Hanák Péter
A kiállítás-látogatásnak van néhány aranyszabálya. Ha nem szakmád, ne törekedjél minden műtárgy tanulmányozására, de a kiválasztottakhoz nyitottan, a megértés készségével, az alkotásnak kijáró tisztelettel közeledj. Egyébként bízd rá magadat a tetszésre, a szubjektív értékválasztásra még akkor is, ha ezt nem tudod szakszerűen megmagyarázni, vagy ha nemtetszésedet az alkotói szándék, a mű környezetének megismerése utóbb módosíthatja, ha az idő megcáfolhatja is. Ilyen szemmel áttekintve az idei filmszemle tárlóit, első pillantásra is, utóbb átgondolva is a sokszínűség volt a legszembetűnőbb. Ez a tematikai, műfaji és módszerbeli sokoldalúság a tudósklub előadásainak rögzítésétől a rockoperáig, a gyermekmesétől a felnőttmesékig, az intellektuális bőbeszédűségtől az antiintellektuális ösztönéletig s a metaforikus süketnémaságig terjed, s csaknem egészében átfogja mai gondjainkat, gondatlanságainkat. Ez a sokféleség annál is inkább megbecsülést érdemel, mert nem evidencia: nem a társadalmi és kulturális életünk magától értetődő folyománya. Filmművészetünk sok harccal, bátorsággal, művészettel, világsikerekkel vívta ki magának a különféleképpen látás és szólás jogát.
A sokféleség önmagában is érték, de még nem színvonal. Valóban, a bemutatott filmek többsége, mondjuk átlaga, a mai körültekintően spórolós világban a juste milieu – a (mű)arany középszer – felé tendál. Az egyhuzamban való távfilmnézés monotóniáját azonban gyakran megpezsdítve az időt és a fáradságot feledtette néhány megragadó műalkotás, amely a kortársat félig rejtett, félig sejtett titkokra ébresztette rá, pontosabban önismerethez és környezetismerethez segítette. E tekintetben, a reális történelemlátás és a valós társadalmi korrajz terén a tavalyi termés az átlagosnál jobbnak, hagyományőrzőbbnek és megújulónak mondható. Melyek a kortársi magyar filmművészet folytatható, sőt folytatást kívánó hagyományai?
Nemzeti hagyomány a közéletiség
Az elkötelező és kiemelő hagyomány; alighanem nemzeti sajátosság – vagy több: dunatáji örökség – az erős közéleti érdeklődés. Ennek vállalása emelte a filmet, amely nálunk is a kalanddal – a véressel, a könnyessel, a burleszkkel – kezdte pályáját, az irodalmi-művészeti kultúra élvonalába, abba a vonulatba, amely a krónikásokkal és emlékírókkal, Zrínyivel kezdődik, s az Ady–Bartók nemzedék alkotásaiban magaslik a Kárpátok fölé. Anélkül, hogy az irodalom nemzeti vezető szerepének vitájába bocsátkoznánk, annyit elfogadhatunk, hogy Kelet-Közép-Európában, a történeti elmaradottság honában a polgári átalakulás és a nemzeti ébredés korától kezdve a szabadság utópiája szebb volt, zöldellőbb, mint a szürkezubbonyos valóság, s a gondolat, kiváltképpen, ha művészi köntöst öltött, szabadabban és gyorsabban szárnyalt határok felett és rácsok között, mélyebben megforgatta „a lelkek izzadtságos, rossz magyar földjét”, mint a közvetlen tett és mozgalom. Az is tény, hogy ilyen mélyenszántó szerszám, a lelkek művelője lett az elmúlt negyed században Fábri, Jancsó, Kovács András, Szabó István, Bacsó, Makk, Kósa, Sára, Gábor Pál, Sándor Pál kezén közéleti filmjeink kiemelkedő vonulata.
