Almási Miklós
Mekkorát szólt annak idején – 1976-ban – Karinthy Ferenc kisregénye, mikor a Kortársban, Házszentelő címmel megjelent! Még a Thália Színházban bemutatott változatnak is jelentős közönségsikere volt, bár nem volt igazán kiérlelt produkció. Ez az irodalmi alapanyag, a maga kidolgozottságával, írói-gondolati és politikai fegyelmével most is jelen van, bár inkább statiszta szerepben. Valahogy elszállt belőle a drámaiság, a társadalomkritikai lendület: ez a filmváltozat inkább „puha” krimivé szelídült. Nem, nem a leleplező indulatot hiányolom, inkább a továbbgondolást, a filmszerű kiteljesítést, a sztori elmélyítését. Azt, amivel adós maradt.
Fábri pedig helyes érzékkel visszaállította az eredeti nézőpontot: a riporternő, Luca nyomozása felől figyeli a történetet. Sőt, látszólag ez a fiatalasszony a film központi figurája, ő az, aki megpróbálja összerakni annak a puskalövésnek, később emberhalálnak háttérmozaikját, amit ezek a kisvárosi kiskirályok – barátságból, lojalitásból – egy önfeláldozó huszárvágással elködösítettek. Azért csak látszólag, mert ez a figura csak körvonalakban van jelen a filmen. Nem Piros Ildikó színészi eszközeivel, játékával van bajom – jól hozza a rábízott figurát. (Bár nem vagyok biztos benne, hogy ez a csökönyös keménység – ami Lucát jellemzi – illik zsáneréhez.) A baj ott van, hogy ennek a figurának csak funkciója van, de nincs emberi drámája. Igaz, hogy maszek nyomozásának minden kellemetlen következményét megszenvedi: zaklatják, telefonját kikapcsolják, még a villanyt is napokig „szerelik” gyermeke lakásában, hiszen valahogy csak figyelmeztetni kell, kikkel áll szemben... Ezen a magánnyomozói, naiv detektív funkción túl azonban csak néha tud jelen lenni: miért vállalja ezt az ügyet, hogyan éli át saját Don Quijote-szerepét, mit jelent számára ez a hihetetlen kaland, amibe egyre jobban belebonyolódik, mit vált ki belőle, hogy akaratlanul is két ember halálának részese – ezekből az emberi gyötrelmekből a film túl keveset mutat meg. Szinte semmit. Pedig sok múlik ezen: áttörhető-e egy ilyen manipulált hírzárlat, mit jelent a nyilvánosság hatalma – pozitív és negatív értelemben egyaránt? Miért fontos az igazság kiderítése ennek az asszonynak tűzön-vízen keresztül, s egyáltalán hogyan érzi magát abban a zárt világban, azon a „magánterületen”, ahová hívatlanul – és minden terepismeret nélkül – begyalogol? A filmbeli Luca azonban majdnem ugyanúgy kerül ki a történetből, mint ahogy belecsöppent: érintetlenül. S mivel ő a kulcsfigura, sőt a néző elsősorban vele szövetkezik, személyes drámája – akár csak sejtetett – konfliktusai nélkül ez a sztori csak egy kisvárosi krimi marad.
Egy névnapi ünnepségre, kanmurira érkezik egy csomó helybéli főnök: jó barátok, régi ismerősök, egyívásúak. Mindegyikük mögött más jellem, élettörténet, státus lehet, ami itt-ott fel is villan. Főképp Bíró László alakjában (Mádi-Szabó Gábor kitűnő megjelenítésében) annak a szikár, súlyos egyéniségnek mozdulataiban, aki elsütötte a fegyvert. Sok mindent megértünk Haudek alakjából is (Kállai Ferenc kiismerhetetlenné tett, többrétegű játékán keresztül): ő vállalja magára a lövést és ő az, aki bravúros találékonysággal szereli hidegre az egész ügyet. De nem is a kiskirály-lét bemutatása az érdekes, a dáridó kezdete, a státusok párbeszéde – hanem az, ahogy később keverik a kártyákat, ahogy a személyes és hatalmi szférák összefonódnak, s áthatolhatatlanná válnak, ahogy a tisztesség és bűn határán felépül a présház, a magánút és bekövetkezik a tragédia – majd főképp az eltussolás. Sajnos, ahogy múlik az idő – lassan tíz éves lesz ez a sztori –, úgy fut ki ebből a történetrétegből is a feszültség. Mint ahogy a présház is, ez a háromszintes nyaraló is eltörpül a barokkos vagy éppen kaliforniai fazonra igazított újabb csodapaloták mellett. Marad a lövés, és persze az a mentalitás, ami ezt felvezeti – a névnapi dáridó szövegei – és az ügy kezelése. Ehhez viszont annyi széljegyezetet kap a néző arról, hogy miképp értelmezze ezt a mentalitást, hogy végül ebben a rétegben sem marad sok feszültség, művészi-társadalmi töltés.
Persze, ha kilépünk a tiszta esztétika és a mozi köréből, még így is nagy adag dinamit marad a témában: Fábri filmje legalább annyi érzékenységet sért, mint annak idején Karinthy Ferenc a folyóirat szűkebb olvasótáborán keresztül. Ezt még azzal is alátámasztja – vállalva nem kis kockázatot – hogy itt voltaképp csupa rendes ember gyűlik össze. Fábri ezt szereposztásával is jelzi: nem negatív figurákat mutat be – nem is átlagembereket, súlyos, társadalmilag hasznos férfiakat, akik „tízszer, hússzor többet tesznek be a közösbe”, mint bárki más. De ez a kockázat ezúttal nem teljesen egyirányú: ez a megoldás az egyik oldalon fokozza ugyan a film társadalomkritikai élét egy létező vagy már letűnőben levő, netán kimúlt funkcionárius-őslény irányába, de a másik oldalon, a művészi kibontás, az áttételesség esélyeit is gyengíti.
