekeztek felfedezni a ballonkabátos hadnagy rituális igazságkeresésében. Pedig alighanem csak arról volt szó, hogy ez a sorozat járatta be igazán a minta szabályszerű ismétlődését, itt vált igazán meghatározó erejűvé a séma visszatérő érvényesülése. Colombo fülön csípett ügyfelei elsősorban a felső tízezerből kerültek ki, míg drabálisabb kollégája, Kojak az amerikai alvilág, a bűn felé sodródó fiatal munkanélküliek, a kábítószeresek, a menthetetlenül lezüllöttek közegébe ereszkedett alá igencsak otthonosan, nem titkolva keserű véleményét az ilyesfajta körülményeket folytonosan újratermelő társadalomról. Néhány más sorozat rendőrségen kívüli hőssel üldöztette a bűnösöket: Petrocelli ügyvéd és gügyögő neje párosában nem nehéz felfedezni az amerikai krimi nagy kettősének, Perry Masonnak és Della Streetnek halvány, jegygyűrűs változatát, Mike Androsban, a nyomozó újságíróban a szabad sajtó meglehetősen gyermeteg módon előadott mítoszát, a Bűvész erőltetett eseteiben pedig a krimi másik ősforrásának, a varázsmesének sápatag utánérzetét. Az újabb amerikai tévékrimik általában igyekeznek olyan, a hagyományos detektívtörténeteken kívüli tartalmat is érvényesíteni, mint a nem angolszász származásúak iránti tolerancia, az ifjúságvédelem, a rendőrségen belüli korrupció, a kábítószernek minden más bűnesetnél veszélyesebb kihívása: nyakon öntve mindezt jó adag szentimentalizmussal, ami a keménykötésű amerikai detektívregényekből oly örvendetesen hiányzott.
Ha az amerikai tévések kezdik is elfelejteni Chandler és még nyersebb honfitársai kemény iskoláját, a klasszikus krimi őshazájában, Angliában akadtak követői az „Agatha néni” kifinomult szellemét rámenős vagánysággal az aggok házába száműző, durva irányzatnak. (Más kérdés, hogy az olvasók bárhová követik Christie mamát.) Már az angol krimifilmekben is megfigyelhető volt, hogy a jó öreg, fegyvertelen bobbykat réges-rég felváltotta a trigger happy, a ravaszt kéjes örömmel meghúzó, gyorstüzelő rendőr alakja, a halálos fúvócsővel, darázsnak álcázott injekcióstűvel és jégcsapokkal fondorlatosan gyilkolgató nyugalmazott ezredeseket és bigott vénkisasszonyokat pedig a kegyetlen gengszterek amerikaias külsejű figurái. A Célpont című angol tévésorozat hőse, a durva arcú Hackett főfelügyelő ennek az új iskolának a jellegzetes teremtménye: fél keze mindig a pisztolyánál, üti-veri a gyanúsítottakat, a legszívesebben minden fiatal nőt azonnal maga alá teperne. (Tessék csak elképzelni ilyesmit Poirot mesterről – de nem, semmit sem tisztelő korunkban is van határa a szentségtörésnek.) A sorozatban mindamellett ott érződik a hajdani „dühös fiatalok” úttörésének halvány emléke: az angol társadalom mindennapjait nyers és agresszív közvetlenséggel mutatja be, közege többé-kevésbé megegyezik az Egy ember ára, a Szombat este, vasárnap reggel, az Egy csepp méz lepusztult ipari külvárosi tájának hangulatával.
A franciák, filmátvételünk tanúsága szerint legalábbis, nemigen jeleskednek mostanában a televíziós krimiben: utolsó nevezetes jelentkezésük, Maigret tévésített változata messze alatta maradt az angolok hasonló sorozatának. (Ez utóbbiak viszont a párizsi felügyelő alakjába vetítették mindama nosztalgiájukat, amit egy mai angol detektívben már nem szívesen ábrázolnának.) Annál otthonosabban mozognak a tévékrimik műfajában a nyugatnémetek: szinte minden nyugatnémet nagyvárosnak megszületett a maga felügyelője, jól ismert szokásaival, apró szertartásaival, jellegzetes erkölcsi tanulságaival. Jelenleg két NSZK-sorozat fut párhuzamosan a képernyőn, de néhány szóban érdemes utalni két korábbi folytatásosra is: az egyik a hamburgi vízirendőrség eseteit dolgozta fel némi kozmopolita ízt és matrózromantikát kínálva, a másik, A felügyelő a rendőrségi aprómunka részleteibe, a bűnügyi technika fejlődésébe vezette be nézőit. (Nyugatnémeteknél mindig hivatásos rendőr a nyomozó.) A két kurrens sorozat, a Derrick és a Tetthely a maga műfaján belül kétségkívül figyelemreméltó produkció, s nehéz volna megmondani, melyikük a sikerültebb. Lehet, hogy magánmániám, de én még az új nyugatnémet film, Fassbinderék hatásából is érzek valami keveset e vállalkozásokon: a társadalom perifériáján élők iránti rokonszenv, a gyárosok, bankárok, általában a gazdagok iránti eredendő gyanakvás, a nagyvárosok sivár, bűnt sugalló helyszíneinek (ama bizonyos tetthelyeknek) pontos ábrázolása aligha születhetett volna meg bizonyos filmes előzmények nélkül. Annál kevésbé, mert e sorozatok rendezői gyakran epizódról epizódra váltják egymást, s a staféta továbbvitelén túl nyilvánvalóan szeretnének valami egyéni többletet is adni egy-egy esti folytatásnak.
