Kardos G. György
Hölgyeim és uraim!
Egy filmszemlén filmeket mutatnak be, ez evidencia. A filmszemléken látunk jó filmeket és látunk kevésbé sikerült filmeket, ez így van mindenütt a világon. A filmek nagy része szélesebb körhöz szól, a kisebbik része szűkebb körhöz szól, ez is így van mindenütt a világon. Kivéve nálunk. Nálunk a filmek nagyobbik része szól egy szűkebb körhöz, a kisebbik része egy szélesebb körhöz és a XVI. Filmszemlén látott tendenciákat összefoglalva a folyamat a jövőben sem fog megállni. Ez nem túlságosan biztató.
Van emellett azonban valami, ami nagyon biztató. Történetesen az, hogy még a legkevésbé sikerült filmek is igen magas színvonalú filmkészítői felkészültséget árultak el. Szerb Antal egyik kritikájában így jellemzett egyszer valakit: amit csinál, az fából vaskarika, de ez a fa erős, nemes fa. Külön paradoxon, hogy ez az erős, nemes fa, ez a fölényes mesterségbeli tudás, amely biztató volt a kevésbé sikerült filmekben, súlyos ballasztként jelentkezett viszont a legjobb filmekben. A legsikerültebb filmekben is volt mindig valami zavaró, ami megfosztott a maradéktalanság örömétől, a mozi művészetében a művészet kapta a nagyobb hangsúlyt és az artisztikumok elfoglalták az emberi mozdulatok helyét. Mintha a filmek alkotói szégyellték volna a természetesen gördülő mesét, minduntalan megakasztották, idegen anyagokat szőttek bele vagy didaktikusan megmagyarázták. A legkirívóbb példa számomra éppen az egyik legjobb filmben jelentkezett, Szomjas György Könnyű testi sértés című filmjében, amelynek egyszerűen követhető, remek története volt, ám a rendező dokumentumjellegű toldalékokkal, technikai megoldásokkal igyekezett felhívni a figyelmet, hogy itt többről van szó, mint egyszerű történetről, itt társadalmi háttér is van; amit persze egy első gimnazista is észrevett volna magából a történetből. Egy másik rokonszenves filmben, a Jób lázadásában, amelynek megragadó meséje, izgalmas couleur locale-ja árasztotta magából a természetes artisztikumot, a rendező – Gyöngyössy Imre – mégis, ahol tehette, rárakott az artisztikumból még egy lapáttal.
A filmek többségére volt ez jellemző. Az alkotás résztvevői, mintha önállósították volna magukat, a ruhák, a berendezés, a világítás, minden nyomatékosabban fejezte ki magát, mint amennyire szükségeltetett, túl tökéletes volt minden, és ez a túlzott tökéletesség végül is nehézkessé tette a filmeket. Ugyanez elmondható a túlhangsúlyozott zenei effektusokról vagy a helyszínek és tárgyak szinte kínosan pontos elrendezettségéről. Hiányzott valamiféle megejtő slendriánság, ami az anyagot fellazítja, aminek valósággal görcsoldó hatása van, mint például Dárday filmjében, amikor kiömlik egy zacskó tej. Ez az esetleges mozdulat pontosan illik a film légkörébe, mintha ott született volna a kamera előtt. De amikor az operatőr utána ment a csöpögő zacskónak és elidőzött a szőnyegen terjengő fehér folton, az már modoros volt és bosszantó. Csak úgy szikráztak a szebbnél szebb képek Dárday filmjében is; egy roston sülő sejtelmes pirítós, vagy egy premier planban ragyogó tojássárgája a serpenyőben keményedő fehérje közepén. De ez a teljesítmény éppen Dárday filmjében nem volt több, mint egy pompás operatőri jutalomjáték.
Nemcsak Dárday filmjében láthattunk túlburjánzó képi megoldásokat, ez szinte általánosnak mondható. A kamerák addig nem szálltak le egy-egy objektumról, amíg minden lehetőséget körbejárva nem sikerült valósággal látomássá emelni, függetlenül a film másfajta haladási irányától. Egyes kritikusok szerint a túlhangsúlyozott operatőri részvétel nálunk a filmek mondanivalóját helyettesíti. Ez így, sommásan nem valószínű, hogy igaz, Dárday filmjére pedig egyáltalán nem vonatkoztatható. Az Átváltozás – ha nagyon szűk kört érint is – tárgyszerűen és érzékletesen diagnosztizál egyfajta létező tenyészetet, s nagy érdeme, hogy a legkevésbé sem igyekszik befolyásolni a nézőt használati utasításokkal. Provokálóan hosszú, de nagyon tehetséges film.