A közéleti fogékonyság és finom problémaérzékenység az idei filmszemlének is erőssége. A közéletiség az elmúlt években az apák és fiúk dühös párbeszédének formájában jelentkezett a mozivásznon s a képernyőn. Az intergenerációs meg nem értő érteni akarás történelmi neuralgikus pontjai 1944–1945, az úgynevezett ötvenes évek és a jólétbe betelepülő jelenkor. Ennek megfelelően az egymást követő fiatal nemzedékek kérdései valahogyan így változnak: „Hová lettek a katonák?”, „miért néztétek a népirtást?”, aztán „Hogyan hihettétek, hogy tehettétek a szörnyűségeket?” s végül: „Miért járattátok le, miért adtátok fel az eszményeket?”, „Hol van az alkalmazkodás és a megalkuvás határa?”
A kérdések nem újak. Hallottuk őket s a művészi hitelű válaszokat a Hideg napokban, a Fényes szelekben, a Mephistóban, a doni vereség krónikájában. Mégis, mindmáig, újra és megújulva időszerűek. Sokan teszik fel őket a mostani szemlén is, a háborút gyerekfejjel átélt árvák, újrakezdők, csalódottak és megcsaltak, az apákkal szembenálló fiatalok – érvényes válasz azonban kevés akad. Bennem több hiányérzet maradt, mint egyetértés és feloldódás. Érthető, hogy a társadalmi és szakmai zsűri egyaránt egy kiemelkedően szép és igaz közéleti filmnek, Mészáros Márta alkotásának ítélte oda a fődíjat.
A nemzedékek közti párbeszéd – vita és terápia
A Napló gyermekeimnek történeti és művészi hitelességgel mutatja be azt a folyamatot, ahogyan a kommunista mozgalom régi, sokat próbált harcosaiból, üldözött rabokból rabtartó, börtönparancsnok vagy megint csak üldözött rab lesz. A film, bár esemény- és élményvilága szűk körre terjed, azt is egy gyereklány szemével láttatja, sok mindent megvilágít a szerepváltás mechanizmusából. Több tipikus alakja is van, az emberségét fegyelmezetten leküzdő, majd elvesztő nevelőanyától az üldözést fegyelmezetten vállaló kommunista mérnökig, de csak két főszereplője. Az egyik Juli, a Szovjetunióban elárvult gyereklány, aki nem érti, mi történt családjával, s mi történik körülötte, és makacsul tudni kívánja helyét, megérteni helyzetét a választ éppoly makacsul megtagadó új világában. A másik főszereplő a félelem, a fortélyos és a sápadt, amely, mint a holdtalan éjszaka sötétje, betölti az ország és a lélek legrejtettebb zugait is. A félelem tagadja meg a gyerektől a választ, mert a válasz életveszélyes: vagy a lebukáshoz, vagy, ami még rosszabb, olyan önvizsgálathoz, konfrontációhoz vezetne, amely egy rendszer és a benne hívők teljes identitásválságába torkollik.
Az intergenerációs meg nem értés mai szakaszának problémáiról, a háború után született, magukat nem konformistának valló korosztályok csoportjainak azonosságkereséséről szól Dárday István és Szalai Györgyi filmje, az Átváltozás. Ezek a fiatalok a hatvanas évek új baloldali hullámverésének hazai „begyűrűzésekor” az apák nemzedékétől – a fényes szeleket saját különbékéjük vitorlájába befogó népfiaktól – a hajdani eszmék feladását, az eszménytelen gyakorlatiasságot, a konszolidációba való kényelmes betelepedést kérték számon. Ma ők állnak hasonló választás előtt – ez az átváltozás egyik oldala. Éjszakákba nyúló hosszú beszélgetéseikből – amelyekből röpke négy és fél órát rögzített a film –, kitűnik, hogy azonosságtudatuk még önmaguk számára sem definiált, a szó és a tett, a művészeti alkotás és a társadalmilag releváns cselekvés viszonya, a struktúrához való alkalmazkodás és a kívülállás aránya még nem tisztázott, pedig a kapukon már a legfiatalabbak, a tizenévesek, újabb haragos miértekkel kopogtatnak. Az éjszakákba nyúló beszélgetések közepette a szűkebb családi közösség felbomlik: a régmúlt kísérteteként köztük élő nagyapa elhalálozik, a táncnak élő húszéves rokonlány eltávozik, a fiatal házaspár szétválik. Az újbaloldal hazai ágának elakadása, közéleti és emberi válsága – azt hiszem –, ez az átváltozás másik, komor és elgondolkoztató oldala.
