Ardai Zoltán
A tetszetős nyílpuskákkal, méregdrága, divatos lángszórókkal és sorozatvetőkkel, földi járműkollekcióval és rovarmozgékonyságú helikopterrel felszerelt New Orleans-i geng, amely embervadászatok megszervezéséből jut jövedelme zöméhez, sokat aggodalmaskodik a hatóságok miatt, de inkább csak szavakban. Állítólagos félelmei csak újabb ürügyeket szolgáltatnak arra, hogy rendszeresen felvonulhasson a város szívében: az áldozatszedést, akár tanúk eltüntetése címén, akár nyíltan play jelleggel, kizárólag a French Carréban és környékén képes otthonosan végezni. Amikor egy áldozatjelöltnek sikerül a társaságot kicsalni a perifériára, a szokatlan terep a banda fátumának bizonyul. Legutoljára az arisztokratikus habitusú, felsőbbrendűségi rögeszmétől űzött főnök pusztul el a leküzdhetetlen plebejus cirkuszi mutatványai nyomán. Mindketten franciavérűek, ám az egyik az Esplanade bulváron lakik, szalonbeli zongoráján álmából felugorva is bármikor eljátssza a klasszikus szonátákat (motolla-kezeivel még az Appassionata viharos zárórészét is hibátlanul adja elő, noha oda sem pillant a billentyűkre, sötéten rázkódó arca a semmibe tekint), a másik viszont mocsári cajun, született gumbófaló, a torkolatvidék lézengő matrózai közül, csakhogy egyben karate-titán, rodeo-akrobata és lovaglóbajnok is. Nem más mint Van Damme e férfi alakítója, a maga tarzanos, zorrós és manchesteri sörözőgyerek-gesztusokat elegyítő magaviseletével, ugyanakkor Raf Vallone büszke tartását is idézve a Nincs béke az olajfák alatt befejező képsorából.
A sino-amerikai akciófilmes iskolának ez az euronosztalgiákat jelző terméke kirívóan paralitikus darab: némely összetevői előrehaladott műfajtörténeti fejlődést reprezentálnak, más alkotórészei viszont módfelett csenevészek. A benne bemutatott tárgyi mozgások, így például a kereszteződő röppályájú lövedékek becsapódásának bonyolult következményei, olyan látványzeneként jelennek meg, amely bizonyos kompozitori képzettséget igényel még a kellékestől is, nemhogy a műfajra-specializálódott kameristától. A különböző lassításmódozatokkal bőven operáló iskoladarab a balettszerű hatások kedvéért gyakran föladja a naturalisztikus izgalmi hatásokat, óhatatlanul felfokozva így a Van Damme-féle, ó-héroszi komikumot. Tulajdonképpen már nem is az a nyűge a filmnek, hogy túlontúl formalista, hanem hogy nem eléggé felszabadultan az. A Tökéletes célpont olyanféle vacak, ami kicsit több rendezői vakmerőséggel mestermű is lehetett volna; gyászos, hogy minduntalan „emberábrázoló” nyálasságokkal próbálja fedezni magát. Az Iskola végre az amoralitás hótiszta szférájába emelkedhetett volna, ám megint csak bávatagon megrekedt a „morálisan kétes” mozi bensőséges pancsvizében.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/12 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=643 |
