Kovács András Bálint
Amatőr költők nincsenek, csak rossz költők vannak. Vajon az amatőr filmes is rossz filmes? A zenében létezik amatőrizmus az esztétikai értékeléstől függetlenül is. Az amatőr zenészt tevékenységének sajátos társadalmi funkciója határozza meg: sajátmaga vagy szűk baráti körének örömére zenél. A profi zenész köré egy egész társadalmi intézményrendszer épült ki, amely a profi és az amatőr zenélést szociológiailag is külön tudja választani.
A film ebben a tekintetben (is) hasonlít a zenéhez. A filmgyártásra és -forgalmazásra olyan hatalmas intézményrendszer épült, amely egyértelműen, értékelés nélkül képes meghatározni, ki az amatőr és ki a profi. Bár szidalmazhatják egymást a hivatásos rendezők azzal, hogy amatőrnek bélyegzi egyik a másikat, praktikusan mégis az tekinthető profinak, akinek a filmjei a hivatalos forgalmazási rendszerbe kerülnek. A kérdés mármost az, hogy milyen filmek kerülnek bele a hivatalos forgalmazási csatornákba. A magyar filmesek közül azokéi, akik – eltekintve az elenyésző kisebbségtől – elvégezték a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. A magyar profi rendező tehát a főiskolát végzett rendező. Nyugaton pedig az a profi rendező, akit a producerek és a forgalmazók annak tekintenek (vagyis pénzt adnak neki). És hogy kit tekintenek annak? Nos, egy ilyen írás keretei között nem fér el annak taglalása, hogy mit jelentenek azok a „szakmai” igények, amelyeket teljesítve valaki elvben profivá válhat.
Le kell azonban szögezni: a filmkészítés „szakmai” tudásanyaga olyan eszköztár, amely egy uralkodó kulturális igényrendszert hivatott szolgálni. Ez a rendszer a filmnél sokkal szilárdabb és intoleránsabb, mint akármilyen más művészetnél. Ennek részben az az oka, hogy a film nagyon sok kulturális, nem kifejezetten esztétikai funkciót is ellát. Következménye pedig az, hogy a film esetében a szakmaiság és az esztétikai színvonal viszonylagos függetlenséget élvez egymástól (sokkal inkább, mint például a zenében). Steven Spielberg és Andrej Tarkovszkij szakmai felkészültsége között nem lehet különbséget tenni, sőt a nemzetközi filmpiac inkább Spielberg alkotásait minősíti „szakmailag” sikerültebbeknek, mint Tarkovszkijéit. A filmben „szakmailag jónak” lenni tulajdonképpen csak ennyit jelent: kielégíteni a nemzetközi filmpiacon uralkodó, és a kifejezésformákra vonatkozó igényeket. Ha viszont a szakmai érték a filmben ennyire függetlenedni tud az esztétikai értéktől, érvényes-e ez fordítva is? Létrejöhet-e esztétikai érték a filmes kifejezésformákra vonatkozó „szakmai” szempontok ellenében? Létezik-e külön az amatőrfilmre méretezett értékmérő? Íme, ez az amatőrfilmezés nagy kérdése.
Ha a profi filmezés szakmai követelményei azt célozzák, hogy a filmes univerzális nyelven, mindenki számára érthetően fogalmazza meg a lehető legtágabb közönséget érintő mondandóját, esetleg esztétikai értéket is létrehozva ezzel, vajon hogyan lehet, hogy egy szakmailag értelemszerűen képzetlen amatőr ugyanezt a célt kisebb apparátussal, kevés pénzből is megvalósíthatja? Vagy az amatőrfilmesnek teljesen más célokat kell maga elé tűznie, végleg lemondva arról, hogy esztétikai értékeket hozzon létre? Igaz, a filmtörténet számon tart olyan értéknek elismert alkotásokat is, amelyek egyáltalán nem felelnek meg a „szakmai” konvencióknak, de ezeket avantgard vagy experimentális filmeknek hívja, az első esetben elnéző mosollyal a szája szélén, a második esetben azt sugallva, hogy ezek a filmek nem tarthatnak igényt az önálló érvényre (hiszen csak kísérletek). Ez volna az amatőrfilm művészi esélye? És a dokumentumfilm? Ennek „szakmai” megformálása ugyanúgy azt a célt szolgálja, hogy a feltárt jelenség mindenki számára érthető legyen és mindenki érdeklődését fel tudja kelteni. Hogyan képes akkor egy szakmailag képzetlen stb. amatőr így „jó” dokumentumfilmet létrehozni? Az amatőrfilmfesztivál negyvenegy versenyfilmjét végignézve: valószínűleg sehogy.