Hasonló tenyészetet fedez fel – a hagyományos filmhez jobban közelítő eszközökkel – Xantus János is. Az Eszkimó asszony fázik című filmben ugyan több a keresettség és a megindokolatlan gesztus, de ugyanakkor annyi benne az erős, kemény, agyunkba vésődő pillanat, hogy feltétlenül örömmel kell fogadni, már csak azért is, mert egyike a kevés filmeknek, amelyek közönségsikerre számíthatnak. Ám itt is csillogó párában úszik a hajó a tűréshatárig, és az operatőr nem tud megszabadulni a csillogó víztükör látványától.
Nem volt kevés a filmszemlén azoknak a filmeknek a száma, amelyek rejtvényeket adtak fel a nézőknek, de aligha hozhatunk fel példát, hogy a hagyományos eszközökkel készített filmek szórakoztatóbbnak bizonyultak. Fábri Zoltán Gyertek el a névnapomra című filmjét akár harminc évvel ezelőtt is forgathatták, igaz, a helyszínt akkor át kellett volna tenni Amerikába. A filmnek bátor mondanivalója volt, izgalmasnak mondható története, a rendező mindent a helyére tett, a film mégis kínosan csikorgott az éteri szférákban lebegő hiteltelenségtől, amelynek alapja valahol a forgatókönyvben bujkált, de olyannyira kihatott a filmre, hogy még a mondatok lejtése sem tűnt igaznak. Nem köszöntek vissza ismerősen az öltözetek, a lakások tárgyai, a képek a falakon: még a villanykörtéről sem hittem el, hogy ez egy Tungsram százas izzó. Így aztán hiába volt a filmnek bátor mondanivalója; aminek vérlázítónak kellett volna lennie, nem háborított fel igazán.
A kevés számú filmek között, amelyek nem adtak fel rejtvényeket, és amelyeket különösebb fejtörés nélkül lehetett élvezni, kiemelkedett a Te rongyos élet! című film. Bacsó Péter pontosan annyit teljesített, amennyit vállalt, kellemes iróniával szórakoztatott és elandalított, már amennyire el lehet andalodni egy kitelepítések korában játszódó történeten. A film szelleméből már titokban azt reméltem, hogy igazi hős is lesz benne, aki a döntő pillanatban csípőből lő és megoldja a helyzetet. De hát aki erre alkalmas lett volna, osztályhelyzeténél fogva nem befolyásolhatta a fejleményt, és így sem a film, sem a kor nem végződött azzal a felemelő happy-endinggel, ahogy a szabadságharc végződött az 50-es évek filmjeiben.
A hagyományos elvárásokra épülő filmeknek mindig megvan az a veszélye, hogy könnyű rajtakapni bennük a csalafintaságot. De hogyan kapjam rajta a csalafintaságot Kardos Ferenc Mennyei seregek című filmjében, amikor – így első nekifutásra – egy mukkot sem értettem belőle? A rendező iránti tiszteletből hajlamos vagyok feltételezni, hogy a hiba az én látószögemben volt. Mert az nem lehet, hogy ennyi ragyogó képi megfogalmazás ne valami nagyformátumú mondanivalót fogalmazzon meg, ennyi sejtelmes, nagyhatású mozdulat ne hegyóriásokat rengessen. A találgatást szintén a rendező iránti tapintatból hagytam abba, attól féltem ugyanis, hogy a látványbeli forrongás mélyén közhelyszerűen egyszerű igazságokat fedezek fel. Néhány nappal ezelőtt beszéltem erről egy nagyon tehetséges és becsületes kritikussal, aki azt mondta, hogy ő kezdi érteni a filmet, mert már háromszor látta. Nekem – bocsánat a profán gondolattársításért – a gyermekded találós kérdés jutott az eszembe: falon van, ketyeg és vért köp, mi az? Az óra. És miért köp vért? Hogy nehezebb legyen kitalálni.
Kár, hogy nincs rá mód és idő több filmről beszélni, remélhetőleg Elek Judit, Maár Gyula, Vészi János figyelemre méltó filmjei is felmerülnek majd a viták során. Egy filmet azonban szándékosan nem említettein, az István, a királyt. Meg is mondom, hogy miért. Már a szabadtéri bemutató, illetőleg a bemutatót követő kritikák után kialakult, a film alkotóinak szándékától függetlenül, valamiféle hangulat, miszerint akinek nem tetszik a film, az nem is lehet jó magyar ember, az egy rút szibarita váz, másrészről pedig akinek tetszik a film, az egy kocsmai szintre süllyedt nacionalista, sőt még annál is rosszabb. Azt is hallottam, hogy bizonyos vezető körök odafent nagyon figyelik, hogy ki az, akinek tetszik az István, a király, és ki az, akinek nem. Véleményemet ezért majd a zsűri zártkörű és feltehetően titoktartó ülésén fogom elmondani. Mészáros Márta megrendítően szép, tiszta filmjét pedig azért nem említem meg, mert nem tartom illőnek, hogy a lehetőségekhez mérten három mondatban lelkesedjem érte.
