Csantavéri Júlia
Bonyolult és sokrétű feladatra vállalkoztak a szerkesztők, amikor A latin-amerikai filmművészet antológiája című kötetben megkísérelték, hogy átfogó képet nyújtsanak a földrész filmművészetéről. Hiszen, ahogyan erre a Bevezetésben utalnak is, az ide vonatkozó kritikai irodalom egyelőre még nem számottevő. A felhasznált irodalom jegyzékében felsorolt 108 cím döntő többségét szaklapok cikkei adják, nagyon kevés az összefoglaló jellegű, vagy akár tágabb összefüggéseket kutató mű. Ezt a „laza” anyagot csak egy jóval tudatosabb és bátrabb szerkesztési koncepció segítségével lehetett volna valóban átfogó, a lényegi folyamatokat kiemelő összegzéssé rendezni. A szerkesztők ehelyett a minél alaposabb információgyűjtésre törekedtek, és valóban sikerült is olyan adatokban és utalásokban gazdag szöveget létrehozniuk, amely kiindulópontul szolgálhat az elmélyültebb kutatás számára.
A földrész egyes országainak filmgyártása első pillantásra szinte szélsőségesen különbözik. Argentína, Mexikó és Brazília jelentős filmes hagyományokkal rendelkezik: első filmjeik már a némafilm korszakában elkészültek, s van többé-kevésbé kiépült gyártási-forgalmazási hálózatuk, amely segíti vagy éppen gátolja az alkotókat. Ezzel szemben a többi országban, Bolíviában, Peruban, Uruguayban vagy Venezuelában csak a 60-as évektől kezdve foglalkoznak egyáltalán a nemzeti filmipar megteremtésével és sok olyan ország is van, ahol csak néhány egyéni és elszigetelt kezdeményezésről beszélhetünk. Ebben a tekintetben külön világ Kuba, ahol a nemzeti filmgyártás kibontakozása már a forradalom körülményei között ment végbe és a maga nemében egyedülálló filmgyártási és forgalmazási szerkezet jött létre.
Ezeknél az alapvető, de formális különbségeknél döntőbbek az egységesülés jelenségei. A közös történelmi sors, a nemzetek etnikai és kulturális adottságainak sajátosan érintkező-távolodó rendszere, s nem utolsó sorban a hasonló társadalmi problémák s a közös kiszolgáltatottság a művészi törekvések dinamikus összhangját hozta létre. A filmművészetben is ez tette lehetővé az „új film” elveinek és gyakorlatának kiterjesztését, hagyományainak megőrzését azután is, hogy az irányzatot létrehozó országokban a politikai változások továbbfejlesztését megakadályozták. De a „trikontinentális” vagy „harmadik” film elméletének megszületésében is ez a közösségre való törekvés játszott közre. A kötet szerkesztői azzal, hogy anyaguk rendezésére a legkézenfekvőbb és a legformálisabb módot választották – az egyes országok nemzeti filmművészetét teljesen elkülönítve, ábécé-sorrendben tárgyalják – háttérbe szorították az érintkezési pontokat, akaratlanul is elhomályosították a folyamatok belső erővonalait és így részletekbe vesző torzult képet alkottak. Nem hiányoznak ugyan a tágabb összefüggésekre tett utalások, ezek azonban egymástól elkülönítve nem alkothatnak egységes, az olvasót segítő rendszert.
A töredezettség, szétaprózottság érzését fokozza a tulajdonképpeni antológiát, azaz a legjelentősebb rendezők nyilatkozataiból, elméleti írásaiból, illetve néhány róluk szóló írásból összeállított egységeket bevezető filmtörténeti részek szerkezete. Ezeket úgy „vágták össze” cikkek és könyvek részleteiből. Ez még nagyobb egységek átemelésekor is zavaró, hiszen a szöveg sem stílusban, sem közlendőjében nem egységes, rengeteg az ismétlés, a semmitmondó üresjárat. De különösen rossz a négy-öt mondatos kiemelések esetében, amelyek szövegkörnyezetüktől megfosztva sokat veszítenek eredeti jelentésükből.
A kötet legérdekesebb része maga az antológia. A válogatással sikerült egy-egy ország filmtörténetének szinte minden jelentős állomását dokumentálni. A múltat többek között Eizenstein Önéletrajzi feljegyzéseinek Mexikóra vonatkozó, megkapóan szép részlete, és Alberto Cavalcanti Film és valóság című kötetének néhány részlete képviseli. A jelenre vonatkozóan olyan fontos dokumentumokat közöl, mint a chilei Unidad popular filmalkotóinak kiáltványa, vagy a kubai ICAIC megalapításáról hozott törvény. S helyet kapnak az „új film” jelentős alakjai Leopoldo Torre-Nilsson-tól a dokumentarista Mario Handlerig. Glauber Rocha szenvedélyes és egyben szigorú írásából képet kapunk a brazil „cine novo” keletkezésének körülményeiről, Jorge Sanjinés a „kollektív film” sajátos latin-amerikai műfajának közvetlen társadalmi hatékonyságáról beszél. Buńuel, Alcoriza és Carlos Fuentes közös interjúja pedig izgalmas szempontokat kínál a mexikói film problémáinak megértéséhez. Olyan alkotók nyilatkoznak, akiknek nap nap után meg kell küzdeniük nemcsak művészi elveikért, de a megnyilatkozás lehetőségéért is, és nem utolsósorban – a közönségükért. A problémákat hol szenvedéllyel, hol iróniával, hol keserűséggel tárgyaló írások között erősen elütő Peter B. Schumann-nak a kubai filmesekkel készített riportja. Ez a rendkívül alapos, a kubai filmgyártás problémáit széleskörűen elemző írás alkalmat ad arra, hogy következtetéseit és megoldásait elfogadva vagy elutasítva szembesítse az olvasót a Latin-Amerika kérdéseire adható lehetséges válaszok egyikével.
A latin-amerikai filmművészet antológiája. Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, 1983. Összeállította: Páldy Tamásné és Péter Sándor 582 oldal
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/06 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6422 |