És mégis voltak jó filmek ezen a szemlén. Nemcsak a mezőnyhöz viszonyítva voltak jók, hanem úgy is, hogy felcsillantották az amatőrfilmezés igazi lehetőségeit, saját „szakmaiságát”. Egyvalami ugyanis kiderülhetett ezen a fesztiválon. A profi filmezés szakmai követelményeinek a számonkérése ezeken a filmeken: hiábavalóság. A legtöbb, amit szakmailag elvárhatunk, a jó expozíció, az élesség, a kép és a hang szinkronja, a gépállások helyes megválasztása és a snittek szintaktikai rendje. Ennél továbbmenve a „szakmai” kérdések funkcionális kérdésekké válnak. Ha az amatőr zenélés szakmai követelményeit egy másfajta társadalmi funkció határozza meg, akkor ugyanez az amatőrfilmről is elmondható. Az amatőrfilmesnek nincs (vagy csak ritkán van) lehetősége olyan filmet készíteni, amely mindenki érdeklődésére számot tarthat. De van lehetősége arra, hogy egy adott közösség számára csináljon filmeket. Legyen az baráti társaság, szakmai közösség, egy falu vagy egy város közössége. Van lehetősége, hogy olyan „nyelven” szólaljon meg, amit csak az adott közösség ért. És ez már kifejezetten szakmai kérdés. A profi filmesnek mindig arra kell törekednie, hogy filmjében ne uralkodjanak el azok az utalások, amelyek csak szűk közönségben indítanak el asszociációs láncot. A szakma ismerete itt a film univerzális nyelvének az ismerete. Az amatőrfilmes megteheti, hogy filmjében lényeges információkat hallgat el, hiszen az a közösség, amelyhez a film szól, úgyis birtokában van ezeknek az információknak, csak utalni kell rájuk. Az univerzalitás fő követelménye, amely a profi filmezés szakmai fogásait meghatározza, az amatőrfilmnél nem érvényes, és ez teljesen más szakmai követelményeket is támaszt: ennek a szakmaiságnak olyan nyelvet kell létrehoznia, amely csak az adott közösség számára hordoz információkat. Ez a nyelv tehát függ az adott közösségtől és attól a funkciótól, amelyet a filmnek a közösségben el kell látnia.
Hogyan lehet akkor ezeket a filmeket összemérni egymással? Sehogyan sem. Mint ahogy egy magyar és egy francia nyelven írt vers szépségét sem lehet összehasonlítani: az egyik magyarul szép, a másik meg franciául. Jean-Luc Godard-t, a nagy „dilettánst” idézem: „Hollywoodból származó totalitárius gondolat, hogy egy filmnek mindenkihez kell szólnia. Nekem elég, ha a szomszéd hentes megérti, mit mondok neki.” Úgy gondolom, ez kéne, hogy legyen az amatőrfilmes jelmondata. Nem amatőr profizmusra van szükség, hanem „profi” amatőrizmusra.
A XXXI. Amatőrfilm Fesztivál azonban más volt. Itt volt profi zsűri, társadalmi zsűri, sőt információs vetítés is. Minden, ami a „nagyoknál” is van. A filmek nyolcvan százaléka is az amatőr profizmust tűzte ki maga elé célul. Következmény: a zsűri kegyetlenül kipécézte a „szakmai” hibákat (a vetítések után úgynevezett konzultációt tartottak, ahol mindenki elmondhatta mindegyik filmről a véleményét). Az eredmény: lesújtó. Alig ha tíz film maradt lábon a negyvenegyből. Mondom, a zsűri elsősorban „szakmailag” ítélt, mert látnia kellett, hogy a filmesek legnagyobb része ki akar bújni az amatőrség bőréből. Hát visszagyömöszölte őket.