Végül is szeretnék még egy aprócska modorosságról beszélni, nem döntően fontos, de azért mégis elmondom. Az első húsz film között, amit megnéztem, egyedül a Schallaburg üzenete című filmben nem volt szeretkezés, erre minden rendező talált alkalmat a filmjében, még ha – mint a Jób lázadása esetén – vallásos zsidó környezetben játszódott is. Dárday filmjének az elején a marginális értelmiség szerepéről szóló hosszú vita közben halkan megkérdeztem Mihály Andrástól, mit gondolsz, ebben lesz? Mihály erre azt mondta: á, el fogják dumálni. Nem dumálták el. Elek Judit nemes veretű filmjében, a Mária-napban, amelynek fülledt története a Szendrey-család biedermeier környezetében hömpölyög, el se tudtam volna képzelni, hogy ilyesmi megtörténhetik. Elek Judit ravaszul megoldotta. Szendrey Júlia kimén a mezőre, s a patak partján lát egy meztelenül viháncoló párt. A legény gondol egyet, ledönti a lányt, és akkurátusan elvégzi dramaturgiai kötelezettségét. Amikor Xantus János filmjében egy erdei tisztáson gyürkőznek neki, egy szamár is megjelenik a színen. Valaki a vetítőben izgatottan a fülembe súgta: most valami újat fogunk látni. Nem láttunk újat, ezen a téren igen nehéz újat mondani, bár tagadhatatlan, hogy minden rendező igyekezett valamiféle szárnyaló koreográfiát kitalálni. Nem nagyon sikerült, még a legfejreállítottabb filmben is ugyanaz történt. Idézhetném a nagy német bölcselőt: Genuss mässig, Bewegung lächerlich. Az élvezet mérsékelt, a mozdulatok hozzá nevetségesek.
Jó néhány értékes és érdekes filmet láttunk ezen a filmszemlén. A filmek nagyobb része szűk körnek szólt, s a szélesebb körnek a filmek kisebbik része. És ez nem statisztikailag hiba, hanem esztétikai szempontból is. Ha a magyar filmek megtorpanásáról beszélünk, az eredőket valószínűleg ebben is keresnünk kell. Mert az önkifejezés csapongó és korlátlan szabadságát minden művészetben, mindig is, szükségszerűen és egyenértékűen befolyásolták és egyensúlyozták a piaci igények korlátjai. A gyors mulandóságra ítélt filmeket pedig nem a kritikák és a filmtörténészek őrzik meg, hanem a közönség emlékezete, mint a Hindu síremléket vagy a Gunga Dint.
*
Ez volt a felszólalásom a zsűri nyilvános vitáján. Tíz percet engedélyeztünk magunknak, remélvén, hogy a viták során többet is, mást is elmondhatunk. Vezérfonalként jó előre papírra vetettem néhány gondolatot, amelyről úgy éreztem, mindenképpen szót kell ejteni. Leginkább az a kérdés izgatott, hogy lehet-e filmgyártásunkból teljesen kirekeszteni a közönségfilmeket. Azután arról is szerettem volna beszélni, hogy mért ragadott meg Mészáros Márta Napló gyermekeimnek című filmje, amely a káprázatosan csillogó filmek mellett kicsi volt, szürke és kopott. Minderről szívesen váltottam volna szót már a vetítések alatt is valakivel, aki ezekhez a dolgokhoz jobban ért, mint én, de rendszerint egyedül ültem a vetítőben. S mindig csodálkoztam rajta, hogy – bár se előttem, se mögöttem nem ült senki – honnan tudták meg másnap, ha az orromat fintorítottam. Ebből mindenki messzemenő következtetést vont le, és hiába védekeztem, hogy nagyon náthás vagyok, senki sem hitte el nekem. Egyszer fordult csak elő, hogy áhítatos érdeklődők ültek le mellém a Jób lázadása című film vetítése alatt, egy magyar író a feleségével. Húsz percet késtek a vetítésről, és még tíz percnek kellett eltelnie, míg rájöttek, hogy nem az új Woody Allen-filmet vetítik, ugyanis rosszul nézték meg a műsort. Amikor megtudták, hogy egy magyar filmdrámát látnak, mindenen nevettek, jobban szórakoztak, mintha a Woody Allen-filmet nézték volna, meg voltak győződve róla, hogy egy magyar filmdrámán nevetni kell, csikorgó élceket fűztek minden jelenethez. Azután a film közepe táján hangos csapkodások után eltávoztak és egy cukrászdában várták ki, amíg elkezdődik a Woody Allen-film, a gyerekeknek is vettek három krémest.
