Bóna László
Az igazság odakint van – hangzik az X-akták tanúságtétele. A Nevadában megtalált földönkívüli holttest, miként a betlehemi csillag, új jövőt jövendöl az emberiségnek.
Az 1958-as esztendőben Carl Gustav Jung különös álmot látott. Háza fölött két fémesen csillogó korongot pillantott meg, két ufót, majd utánuk az égen egy kis ládából kiálló távcsőszerű lencse repült, egy laterna magica, ami úgy hatvanhetven méternyire tőle megállt a levegőben és egyenesen célba vette őt. Felébredve ugyancsak elcsodálkozott álmán, mindezidáig ugyanis meg volt győződve arról, hogy az ufó-jelenség a tudatalatti, a „mély-én” tartalmainak kivetülése, egyfajta modern mandala, a kozmikus egységet szimbolizáló őskép mai változata, és most íme, álma azt mutatja neki, hogy nem az ember vetíti ki tudatalattiját, hanem az embert vetítik, az ember az ufók vetülete, mi magunk vagyunk árnykép, mozgófilm.
„A laterna magica engem C. G. Jung alakjában vetít ki. Jó, de ki manipulálja a készüléket?” – kérdezi önmagától feljegyzéseiben.
Ugyanezt kérdezi Mulder ügynök is, az FBI paranormális jelenségek kutatásával megbízott titkosügynöke az X-akták filmsorozat egyik epizódjában, amikor behatol az ufók jeladásait vevő zárt állomásra, és földönkívüliek létezésére utaló nyomokra bukkan. „Ki küldi e jeleket és miért? Valóban földönkívüliek üzennek vagy csak földi személyek akarnak elhitetni valamit azokkal, akik e valamiben hinni szeretnének?” Vetíteni vagy vetítve lenni – ez a kérdés. Mulder ügynök bizonyosság és kétely között őrlődve, magányosan, szemtől szemben a természetfölöttire irányított adóvevőkkel és számítógépekkel mondja el hamleti nagymonológját. Egy klasszikus monológ egyértelműen belső dialógus, az embernek önmagával folytatott párbeszéde. Mulder ügynök kezében nem koponya van monológja közben, hanem diktafon. A monológ így dokumentum, halálfélelem és istentagadó istenhit dokumentált belső párbeszéde, a szuperhős gyenge pillanatainak látlelete. A diktafon a magányos mai hősök, titkos ügynökök egyetlen megbízható társa.
A titkosügynök felderíthetetlen esetek után nyomoz, ő nem hagyományos detektív, aki a gondolkodás bajnokaként a részletekből összeállít egy egészet, és fényt derít az igazságra. Itt nem létezik igazság. „Az igazság odakint van” – így szól az X-akták szlogenje. Csak az igazság utáni vágy és szüntelen keresés van. Az ügynök mai Gilgames, alvilágba hajózó Odüsszeusz, nem felderíthető esetek, hanem a lét végső titkai után nyomoz. A végső titkok előtt azonban ismeretlen földi hatalmak, kormányok, elnökök, titkos szolgálatok vagy „alvilági” gengszterek zárják el az utat. Maguk a megbízók megbízhatatlanok. Talán maga az elnök, a kormány sem tudja, hogy saját embereik, szervezeteik előlük is elzárják az információt. Az ügynöknek saját ügyévé kell tennie a megbízást. Nincs látható központ, nincs irányító manipuláló hatalom, nem ellenséges maffiák vetélkednek, nincs egyetlen feltételezhető szereplő vagy érdekcsoport, aki tudná, hogy ki mögött ki áll, hogy áll-e egyáltalán valaki. Az X-akták-jellegű titkosügynök-történetekben egy decentralizált hatalom feltételezhető központjának kereséséért indul a harc, és lehet, hogy e központ természetfeletti szférákban keresendő. Vagyis ki a vetítő? A titkosügynök-történetek az istenkeresés történetei, a decentralizált hatalom rajza a labirintus archetípusának felel meg. Ami az ügynöktörténet a narráció világában, az a labirintus a képi világban. A történet falai közül sem lehet kitalálni, minden bizonyíték megcáfolódik, nincs gyilkos és áldozat, irányító és végrehajtó, mindenki ugyanabban a labirintusban bolyong, nincs kijárat, nem lehet a labirintuson belül lenni, ugyanakkor föntről rálátni, és úgy kitalálni. Fönt a labirintust vetítő láthatatlan, felderíthetetlen mozigépész ül. A labirintus is, miként az ufó, egyfajta mandala – tudhatjuk ezt is épp Jungtól. Az FBI titkos aktáit feldolgozó történetek narratív mandalák, történet-ufók az ufókról.
A háttérben kegyetlen harc folyik a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel kizárólagos jogáért. Azé a hatalom, akié az információ. Ez már több, mint a politika mechanizmusát leleplező mitológia. Ez az emberiség spirituális fordulatának előjele: ahogy a fáraó, a császár közvetítő isten és ember között, az égiek földi helytartója, úgy válna a modern hatalom is spirituális hatalommá, ha legitimitását egy földönkívüli-isteni szférával kötött szerződés alapján szerezné. Az ufó-filmek, a földönkívüliek látogatásáról készült történetek az ezoterika mai pontos újrafogalmazásai: az ezoterika – intergalaktikus államtitok. A megvilágosult beavatottak kasztja ufók által felkent új uralkodók, egy új világkorszak új királyai.
