Csepeli György
Jaj annak a társadalmi jelenségnek, melyet a szociológia vizsgálni kezd. Vizsgáló eszköze bonckés lesz, ami csak azt segít megállapítani, hogy mi volt a baj, a diagnózis már a történelemé. Sokasodnak a családszociológiai kutatások, a formalin-szagú elemzések sorra mutatják ki a hiánytüneteket, melyek omlasztják a családot, ezt a sokáig társadalmi tartópillérnek tekintett együttélési formát. Mintha a tudat ez esetben elébe sietett volna a létnek. Cseh-Szombathy Lászlótól hallhatjuk, hogy a családok többsége közgazdaságilag még realitás, a magyar családok több, mint fele termelési egység, s ahol közös termelés nem folyik többé, közös a fogyasztás, zökkenőmentesen zajlik a háztartásnak nevezett üzem élete. Teljesülnek az arisztotelészi poétika alapkövetelményei, tér, idő, cselekmény egységbe kapaszkodik, s mégis elmarad a dráma. Aronson modern nyelvén szólva nincs interakció és kommunikáció a családok között. Az új helyzetből adódó radikális családszociológiai következtetéseket ezúttal nem a szociológusok, hanem a drámaírók, Szakonyi, Spiró vonták le, beemelvén a családi drámától elhagyott térbe a vadonatúj családtagot, a televíziót.
A tizenéves korosztály lírai termését vizsgáltam nemrég, s arra figyeltem föl, hogy e nemzedék élményvilágából szinte teljesen hiányoznak a családi élet szereplőire való utalások, ugyanakkor annál bővebben fordulnak elő a televíziós közlések nyomai. József Attila még botrányt kelthetett panaszával, miszerint nincsen apja, anyja. Serdülőkori neurózisa nem kisrészt családi életének deficitjeire volt visszavezethető. Elidegenedett, csupa csősz társadalma ellen horgadó indulatának a családi háttér pszichológiai zavaraiból is eredeztethető lélektani fedezete volt. A mai tizenéves költők szövegeit olvasva zavarba jöhet, aki a pszichoanalitikus fogalmi készlet segítségével kívánná rekonstruálni e nemzedék sérülésekkel egyébként nemkülönben teli lelki történetét. Családjuk létezik, de mint említettem, elsősorban közgazdasági értelemben van csupán jelen. Mintha fizetővendégekként nőnének föl ma a fiatalok a családi élet ismerős díszletei között. Anyjuk a szorgos házinéni, aki főz, mos, takarít utánuk. Az esténként beköszönő hol nyájas, hol zord hangulatú úr pedig az apjuk. Agresszivitás és szexualitás volt az a két elemi indulat, melyet a freudi tanok értelmében a család volt hivatott társadalmilag üdvös célokra irányuló akarattá formálni. Miközben apai hatásokra a lelkiismeret, kötelességtudat, engedelmeskedésre való készenlét „felettes én” képében diadalmaskodott, addig az anyai szeretet melegében edződött az érzelmi élet, a gyöngédség és a társas hajlandóság.
Sokan bírálták ezt a mechanizmust. Felrótták a fölös elfojtásokat, a fojtogató, az egyéniséget lebéklyózó légkört, a szeretet fülledt melegében pácolt kaszárnyaszellemet. Mások a társadalmi felemelkedés zálogát látták a polgári családeszményben. Az ilyen család a maga racionalitásával, teljesítményelvű etikájával, tisztaságszeretetével, józan családtervezői gyakorlatával lehetővé tette a paraszti tengerből való kiemelkedést. Évszázadnyit lehetett ugrani egy nemzedék alatt a család jóvoltából. De akár üdvnek, akár átoknak tartotta valaki a családot, ez volt az a pont, ahonnan az értékelés elrugaszkodhatott.