Mondták, hogy nézzem meg én is a Woody Allen-filmet, de aznap öt óra hosszat ültem már a vetítőben, s ha valaki filmről beszélt, csuklani kezdtem. Nem néztem meg a Csoportos erőszakot sem, melyet a Szeretők után vetítettek, s ahol a nézők között ott tolongott a bennfentesek apraja-nagyja. Lemondtam az újravetített Goldfingerről is, s helyette a Schallaburg üzenete című dokumentumfilmet néztem meg, amely azt a gyermekkori emléket idézte bennem, amikor unalmunkban papírgalacsinokat dobáltunk az Uránia mozi ismeretterjesztő előadásain. Ennyi áldozat után reméltem, hogy tépelődéseimre választ kapok a zsűri nyilvános ülésén, s megtudom végre, hogy miért olyan kevés nálunk a közönségfilm, és miért a Csoportos erőszakra tódul a bennfentesek apraja-nagyja, miért nem a Szeretők című magyar filmre, aminek szintén voltak izgalmas pillanatai, a főhős egyszer lekéste benne az autóbuszt.
Csak vártunk, vártunk csüggedten a zsűri és a szakma találkozóján; azt hiszem, nagyon látszott rajtunk, hogy szeretnénk kierőltetni a vitát, még grimaszokat is vágtunk. Végül mégis felszólalt egy kedves barátunk, a Magyar Filmművészek Szövetségének titkára, és megállapította, hogy a zsűri csupa intelligens emberből áll. Ez nagyon jólesett nekünk, mert az önbizalmunk már kezdett lankadni. Ezzel a jóleső érzéssel mentünk ebédelni a szálloda éttermébe, ahol az étlapon homár is szerepelt, hatszázért. A homár távoli ábrándokat lebegtetett elénk, az a benyomásunk támadt, hogy a cannes-i fesztivál zsűrijében veszünk részt. De amikor megkérdeztük a konyhafőnököt, hogy zavarba jönne-e, ha homárt rendelnénk, és a konyhafőnök beismerte, hogy zavarba jönne, újra visszasüppedtünk a realitások talajára. Ebéd után bezárkóztunk egy lebetonozott szálloda-szobába, ahol rövid és kemény vitát folytattunk, melynek eredményeképp megszületett a döntés: a zsűri nagydíját Mészáros Márta kis kopott filmje nyerte el, fekete-fehérben, és azt hiszem, nem is igazságtalanul.
Nem tudom elképzelni, miért volt annyi vita a Napló gyermekeimnek körül, egyszerű, tiszta film, művészkedés és manírok nélkül. Az operatőr nem rögzítette a kamerát helikopterre, vízisíre, hajóhintára, s nem ugrott a mélybe egy ötvenméteres trambulinról. A történet engem egy kicsit a Copperfield Dávidra emlékeztetett.
Adva van egy kislány, akinek meghal a mamája, a papája pedig nem tér vissza a távoli jégmezőkről, ahol munkát vállalt. A kislány sorsa majdnem jóra fordul, egy jómódú, nagy múltú családhoz kerül, új nevelőmamát kap. De a kislány nem szereti az új nevelőmamát – pedig az hivatásánál fogva ért e neveléshez –, inkább a család egy régi barátjához vonzódik, akivel a nevelőmama gyerekkorában sokat játszott együtt. A nevelőmama megharagszik egykori játszótársára, kitalál róla valamit, és dutyiba juttatja. A kislány akkor végképp szakít új családjával, otthagyja az iskolát, és elmegy dolgozni, hogy a saját erejéből váljék emberré, ami meg is történik. Különösen az a jelenet ütött szíven, amikor a szegény kislányt a nagyon gazdag osztálytárs meghívja egy születésnapi zsúrra, a kislány akkor lát először életében banánt. A fiú szülei olyan gazdagok, hogy a villa előtt még libériás inasokat is tartanak. A gazdag papa kedvesen megveregeti a kislány arcát, és azt kérdezi tőle: te vagy a Juli? Akárcsak egy ember. Ez nagyon tetszett nekem.
Később aztán hiába próbálták megmagyarázni, hogy még sokminden másról is szólt a film, számomra ennyi is elég volt ahhoz, hogy örüljek a sikerének. Még az utcán is örültem hazafelé menet, és annak is örültem, hogy részt vettem ezen a filmszemlén. Tehetséges rendezők filmjeit láttam. És hát istenem, kevés volt bennük a tiszta emberi üzenet?! Sebaj – gondoltam. A mi rendezőink még fiatalok. Erejükből egyelőre csak a művészetre futja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/04 11-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6451 |