Ezen új kor szentföldje az „51-es zóna”, Nevadában, Roswell városa mellett lezárt szupertitkos övezet, mely 1947 júliusában egy valódi ufóbaleset helyszíne lett. Az itt lezuhant ufó és az itt állítólag megtalált és mai napig államtitokként kezelt igazi földönkívüli ember holtteste, miként a betlehemi csillag, akként jövendöl új jövőt az emberiségnek. Az 51-es zóna mint a Golgota, a tér kijelölt konkrét pontján valóságosan megnyilatkozó természetfeletti világ helye, az égiek és földiek között kötendő új szövetség területe. A szentségnek, mely a tér valamely pontján átveszi a hatalmat, jelképe minden zóna, legyen az a Sztalker zónája, vagy Texas közepének Párizs nevezetű édenkertje vagy a Zabriskie Point, ahol szintén egy régi világ robban szét. Az 51-es zóna esetéből kibomló történetek egy új, ősi teremtéstörténet variációi. Ez az eset bizonyítja a természetfeletti világ létezését, melyben az ember elvesztette a hitét, és amely hit csak látható bizonyítékokkal, a roswelli esetről napvilágra került titkos dokumentum-felvételekkel szerezhető vissza, miként különböző evangelista szemtanúk írott tanúságtételére volt szükség a feltámadás bizonyítására is. Az új evangélium dokumentumfilm.
Az 51-es zóna esete azonban nem pusztán megváltástörténetet készíthet elő, hanem kitalált apokrif történetek tucatját is. Modellül szolgál a földön azóta reálisan velünk együttélő földövkívüliekről szóló hiedelmeknek. A Roswellben megtalált idegen lényből származó szövetek, sejtek, vírusok azóta titkos szervezetek, nagyhatalmak vagy bűnözők kezére kerülhettek, beültethették élő földi emberekbe, akik azóta is köztünk élnek, immár földövkívüliként új emberi generációt nemzve. Az X-akták epizódjaiban is szüntelen hajtóvadászat zajlik a földönkívüli szervek birtoklásáért. Semmitől sem riad vissza eme ezoterikus gengszterizmus. A mesterséges emberek, terminátorok, gólemek, robotok, monstrumok mitológiai témája merőben megváltozik a földönkívüli-földi-ember motívumában Roswelltől, vagyis a dokumentált valóság látszatától. Ez a valódi helyen valóban megtörtént eset újabb mítoszvariánsokat alkot a régi archetípusokból.
A roswelli esetről játékfilmes, akciófilmes feldolgozások készülnek, eredeti házi magánfilmfelvételek kerülnek napvilágra, melyek horribilis összegekért járják be a világ tv-csatornáit, videotékákban kötve ki. A felvételek eredetisége kétségbevonhatatlan és cáfolható egyszerre. Fikció és dokumentum hasadtsága egyesül két sajátságos filmes műfaj, a titkosszolgálatok belső használatú filmfelvételeinek és a saját házi amatőrfilmnek a házasságában.
A roswelli őskezdet új létmagyarázat kezdete. Eddig az „idegen” archetípusa a másik emberben rejlő másságot jelentette, ami lehetett idegen etnikum, népcsoport, vallás, idegen társadalmi rendszer vagy az egyes emberben rejlő másság idegensége, szexuális másság, generációs különbségek, öltözködés, hajviselet. De az idegen lehetett elfojtott tudattartalmak kivetülése, felszínre törő perverziók, pusztító ösztönök vagy maga a halál, a nyolcadik utas. Akkor még mi mi voltunk, a tőlünk különböző, a másik volt az idegen, akár barát, akár ellenség, akár különböző politikai, hatalmi okokból manipulált ellenségkép. Roswell óta, pontosabban e felszínre került eset óta, az idegen mi magunk vagyunk. Maga az élet az idegen. Az élet nem más, mint idegenség.