Intellektuális feszültséget és drámaiságot kelt ez a szép film, csak a film alapdimenziójával, az idővel és a sűrítés követelményével nem tud megbirkózni. A forgatókönyv nélkül felvett, csaknem spontán értelmiségi beszélgetések a dolog természeténél fogva gyakran pongyolák, pontatlanul idéznek, tele vannak közhellyel, olcsó kiszólásokkal. Sűrítés nélkül dokumentumértékük is elhalványul, feszültségük is ellaposodik, s a film középső része unalmassá válik. Igaz, vitázom magammal, az időlassításnak itt funkcionális jelentése van: más értékeszményt hordoz: az eszmeébresztő és lélekkönnyítő kötetlen kommunikáció képességét és szükségességét állítja szembe a hajszás, felhalmozó, elmagányosító hatékonysági értékrenddel. De hát az időlassítást csak extenzív eszközzel, az idő elnyújtásával lehet elérni?
Igaz az is, hogy nagy nemzeti és társadalmi kérdésekről, a második világháborúban játszott szerepünkről készült hosszabb-rövidebb sorozat is. Csakhogy az Átváltozás gondolati íve, drámai ritmusa nem bírná el a többrészes bemutatást, és a jellege is más, mint Sára filmsorozatáé. A Pergőtűz ugyanis nem egy a sok világháborús dokumentumfilm között, nem is csupán egy torzkép korrigálása, hanem a kollektív nemzeti tudatból kirekesztett traumák feloldására tett kísérlet. Még azt is mondhatnám, hogy egyfajta pszichoanalitikus terápia, amelyben a túlélő részvevők beszélik ki magukból a vétkes részvétel, a vétlen cinkosság és a vétlenül elszenvedett sérelmek emlékeit, amelyek négy évtizede zaklatják, zavarják nemzeti önismeretünket, önbecsülésünket...
Búcsúzhatunk-e már kacagva a közelmúlttól?
Bemutatkozott az idei szemlén még egy jelentékeny közéleti témájú film, amely a közelmúlt érzékeny pontjára tapint, az ötvenes évek egyik sokakat sújtó rendelkezését, a kitelepítést dolgozza fel, a Bacsó Péter által írt és rendezett Te rongyos élet! Hogy nem sorolom a kiemelkedő alkotások közé, annak nem a film ironikus-humoros hangvétele, nem a műfaja az oka. Teljesen igaza van Bacsó Péternek, lehet és kell is a tragikusról a komikum eszközeivel érvényeset mondani: az emberiség kacagva búcsúzik a lezárult múlttól. A kérdés csupán az, hogy lezárultak-e már nálunk az ötvenes évek, akár az oknyomozó kutatásban, akár a következményeket tekintve, hogy elévült-e már egészében a kitelepítés, a kuláküldözés, a törvénysértések megannyi tragikuma, s miként, milyen áttételekkel lehet a tragédia szikár komorságát a komikum hangnemébe áttenni.
„A tragédia hiánya egy tragikus világban komikumot szül” (Maurice Regnault), az ilyen tragikus hősök nélküli tragikus világ ábrázolásának sajátos módszere a groteszk játék. Ebben a szituációban az abszolút hatalom nem birtokosa az igazságnak, nem okosabb, csupán erősebb, mint az áldozat, aki ugyancsak nem tragikus hős (Jan Kott). Könnyű belátni, hogy ez a meghatározás jól illik az ötvenes évekre, a kitelepítésekre. Bacsó tehát remek érzékkel találta el a műfajt és az alaphangnemet, s ebből feledhetetlen groteszk jelenetek születtek (a színésznő revolverére táncoló meztelen rendőrkapitány, a szerelmi jelenetek többszöri ávéhás megszakítása, a tanító-párttitkár vörösre festése, megszerettetése és halála). Csak egyet tévesztett szem elől: a groteszk játék is tragédia, sőt az abszurd komikum még reménytelenebb a tragikumnál: nem mutat semmiféle kiutat (Ionesco). A groteszk játék persze tágítható, újraértelmezhető (és Bacsó vállalkozik is e vakmerő kísérletre), csak két elemet nem bír el: a burleszket és a szentimentalizmust. Ezeken a pontokon – és az egész összhatásában – elcsúszik a film, könnyeddé válik, könnyű kiutat kínál a mindenféle hatalomnak lefekvő színésznő számára. Bizony igaz, messze vagyunk még attól, hogy operettként nézzük és kacagva búcsúzzunk az ötvenes évektől.