Mára a felnövekvésben az új családtag – a televízió – játssza a kulcsszerepet. A fiatal Oidipusz-élménye vélhetően nem a fizetővendéglátó-cég tulajdonosaként megjelenő apával kapcsolatosan alakul ki. Magával a királlyal találkozhatnak a gyermekek, akit Mécs Károly alakít mívesen az időközönként esedékes tévébeli felújítások alkalmával. Nem valószínű persze, hogy a zengzetes szavak egyáltalán elhatolnak a fiatalok tudatáig. Ha Oidipusz-komplexusa nem is lesz a mai fiatalnak, elfojtásai, traumái, neurotikus tünetei kifejlődnek, ezúttal azonban a kiindulópont a televízió lesz. A távfűtő művek központi kazánjából fűtött radiátor egyenmelege mellett összetalálkozva a családi gmk tagjai a televízió képernyőjére merednek. Évtizednyi idő alatt sem hangzik el az apai szájból a tízparancsolat egyike sem. Menny és pokol száműzetvén a társadalmi tudatból, megszűnt a bűn csábítása, elenyészett az elérhetetlensége miatt nyomasztó erény hatalma. Az egykor oly zord etikai tanítások tantárggyá szelídültek, mint a politechnika vagy a környezetismeret. (Más kérdés, hogy etikát nem tanítanak az iskolában, kell az idő a káposztasavanyítás, a lepkefogás, a dimbes-dombos Kiskunság megtanítására.)
A tilalmak, szabadságok, normák, értékek egyetlen iskolamesterévé a televízió vált. Sajnos senki sem akadt, aki figyelmeztette volna erre a szerepkörre, senki sem készítette föl a televíziót komplexuskeltő mivoltából adódó sajátos helyzetére, inkább csak belökték, besodorták, mintsem gondos előkészületek után bevezették volna a családba. Mivel a családtagok nem, vagy érthetetlenül kommunikálnak egymással, az értékelési minták, pszichológiailag jelentős átélési módok, azonosulási, ellenazonosulási lehetőségek közlése a televízióra hárul, amely a maga spontán módján derekasan eleget is tesz e kötelmének nap nap után (hétfő kivételével). A tévé előtt kucorgó család egyetlen hiteles tagja a televízió lett.
A képernyő előtt ülve tanulja meg a felnövekvő gyermek, hogy a kimondható mondatok két nagy osztályba sorolhatók. Az egyik osztályba azok a mondatok tartoznak, amelyeket szabad kimondani, míg a másik osztályba azok a mondatok kerülnek, amelyek kimondásától tartózkodni kell. Ez az osztályozás nem volt idegén a hagyományos családtól sem. Bár mindenki tudta, de nem illett arról beszélni, hogy G. bácsi elitta az eszét, N. néni kisfia vízfejű, és apuka sem mindig olyan pirospozsgásan mosolygós ember, mint amikor vendégekkel kell együtt halálra unnia magát a gyermeknek, azt színlelvén, hogy élete legboldogabb perceit éli. Az új családtag viszont csak arról beszél, amiről szabad beszélni, de nem a családban, hanem az iskolában, mozgalmi életben, vitakörben. Lehetőleg ugyanúgy, ugyanazt kell mondani, s akkor zöld a pálya a társadalmi munkamegosztás napsütötte posztjai felé. Korábban magánügyek fojtódtak el, mára inkább közügyek sorsa az elhallgatás, s a tévén felnőtt nemzedék cinkosságának az egyik legmélyebb pszichológiai alapja.
Hanyag lévén az igazi családtag, elfelejti közölni neveltjeivel, hogy mi az igaz, mi nem igaz, mi a szép, mi a rút. Óvakodik az értékek világának megfogalmazásától, s ha értékelő véleményt, nézetet, állítást kockáztat meg, azt csak szőrmentén, áttételesen, kétértelműségekbe csomagolva teszi, hogy aztán valamelyik, fiatalokról szóló adásában néhány riportalanyt lencsevégre fogva jól elverje rajtuk a port sandaságuk, bátortalanságuk, cinizmusuk miatt.
A televízió által megszemélyesített családtag határozott politikailag. Kétséget nem hagyó (és nem tűrő) módon eligazít abban, hogy éppen aznap kicsoda, micsoda pozitív a világban, kicsoda, micsoda negatív. Arra szót sem veszteget, ha mondjuk egy héttel később ugyanarról az ellenkezőjét állítja. Akaratlanul ugyan, de éppen napi határozottsága folytán teszi határozatlanná befogadóit, az efféle ellentmondásokra életkoruknál fogva amúgyis hatványozottan fogékony tizenéveseket. Míg régebben a gyermekek szüleiket vagy szerették, vagy gyűlölték, de mindenképpen érzelmekkel kötődtek hozzájuk, új nevelőjük iránti viszonyuk idővel csöndes közönnyé langyosul.