De „szakmai” ítéletet kívánt az összehasonlítás kényszere is, az, hogy ki kellett választani a „legjobb” filmeket. Ehhez pedig valamilyen közös összehasonlítási alap kell. Így a zsűri valóban a profi szakmai szempontok szerinti legjobb tizenegy filmet díjazta. Efelől nem merülhet fel kétség. Viszont természetesen szó nélkül maradtak azok a filmek, amelyeken az amatörizmus látszott, az a szándék tehát, hogy nem kívánnak tágabb közönséghez szólni, felvetett problémáik ugyanakkor világosak, csak nem univerzális nyelven fogalmazták meg őket. Vagyis profi szempontból ezek a filmek nem sikerültek. Azt viszont, hogy amatőrfilmes céljaikat elérik-e, egy zsűri nem döntheti el, csak a közösség, amelynek nyelvén beszélnek. Erre példa egy érdekes eset, ami az egyik konzultáción történt.
Az egyik riportfilmet, mely egy öreg parasztemberről szólt, a zsűri két tagja igen nagyra értékelte. Történetesen mindketten jól ismerték a film szerzőjét, és voltak ismereteik arról a világról is, amelyben ez a parasztember él. Hosszan ecsetelték, milyen hitelesen mutatja meg a film ezeknek az embereknek a gondolkodását, és tanúskodtak arról, hogy a szerző milyen mélyrehatóan ismeri ezt az egész világot. És mikor valaki kifogásolta a riporter egyik kérdését („És hogy áll Pista bácsi az idealizmussal?”), mondván, hogy a kérdéssel a riporter mintha bohócot akarna csinálni az öregből, a szerzőt ismerő egyik zsűritag azzal érvelt, hogy a szerző ismeri annyira riportalanyát, hogy csak olyan kérdést tegyen föl neki, amire tudja, hogy valami érdekes választ fog kapni (nota bene a válasz valóban szellemes volt). És mivel ő (a zsűritag) ezt tudja a szerzőröl, ezért nem is zavarta ez az – egyébként számomra is a helyzettel visszaélőnek tetsző – kérdés. (A film – Húsvéti beszélgetés a címe, készítette dr. Oláh Imre – egyébként első díjat kapott.)
Mi mást bizonyít ez a kis eset, mint azt, amit az amatőrfilm természetéről kifejtettünk: egy jó amatőrfilm információinak elsősorban azok számára kell sokat mondaniuk, akiknek valamennyire közük van ahhoz a világhoz, ami a filmben megjelenik, őket az sem zavarja, ha a film olyan kihagyásokkal dolgozik, amelyek bizonyos információkat rejtve tartanak. Ez feltűnik egy kívülállónak, de nem tűnik fel nekik, akik birtokában vannak ezen információknak. Mindemellett természetesen az, hogy egy alkotás amatőrfilmként jó, nem zárja ki, hogy egyébként is jó legyen. Az említett film ilyen.
A negyvenegy bemutatott alkotásból tizenhat riportfilm, hat tudományos-ismeretterjesztő film, nyolc játékfilm, három animációs film, öt experimentális/költői/fogalmi film, egy reklámparódia és egy meghatározhatatlan műfajú és státuszú film volt. A díjazott tizenegy film közül négy riportfilm, két játékfilm, két „experimentális” film, egy-egy reklám-, animációs és tudományos ismeretterjesztő film volt. A műfaji eloszlás tehát a díjazásban is arányosan tükröződött, ami sejteni engedi, hogy – legalábbis e fesztivál filmjei alapján – nincs olyan műfaj, amelyben az amatőrfilm könnyebben közelíthetné meg a profi színvonalat. Csak olyan műfaj van, amellyel az amatőrök gyakrabban próbálkoznak.