Szemérmes bűnbánat – könnyű feloldozás
Akadtak a szemlén a közéleti filmkultúránk hagyományától elmaradó, „az igazat mondd” szabályát megtörő filmek is. Fájdalmas film, kétszeresen is fájdalmas Gyöngyössy Imre–Kabay Barna alkotása, a Jób lázadása. Szívbemarkoló, mert infandum dolorem – kimondhatatlan fájdalmat – elevenít fel, a zsidók százezreinek deportálását és kiirtását, mégpedig a jó filmgyártás minden nemes kellékével, két igaz, istenes emberrel, egy szeretnivaló szöszke kisfiúval a hozzárendelt fürtös korcskutyussal, péntek esti gyertyával, áhítattal s az ortodox zsidó-magyar paraszti együttélés „áldás-békesség” idilljével. De hát fájdalmas ez az idill azért is, mert hamis, mert – jó szándékból vagy a megrendelő óhajára – retusálja a rablókról a valóság nehéz nyomait.
Teljesen egyetértek Száraz Györgynek e lap hasábjain megjelent írásával (1984/1.), történeti és lélektani képtelenségek keverednek ténybeli képtelenségekkel ebben az idillben. De tételezzük fel, kivételképpen megtörténhetett ilyen örökbefogadás 1943–44-ben, létezhetett ilyen rendkívüli helyzet, és engedjük meg, hogy valós élmények törmelékéből összeállhat ilyen művészi életanyag is. Akkor is fennmarad a kétség és a kérdés: az igazat mondja-mutatja-e a film, hozzásegít-e a tragédia okainak megértéséhez, az öntudat tisztulásához? Tudjuk, hogy a zsidóság asszimilációja, a magyar társadalomba való beilleszkedése kezdettől súrlódásokkal teli folyamat volt, sokféle előítélet, erős népi ellenérzés fogadta, amelyeket nem volt nehéz a fasiszta demagógiának felkorbácsolnia. Igaz, az elhurcolt zsidókat sok helyütt részvét, meleg együttérzés, titkos támogatás kísérte utolsó útjukra, de – ahogyan Száraz is utal rá – legalább annyi közömbösség, passzivitás, káröröm is. Ha ilyen folklorisztikus idillnek mutatjuk be ezt az együttélést, ha ilyen gyászzenekaros tüntetésnek a búcsúztatást, akkor aztán igazán zavartan kérdezhetjük: hogyan, miért történhetett ez meg? Kik tették? Arctalan csendőrök, névtelen jegyzők? Felfoghatnánk persze az idillesítést egyfajta kései és szemérmes önbírálatnak is: ilyennek szeretnénk látni egykori magunkat, a múltunkat, ilyen emberségesen vétlennek. Igen, ha a film készítői világosabban jeleznék az önbírálat szándékát, vagy ha a mai köztudatban meggyőzőbb jelei mutatkoznának a film ilyetén értelmezésének, talán elfogadhatnók a mesét, a mindenkit megkönnyeztetőt, akár kíméletes önvizsgálatnak is. Nagyon tartok azonban tőle, hogy a szándék és a fogadtatás más síkon fog összecsendülni: az önfelmentésben. És akkor a szöszke Lackó gyerek, aki zaklatottan, mit sem értve szalad a jóságos nevelőszülőit elszakító kocsi után, a mai napig sem érti meg, de a gyerekei s azok gyermekei hetedíziglen sem fogják megérteni, mi is történt anno 1944, Magyarországon.