Végül is miért lőtt azon a névnapon ez a rokonszenvesen puritán, emberi súllyal rendelkező Bíró László azzal a Mannlicher-Schönauer puskával? A dáridó már nótázásba csapott, ő azonban színjózanon – nem szereti az ivászatot – felmegy a házba, telefonon lányát keresi. Aztán meglátja a kertben, a présháznál egy fiúval. Azért jöttek, hogy bejelentsék: összeházasodnak, sőt a lánynak már fél éve viszonya is van ezzel a tornacipős, nagyszájú, kissé idegbetegre stilizált fiúval. Bíró – feltehetőleg – itt omlik össze: ettől a lépéstől félt már régen. Felrohan az emeletre, lehozza a fegyvert, és el akarja zavarni a fiút. Legalábbis, mi nézők így gondoljuk. A futó alakot azonban utoléri egy lövés. Bíró nem bírt magával, – ő, a fegyelmezett vadász, a tisztafejű, a józan életű. Látszólag olyan ez, mint a tragédiában, a derék ember, aki valami végzetes hibát követ el... Csak épp itt nem hibáról van szó, hanem gyilkossági kísérletről. A miértek – mint a krimiben – mellékesek, bár kitalálhatók. S mégis: hiányoznak.
Persze ez csak az igazi krimi bevezetése. Következik az eltussolás, ami sikerrel járna, ha a fiú, akit megmentenek, nem lenne öngyilkos, pár hónap múltán. Bíró ezt már nem bírja elviselni, vallomást tesz írásban, utána pedig egy szakadékba vezeti kocsiját, pontot téve életére. Ezután alig kikerülhető a néző kérdése: hogy is van ez? Akkor most mégiscsak Luca keverte a bajt, hiszen maszek nyomozása, a rég lezárt ügy felkavarása két ember halálához vezetett? Érdemes volt ennyire játszani a purifikátort? Ki kinek szolgáltatott igazságot? Az életben és itt a filmben is?
Nehezen tudnám műfajilag elhelyezni ezt a filmet. Annyi kétségtelen, hogy Fábri új látásmód felé nyitott: a történelemtől a jelen felé, a mitologikus nagy mű helyett a mozinézőkhöz közelebb eső vidék felé. Úgy hogy egyben meg is őrizze filmművészeti erényeit. A Gyertek el a névnapomra ennek a stílusváltásnak kipróbálása is: amerikai pergésű dramaturgia átplántálási kísérlete hazai tájba, témába – és saját művészi anyagkezelési rendjébe. Ezzel jár az a fogás is, hogy a néző csak egy bizonyos ideig tudja biztosan, kinek is kell drukkolnia – a krimitechnika könnyű néző-vezetése cserbenhagyja. Magára marad, hogy gondolkodnia kelljen: ki, miért, mennyiben hibás, s főképp azon, miért nem lehet ebben az ügyben tisztán látni, hogyan manipulálódnak a tények, adatok, hogyan zár ez a kör stb. Olyan filmdramaturgiai törekvés ez, amit régóta szerettem volna látni, s amit egyszer-kétszer már mások is kipróbáltak. Ezúttal azonban ez a szándék csak félig-meddig vezet igazi hozadékhoz.
Nem, mert a részletek ugyan világosak, de a főkérdés, ennek a kisszerű, vidéki manipulációnak építkezési módszere, világképe, „mentáltörténete” – hogy tudniillik milyen támpontokra épít, milyen ethosz vezeti – nem derül ki. Pontosabban elvben jelen van ez is, de egyre inkább háttérbe kényszerül – elnyomja az előtér krimi-pszichológiája. Magyarul: a történet nem tud szimbolikussá emelkedni, túlmutatni önmagán, esetből valami mélyebb – esetleg megfejthetetlenebb – réteghez eljutni. Ahhoz, ami Fábri művészetét egyébként mindig jellemezte. Pedig Fábri megindul ebbe az irányba. Ezért hosszabbítja meg az újságírónő pyrrhusi győzelmének bemutatását, hogy a nézőt e felé a nehezebben megválaszolható kérdés felé vezesse. De ez a megoldás részint melodramatikus, részint zavart okoz. Az is kiolvasható belőle, hogy jobb mindent úgy hagyni, ahogy van, kevesebb bajt okoz...
Úgy érzem, határozottabban kellett volna eldönteni, hogy a film mit akar: igazságokat osztani vagy egy nehezen oldódó és nehezen felgöngyölíthető társadalmi dilemmára akarja rávezetni a nézőt. Arra, hogy ez a nyilvánosság, a kiskirályok kasztjának átvilágítása nem is olyan könnyen kezelhető közeg – sem társadalmilag, sem művészileg. A szándék maradt eldöntetlen, ezért aztán akarva-akaratlan valami kölcsönös patthelyzet alakul ki a film végére. És kapunk egy történetet, a Fábritól megszokott felhangok, általánosabb filozófiai töltések nélkül.
De lehet, hogy ez is csak amolyan esztétizáló naivitás, alig jobb, mint Lucáé a filmen. Kérdés ugyanis, hogy a „kicsivel több” – bármilyen irányban – nem torzította volna el az arányokat, és nem keltett volna a film ezzel kivédhetetlen indulatokat. Lehet, mondom. Így viszont nyitott kérdés marad számomra, hogy érdemes-e László-napi féligazságokat társadalmi drámává stilizálni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/04 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6454 |