Még súlyosabb nevelői baklövés, hogy amikor a fiatal már éppen kezdi megtanulni, hogy a naponta változó szempontrendszeren túltéve magát mégis mi az, amit szeretnie kell a világban, s mit kell égő gyűlölettel fogadnia, az igazi családtag egyszer-csak hangot vált. „Forget it” – mondaná, ha gondos kezek eleve nem szinkronizálnának minden szót, ami a többnyire nyugati eredetű népszerű szórakoztató műsorokban elhangzik. „Felejtsd el” – mondja tehát, s következik mindannak ellenkezője, amit például az esti híradóban bemutattak. A pokol egy-két órával később paradicsomi ragyogásban jelentkezik, a paradicsomi híreket pedig a fizetővendégszolgálat kirendeltségének alkalmazottai helyben cáfolják, árakat, fizetéseket, hiánycikkeket, napi gondokat emlegetve.
A távoli világ határozott értékrendben jelenik meg a gyermek előtt, ámde ugyanolyan határozottsággal az ellenkezője is felbukkan, mégpedig pszichológiailag sokkal furgangosabban, a lélek szakácsmesterei által ki-fundált eszköztár által megmunkálva. A szigorú apa és a melegszívű anya közötti hajdanvolt szereposztást a televízió képtelen reprodukálni, s ezért ugyanő az, aki honi hivatalosságunk információit mennydörgi, sustorogja, dörmögi, bájologja (az ügyeletes kommentátor lelki alkatától függően), majd egyszercsak nyugati nagybácsivá átváltozva pazarul szórja elénk mindazt, amit elátkozott az imént. És még szerencse, ha ez történik, s nem hazai alapanyagból előállított importpótló selejt segítségével végzik a mutatványt, mint például szilveszteréj alkalmával.
Mondhatnánk, nem lényeges mindez, hiszen a gyermek úgyis közeli világban él, értékeit nem az ottlét, hanem az ittlét igényei alapján formálja. E számára közeli világ etikáját, logikáját, léttanát illetően azonban ugyancsak fogyatékos eligazítást nyer. Miként a besötétített, rejtelmes polgári lakásban titkokkal, misztikummal telinek tűnt a család élete, a televíziós családtag közléseiből meselogika szivárványaként tűnnek elő a társadalom jelenségei. Afféle mágikus térként jelenik meg a gyermek szeme előtt a magyar társadalom, ahol jó és gonosz manók varázslatai harcolnak, a ráolvasás erejében bízva folytonosan jó híreket mondanak, s néha, ünnepi adásokban, láthatjuk, amint a rút békából egyszercsak csodaszép királykisasszony lesz. Különös paradoxonként említem meg, hogy a tévében leadott mesék társadalomképe ezzel szemben pragmatikus, józan, ésszerű és konfliktusokra fogékony világot mutat be.
Így a belpolitikai adások érzelmektől átitatott ismeret-elmélete éppúgy megteremti a maga hálószobatitkait, mint a Freud által oly jól ismert család. Az új családtag szocializációs hatása azonban velejéig politikai. Akárhogy is igyekszik feledtetni velünk ezt a vonását, mulattasson, idétlenkedjen, debilis játékokkal tornásztassa agyunkat, a televízió nem menekülhet rühellt prófétaságától. Felelőssége az új nemzedékek politikai-társadalmi tudatának alakításáért nem lesz kisebb attól, hogy műsoridejének javarészében erről nem vesz tudomást.
Valószínűtlen, hogy a képernyő előtt bosszankodó, unatkozó, kacarászó nézők a készüléket elzárván, netán kidobván, a családi élet egyetlen igazán éltető eleme, az egymással folytatott társalgás, eszme- és gondolatcsere megteremtésére vállalkoznának. A tendenciák azt mutatják, hogy a család még megmaradt közgazdasági funkciói is leépülőfélben vannak. Mindentlátó és mindentudó családtagként azonban a televízió sokat tehet azért, hogy az új helyzethez alkalmazkodjunk. Ha már szemtől-szembe nem ismerünk egymásra, legalább drámai módon szembesülhessünk hiányzó társainkkal a képernyőn, hogy utána találkozhassunk velük a karnyújtásnyi valóságban is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/05 60-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6441 |