S ha már a bűnbánók könnyű feloldozásánál tartunk, nem mehetünk el szó nélkül Fábri Zoltán nagy mesterségbeli tudással elkészített, erős közéleti töltésű filmje, a Gyertek el a névnapomra mellett. A Karinthy Ferenc sikeres novellájából készített film hangulatteremtő jelenettel indul: a hajdani munkásokból, mozgalmi káderekből kiemelkedett új vezetőréteg bor- és vérbő dáridójával. Dzsentriutánzó úri-muri ez, részletes és elviselhető lelkifurdalással, amelynek párája éppúgy szétfoszlik a langy esti fuvallatban, mint a Hej, te bunkócska nosztalgiával dúdolt dallamfoszlányai. A történet, gondolom, ismeretes. Dáridózás közben az egyik igazgató elvtárs lelövi lánya vőlegényét, az apák eszmevesztését, életmódváltását felhánytorgató „anarchistát”. Az ügyet eltussolják, a fiút elmegyógyintézetbe csukják, a gyárak és trösztök termelnek, az élet megy tovább. Mindaddig, amíg a helybeli újságírónő, egy bátor igazságkereső, bele nem botlik az ügybe...
Nem nehéz most már a film „abszurd realizmusán” ironizálni. Mert vagy az reális, hogy a mai Magyarországon léteznek korrupt vezető káderek, akik vagyont harácsolnak, villákat építenek, élvezik a dolce vitát, urizálnak, önkényeskednek, megsértik és elnémítják a törvényt, vagy az a reális, hogy mindig akadnak bátor újságírók, közéleti harcosok, akik az egzisztenciájuk árán is kinyomozzák az igazságot. A két realitás kizárja egymást, az egyik abszurddá teszi a másikat. De tételezzük fel, hogy akadnak még Magyarországon korrupt vezetők – ilyenekre a film szavahihető főszerkesztője is utal egy begyulladt pillanatában, és ki-ki hallott már efféle mendemondákat suttogni. Tételezzük fel azt is, hogy akad egy bátor harcos az újságírók népes táborában (bár a környezetemben végzett közvélemény-kutatás szerint ilyent utoljára Makk Károly Egymásra nézve című filmjében láttak). És ha e két feltétel együttesen fennáll, akkor mi történik? Az újságírónő megtörik, mondja szomorú rezignációval Fábri. És mi történik, ha mégis kitart? Semmi. A gyárak termelnek tovább, a trösztök hozzák a devizadollárokat, s az egzaltált fiú meghal a kórházban.
Akkor mire kell, kinek kell a bűnbánás és a feloldozás? Annak bizonyítására, hogy elvetemült, korrupt káderek lelke csücskében mégiscsak él, feszeng a szocialista erkölcs? Akkor akár Pallas Athéné is kiléphetne a gépezetből, vagy Marx szelleme is lesújthatna a villámával.
A gyilkos, önszántából, megbűnhődhet, de a fiú vádoló kérdései és az apa puskagolyóval helyettesített válaszai attól még temetetlenül bolyonganak közéletünk nyilvánosság alatti tájain.
Ebbe a gondolatmenetbe illenék – szinte érzem is az elvárás súlyát – valaminő „szakmai” vélemény az egyetlen kosztümös történelmi filmről, a Mennyei seregekről. Szeretnék kitérni e feladat elől. A film valójában nem történelmi, hanem egy játékos ötlet és egy történetfilozófiai gondolat megfilmesítése. Az ötlet: a csoda, mai nyelven szólva egy „mi lett volna, ha” típusú szimulációs modell beiktatása egy történelmi „sorsfordulóba”, a gondolat: a „turáni átok”, a pártviszály időtlenítése, a premissza az a feltevés, hogy a 17. század derekán ugyanazt értették hazán, hazafiságon, és ugyanolyan feltétlen lojalitással rendelték alá magukat az emberek, mint a romantikus nacionalizmus korában. A csoda beiktatása végtére ugyanazt a közhelyet adja ki, mint a hagyományos oknyomozás: az egyéni és csoportérdek erősebb, mint a közérdek, s ezen az angyal, de maga a jóisten sem változtathat. Így igaz. De hadd vigasztaljam meg a búslakodókat: így volt ez már Babilonban is, így lesz az idei amerikai elnökválasztásokon is. Ennyit a filmről. (Úgy látszik, rajtam is fogott az átok.)