Mindkét sorozat visszatérő, meseszerű eleme, amikor a detektív jobb társaságba keveredik, ahol a gazdagok nyíltan lenézik, bunkó zsarunak tartják, nyersen kiutálják: hogy aztán az „egyszerű” hekus győztesen térhessen vissza, elfogatóparanccsal és gúnyos kioktatással. Az ilyesfajta, mégoly sematikus igazságszolgáltatás kétségkívül levezet bizonyos társadalmi feszültségeket, még ha sejtjük is, hogy azért nagyritkán milliomos családban is akadhat rendes ember. (Aki látta Wim Wenders: A dolgok állása című filmjében az egykor elrabolt, majd fél füllel előkerült „aranyhippit”, Paul Getty hármat, az azt is tudja, hogy akár olajmilliárdos családba is születhet művészi tehetség.) Amilyen nyers e két felügyelő a pénzeszsákok között, oly megértő a kis bűnözők világában: jó apához hasonlóan sajnálkoznak rossz útra tévedt védenceiken, s ha csak tehetik, bebizonyítják, hogy a gyilkos a jobb körökből érkezett. A Tetthely Haferkamp felügyelője a krimi örök mellékszereplőjeként, segítőként és nyomozótársként „Watson”-ként saját elvált feleségét használja, ami legjobb tudomásom szerint újítás a krimiirodalomban is: különösen, hogy a hagyományosan kétbalkezes segítővel szemben az elegáns asszony sokszor okosabbnak és ügyesebbnek bizonyul testületi állású férjénél. Derrick segítőjéről, Harry bágyadt figurájáról viszont nem sokat mondhatunk: valószínűleg egy „jó öreg” gondolhatta ki, aki lenézi a bőrdzsekis, rágógumit majszoló, oktalanul magabiztos ifjabb generációt. A két sorozat egyébként abban is megegyezik, hogy egy-egy epizódjuk váratlanul jól sikerül, messze kiemelkedve az átlagból: több év távlatából is emlékszem például Derrick egy horror-elemekkel telezsúfolt, hullahegyeken átgázoló, s mégis frappáns logikájú estéjére.
A szocialista országok folytatásos tévékrimijeiről nehéz lenne bármi érdemlegeset is mondani. Régebben ugyan feltűnt néha a képernyőn egy-egy NDK-beli és csehszlovák sorozat, ám ezekre kevésbé tudok visszaemlékezni. Egyes epizódjaikban ugyan korrekt eseteket tálaltak, de hajlamosak voltak részint a politikai krimi, részint a hagyományos logikára épülő detektívregény-stílus irányába kitérni, s nem készült belőlük annyi, hogy kialakulhatott volna jellegzetességük. Volt viszont egy többé-kevésbé laza lengyel sorozat, amely a két világháború közti Lengyelország furfangos szélhámosságait dolgozta fel szellemes-nosztalgikus formában, a mozikban nemrég bemutatott Vabank stílusában: de hát gyilkosság nélkül sajnos, nincs krimi, legfeljebb kedvesen „meghökkentő esetek”. Ami a hazai tévékrimiket illeti, ezek egy-két több éve látott epizódtól eltekintve gyakorlatilag nincsenek: s nyilván az egész tévéjáték-gyártás és szórakoztatás struktúráját át kellene gondolni ahhoz, hogy mégis legyenek. Mindenesetre tény, hogy a „szocialista krimivel” szembeni ideológiai fenntartások többé-kevésbé éppen akkor enyhültek meg, amikor a gyártásra fordítható pénz alaposan megcsappant...
A magyar televízió az elmúlt évben észrevehetően megritkította a krimisorozatok számát: bizonyosan nem véletlenül, hanem koncepcióból eredően. A legmegszállottabb krimirajongó sem tiltakozhat ez ellen, ha a felszabaduló műsoridőben a tévé értékes, látványos, igényes produkciókat tűz programjára. De ha nézhető krimik helyett nézhetetlenül unalmas sorozatokat látunk, melyekből nemcsak vér, hanem mindenfajta ötlet is hiányzik, akkor talán szabad ellenvetést tennünk: különösen, hogy a dögunalmas folytatásos szépelgések szintén nyugati forrásból erednek, tehát ugyanonnan és ugyanannyiért érkeznek. A tévékrimi, már említett jellemvonásai miatt is, valójában meglehetősen ártalmatlan szórakozás: s minden epizódja az igazság tökéletes diadalával győzedelmeskedik. E műfajban a tettest mindig elfogják, és megbűnhődik: míg a tévéhíradóban – hogy csak néhány példát említsünk – az Idi Aminok, a Pol Potok és az emberevő Bokassza császárok megússzák, biztos menedékben pihenik ki bűneiket, hogy ne is említsük mindennapi életünk lebuktathatatlan vétkeseit.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/04 57-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6469 |