A fesztiválon első díjat nyert az említett Húsvéti beszélgetés, az Edit című, nagyon szép riportfilm, mely egy fél évvel korábban megvakult lányról szól (készítette Katits Kálmán) és a Gólem, a mezőnyben kiemelkedően gondolatgazdag és szellemes játékfilm (Ács Miklós–Bencz Zoltán). Második díjjal jutalmazták az Egy kerékkel kevesebb című burleszket (Szeged Filmstúdió) és a Törvény című természetfilmet (Hencz Alajos). Ez utóbbi a mezőny talán legprofibb színvonalú alkotása volt, akármelyik hivatásos természetfilmes vállalhatná. Harmadik díjat kapott a Maher, Kósa László reklámparódiája, Szántó Tamás–Baják András Otthon című játékfilmje és Hollós János „experimentális” filmje, az Egybeesések. Az Otthon a profi dokumentarista játékfilmek stílusában a gyesen levő kismamák sivár életét kívánta illusztrálni, szerintem nem túl sok invencióval, bár a sivárságot és a monotóniát jól érzékeltetve. Így legalább hibáiban hasonlított a profi dokumentarista játékfilmekhez. Az Egybeesések viszont a mezőny egyik legjobb, ha nem a legjobb alkotása volt. A film a következő ötletre épült: a szerző a filmszalagot három egymás mellé helyezett vetítőn futtatta végig. A film egyetlen témát – egy lány arcának a képét és egy televíziós képernyőt – különböző variációkban mutatta, létrehozva ily módon egy három részre osztott képmezőt, amelyen a témának egyszerre térbeli és időbeli variációi voltak láthatók. Mindeközben Jeney Zoltán Véletlen egybeesések című műve szólt, amelynek előadási technikája ehhez hasonló. A látvány mégsem vált csupán a zene illusztrációjává. A képi algoritmus – az, hogy a bal oldali kép megjelenik középen, majd jobb oldalon – nyugodt harmóniájával szinte megszelídítette a disszonanciákkal teli, feszültségterhes zenét. Ez a film elsősorban vizuális kultúrájával emelkedett az összes többi alkotás fölé.
A zsűri kiosztott négy különdíjat is. Ezeket Miltényi Miklós Keringő című játékfilmje, Kurecskó István dokumentumfilmje, a Portré szoborral, Káldy László Balázs Varga című riportfilmje és A kis gömböc, Mende Zsolt rajzfilmje kapta. Ezek közül A kis gömböcöt emelném ki a népmeséhez illő szép rajzok és az ugyancsak a meseszerűséget hangsúlyozó nem naturalista mozgatási technika miatt (ez utóbbi vélhetőleg a technikai szűkösségből kovácsolt erény).
Itt be is fejezhetném beszámolómat, bár egy-két film említést érdemelne még. Így Szakály Ferenc riportfilmje, az Ez még nem a nyár, amely egy börtönviselt cigányfiúról szól, aki minden ellentétes hatás ellenére szeretne beilleszkedni a társadalomba. A fiú ebbéli nehézségeiről beszél, és a film megszólaltat egy rendőr alezredest, egy főiskolai tanárt és egy pszichiátert is, akiknek mind közük van a fiú sorsához. Vagy említhetném Tóth Tamás–Kovács R. Ákos Tövit töröm című riportját, amely tömören és pontosan vázolja fel egy hetvenkét éves favágó problémáit, akinek idős kora ellenére ezt a nehéz fizikai munkát kell végeznie a minimális megélhetésért. Ezeken a filmeken – és még egynéhányon – az látszik, amit egy amatőrfilmtől el lehet várni: egy érthetően, de az általánosítás igénye nélkül, felvetett probléma, amelynek kifejtése egy bizonyos közösség számára hordoz elsősorban információkat.
Ahhoz azonban, hogy ezek a filmek be tudják tölteni a funkciójukat, megfelelő forgalmazási csatornákra van szükség. Az amatőrfilm fesztivál különösen alkalmatlan erre. A kábeltelevízió viszont erre jött létre. De addig is, amíg ez a fórum megteremtődik Magyarországon, meg kellene hódítani ezt a kifejezésformát a magunk számára, mert az audiovizuális kommunikáció nem profi használatának talán legfőbb feladata az lehet, hogy használói megtanulják saját, akár legpartikulárisabb problémáikat is saját közösségük számára érthető módon artikulálni. Aki pedig művészetre adja a fejét, annak bizony a „szakmát” kell megtanulnia.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/06 38-40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6409 |