A történelem alatti népélet bomlástünetei
A magyar filmes hagyomány másik, a közéletivel ellentétes pólusán a cselekvő társadalom és a történelem alatt élő – szubhistorikus – rétegek élete jelenik meg. A szociográfia fedezte fel és dúsította az irodalom bővérű témájává azt a megfigyelést, hogy az öntudatos, szervezett munkásság és a tudatos, csaknem arisztokratikusan kívülálló lumpegyéniségek között széles dolgozó néprétegek helyezkednek el. Teszik, amit tenniök kell, s közben a fejük felett úgy suhan el a történelem (a front, az ostrom, a politika), hogy robbanásainak távoli zajai, rezgései is alig jutnak el hozzá. (Már-már klasszikus példa rá Fejes Rozsdatemetője.) A történelem alatti vegetáció a filmhagyományban is meggyökerezett, a fajfenntartási és létfenntartási aktusok gyakori és életközeli ábrázolásával, a redukált szórakozások – a felüdülés-önkábítás folyékony kellékeihez kapcsolódó rítusok és következmények – ötletgazdag bemutatásával. Ez a hagyomány is folytatódott, és – úgy vélem – tartalmilag és formailag megújult a mai filmtermésben.
A műfajban kiemelkedett a zsűri által díjazott Könnyű testi sértés, Szomjas György filmje. Főhőse Csaba, kedves, vegetatív csellengő, akit mindenki szeret, hiszen jó haver, jó szerető, alighanem rendes férj is; aki önhibáján kívül, önvédelemből késel, kerül börtönbe, önhibáján kívül veszti el feleségét, lakását, s aki – bármennyire kedvelik is – társtalanul és céltalanul cselleng tovább a következő „ülésszakig”. De hát miért az elmagányosodás e végzetszerűnek látszó kényszerpályája? Hiszen az elvált feleség, ha frakcionáltan is, szeretgeti, szeretkezik vele, a szomszédok élénk figyelemmel, még gukkerrel is figyelik életét, s a haverok, a söröző snóblizó asztal örömmel fogadja. Csakhogy ugyanez a volt feleség számtalanszor feljelenti és kiüldözi a lakásából, a gukkeros szomszéd ínyencségből kibicel, s az aggódó mama, aki mindent tud és ért, papírjai közé temetkezve, mozdulatlan monotóniával hajtogatja védőtanúi vallomását. Végül is – és ez új vonás – a vegetatív népi tenyészet számára közömbös a bajbajutott lakó- és ivótárs, akit pedig érzelmileg is érdekel a sorsa, a KISZ-titkár szerető, nem tud valójában hozzáférni.
Más sztoriban, más jellemekkel tér vissza a téma Xantus János filmjében, az Eszkimó asszony fázikban. Itt nem mindennapos történet keretében, erősen egyénített, szélsőségesen formált szereplők sorsában bontakozik ki a nemzedéken belüli meg nem értés, a kapcsolat és a közlés ellehetetlenülése. Az állatgondozó kitűnően játszott süketnémasága, jelbeszéde, a menhelyről szökött szexis-hamvas kislány érzelmi és értelmi életének eredendő primitívsége s a koncertek világából lesüllyedt, neves zongorista egyre inkább redukálódó zenei nyelve egészen modern szimbolikával fejezi ki a kommunikációképtelenséget, amely aztán a szeretettel, szerelemmel, féltékenységgel összefűzött hármas közösség felbomlásában, pusztulásában teljesedik ki.
Ha most arra gondolunk, hogy a Hábetler-család, a németországi vendégmunkás agrárproletárok, de még Gothár diákjai is közösséget alkottak, akkor világos, hogy mai filmjeink új és figyelmet érdemlő változásról: az egykori szubkultúra felbomlásáról, vagyis a közlekedési nyelv elvesztéséről tanúskodnak.
Reform és struktúra
Örömmel regisztrálhatjuk végül az újításokat, az új hagyományteremtést, ami ezúttal főként a dokumentumszerűség közéleti kiterjesztésében jelentkezett.
