Koltai Ágnes
A jugoszláv új film fenegyereke, Lordan Zafranovió második alkotását szenteli Dalmáciának, a Balkán és a mediterrán között közvetítő, sajátosan vegyes kultúrájú világnak. Már előző filmje, az Árnyak Dubrovnik felett is az Olaszországra kacsintó, a nacionalista horvátok fenyegetésében élő Dalmácia vérzivataros félmúltját idézte fel. Barokkos víziói láttán a kritikusok rá is sütötték a Bertolucci-epigon bélyegét, jóllehet a Huszadik század rendezőjével csupán a festőiség szeretete köti össze. Zafranovió kesernyésebb alkotó, kegyetlenebb filmeket rendez, sohasem bűvöli el annyira a látvány szépsége, hogy kedvéért jótékony homályban hagyja a történelmet.
Az Itália bukása a második világháború krónikája – a szövetségesek győzelméig – úgy ahogyan azt egy halászfalu apatikus beletörődéssel megélte. Olasz fasiszták, horvát usztasák, csetnikek (mellettük egy magyar csendőr is feltűnik, talán Újvidékről keveredett ide?) és partizánok harcolnak a faluért – a falu ellenében, mert a halászoknak minden egyenruha egyenlő a halállal.
E vad és véres kavargásban egy aszketikus partizánvezér „pálfordulásának” drámája is felvillan. S ha a pusztító szerelem nem is annyira féktelen, mint Rajko Grlić hasonló témájú filmjében, a Csak egyszer szeretünkben, az ítélet éppen olyan kíméletlen.
Zafranovió nem az itáliai barokk nagy mestereitől, Bertoluccitól és a kései Viscontitól tanulta a legtöbbet, hanem Puriąa Djordjevićtől, aki Dél című filmjében először számolt le a partizánromantikával.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/06 53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6419 |