Bátor vállalkozás Vitézy László filmje: az intellektuális gondolatközlés tiszta, őszinte, közvetlen vállalása. A Reformgondolatok műsorában hét tudós (közgazdász, jogász, műszaki) fejti ki véleményét a másfél évtizede bevezetett gazdasági reformról, eredményeiről, folytatásának útjairól, akadályairól, vagyis népgazdaságunk életbevágó gondjairól. Lehet, hogy a Gólyavári esték és a Tudósklub látványosságot nélkülöző intellektuális műfajának a tévéből a moziba való átültetése nem arat nagy közönségsikert. A kísérletet akkor is érdemes folytatni. A hang, a hozzám szóló beszéd és gesztus, a személyiség szuggesztiója előbb-utóbb összetoborozza a maga közönségét. Előbb-utóbb ki fog derülni, hogy gazdaságunk nyitottságának, külkapcsolatainak fenntartása és bővítése, a reform szférájának szükségszerű kiterjesztése, a folyamatos megújulás nemzeti jelentősége még (szellemi) kalandnak is van olyan izgalmas, mint a fürdőszobába bezárt alkalmi szerető kiszabadulásának mesterkélt sztorija. Ha valós információkkal, őszintén, a nyilvánosság kiszélesítése végett csinálják, s ha ehhez az „objektív akadályok” is egyszer majd megfoghatóvá, megszemélyesíthetővé válnak.
Ha nem is előzmények nélkül, de új utakon tör előre ifj. Schiffer Pál filmje, a Földi paradicsom. Közéleti film ez is: a gazdasági reformtól kapta az indíttatást, egy kisvállalkozó parasztcsalád mindennapjaitól az életanyagát. Paradicsomméréstől reményhullásig címet is adhatnók a filmnek, bár a földi paradicsom ironikus metaforáját is telitalálatnak érzem. Mert ez a fóliasátras paradicsom kényes és igényes, munkát és ideget emésztő. Napi 16 órás munkával, az üzemanyag, az alkatrész, a fuvar és főként az újabb és újabb kölcsönök után futkosva és az értékesítés szeszélyeivel küszködve a Kerekes-családnak a tavalyi jó esztendőben végül is annyira futotta, hogy az adósság egy részét törleszteni tudta. És mi lesz, ha üzemanyaghiány miatt elfagy a paprika, ha jövőre gyengébb lesz a termés?
Schiffer filmje két összefüggő létkérdést feszeget. Racionális és rentábilis lehet-e a kisvállalkozás a szocialista tervgazdálkodás aljnövényzeteként, a szabadpiaci értékesítési és prekapitalista üzemszervezési, könyvelési, hitelszerzési viszonyok közepette? S ha nem, hogyan fejleszthető tovább a reform vállalkozói irányzata? A másik kérdés legalább ilyen fontos. Mivé lesz az önemésztő kisvállalkozói család magánélete, hová torzulnak emberi kapcsolatai? A film azt sugallja: belefáradásba, rezignált közönybe, drámába. Csakhogy ennek a drámának a hőse nem annyira a nagyralátó és álmodozva tervező férj, „a küzdő és küszködő ember”, ahogyan az egyik kritikus megjegyezte, hanem Ilka, a feleség, aki nemcsak egykori álmait, de az álmodás igényét is elvesztette.
Schiffer világosan kérdez: épülhet-e megújuló rend nem rentábilis kisvállalkozásokra és megfáradt, álomtalan emberekre.
Az áttekintés végén látom, hogy a sorok között még egy kérdés bujkál. Van-e valami közös a sokszínű közéleti filmalkotás problematikájában, az egymással perlekedő nemzedékek haragos meg nem értésében, a fiatal nemzedéken belüli társtalanságban s a reformgondokban? Talán igen. Valamennyien a kelet-európai politikai és társadalmi struktúra ellentmondásaiból pattannak ki, s arra hullnak, egy-egy részletet bevilágítva, vissza. Mert itt, e tájon, korszakos változások, világraszóló forradalmak zajlottak le, de a struktúra mélyén, a vegetatív tenyészetben kevés változott, a mikrokultúra lassan, vontatottan mozdul. Az okok részben megfoghatók, még ha a „struktúrába” mélyen elzárva rejtekeznek is.
Hogy hol rejtőznek, hova lettek a személyek, az akadályozók, a kerékkötők, az elnyomók? Elrepültek a Boszorkányszombat varjakká változott boszorkáival.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/04 06-10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6450 |