Némely tudományos álláspont szerint az élet keletkezésének feltételei a csillagködökben vannak, az ott kialakult életnyomok, mint földönkívüli életcsírák kerültek egykor a Földre, a burjánzásuknak ideális táptalajt nyújtó bolygóra. Két tudós, Sir Fred Hoyle és Chandra Wickramasinghe állítása szerint az olyan vírusok, mint például az influenza-vírus, szintén űrből jövő idegen lények, a járvány az ő támadásuk. E nézetüket az influenza-járványok és az üstökös-jelenségek közti összefüggések elemzésével és a fertőzés terjedésének kutatásával igazolták. Az amerikai Terence McKenna, a pszichedelikus növények és hallucinogén gombák kutatója, olyan elméleteket dolgozott ki, melyben a földönkívüli idegenek nem mások, mint a létezés lényegét hordozó információk, melyek a gombák spóráiban tárolódnak, és elfogyasztásukkal közlik üzeneteiket a feltáruló látomásokban. A csillagközi utazásra csak az a lény képes, amelyik kibírja az űrben uralkodó hőmérsékleti viszonyokat, és szüntelenül képes önmagát reprodukálni. A gombaspórák ilyenek, állítja. A magyar Szőke Lajos, aki földsugárzás-méréssel foglalkozik, vagyis radiesztéta, a kiemelkedő kövek jelenségeit vizsgálta, és arra a megállapításra jutott, hogy míg minden dolog két pólusú a Földön, ezek a kiemelkedő kövek csak egypólusúak, épp úgy, mint az „asztráltesttel” rendelkező magasabbrendű lények. Vagyis a kövek energiatárolók, akkumulátorok, a földönkívüli dimenzióknak vagy mondhatni a kozmosz intelligenciájának információját tárolják, hogy ha kell, aktivizálódjanak. Az X-akták egyik epizódjában kivágott ősfák legbelsőbb évgyűrűiből támadnak fel évmilliós álmukból olyan rovarlárvák, melyek a földön ismeretlen fehérjéből állnak, és a földi fehérjék elfogyasztásából kezdenek élni, vagyis elpusztítják a tőlük idegen életet. Az idei nyár tudományos szenzációja szerint pedig a Déli-sarkon talált meteoritmaradványon a Marsról származó baktériumra emlékeztető organizmusok ősi kövületeit találták, mely újra felvetette azt a kérdést, hogy a földönkívüli élet, ha nem antropomorf is, még lehet intelligens. És attól, hogy intelligens, még lehet agresszív is.
Időről időre gonosz földönkívüliek támadják meg a Földet újabb és újabb, egyre látványosabb inváziós katasztrófafilmekben, mint például a Mars-kutatás friss szenzációjával egyidejűleg bemutatott legújabb hollywoodi szuperprodukcióban, a Függetlenség Napjában, melyben a fél világot, a Föld legnagyobb városait felrobbantják a marslakók. Az inváziós katasztrófafilmek egyik őstípusában az 1953-as A világok harcában a Földön győzedelmeskedő marslakókat földi vírusok pusztítják el, ők az abszolút győztes túlélők. A Függetlenség Napjában számítógépvírusok győzik le a támadókat.
A vírus információ. Az információ az élet új megtalált posztmodern lényege, nem az anyag feltárható szerkezete, ami a modernizmusban volt. Az élet program. A minket vetítő: programozó. Az örök győztes az önmagát legalkalmazkodóképesebben reprodukáló információ. Ahogy egy David Foster nevezetű kibernetikus állítja, a gén valójában egy program, a DNS az ember genetikus kódját tartalmazza, és a kibernetika egyik alaptörvénye kimondja, hogy egy program kitalálójának mindig intelligensebbnek kell lennie annál a programnál, amit kitalált. Vagyis létezik az emberi gén programját programozó magasabb intelligencia. Az inváziós katasztrófafilmek modellje ezen újkori Isten-bizonyítás teológiáján alapul, egyfajta skolasztikus kibernetika alapművei.
Az inváziós katasztrófafilm egy másik korai változatában, az 1956-os A testrablók inváziójában a földönkívüliek húsos, buja növényekbe rejtőznek, azokból készítenek mindenki helyett hasonmást, melyet belülről ők irányítanak. A belső megszállás eme típusának is megvannak mai legújabb változatai, legutóbb talán A parazita című sci-fi thrillert láthattuk erre a mintára felépítve. Lényegében mindegy, hogy a megszállás belső vagy külső, a lényeg az invázió. Az invázió „vírus-típusú” létmagyarázat, a létezés nem más, mint féktelen burjánzás, növekedés, bekebelezés, feloldódás. Életképes az, ami invázióra kész. A vírus, mint egy zárvány, egy pete, egy lárva, egy sejt: halott tárgy, ami feltámadásra vár, hogy az egész lét fölött a hatalmat átvegye. A történelem is inváziók története: népvándorlás, honfoglalás, népirtás, földfoglalás. Az ember lényegében vírus, önmagában hordja az inváziónak, mint egy földön kívülről jött idegen életnek a lényegét. Belül is idegenné vált emberek harcolnak idegenek külső támadásával.
Már régóta tudjuk, hogy a Marson antropomorf, intelligens, magasabb rendűnek nevezhető élőlények nem léteznek, nincsenek marsbeli zöld emberek. Mégis az újabb és újabb idegen támadók a Marsról érkeznek, mivel az agresszív, bekebelező, burjánzó életelv mitikusan a Marshoz kötődik a legősibb emberi hagyományban. A Mars vörös színével képviseli a teremtés tűzelemét, mely megfelel minden onnan jövő támadás képi filmes ábrázolásának, nem vízözönt áraszt, hanem lángba borítja a világot. Ha támad a Mars, akkor – mint a Függetlenség Napjában – minden ég, robban, a világ valóban az ősrobbanás kezdetét ismétli, fortyogó ősmasszává válik minden, hogy egy új, burjánzó élet táptalaja legyen.
Persze nem mindig ez a marsi lényegű idegen élet látogat vagy testesül meg itt a Földön. Valamikor az élet burjánzásának nem az invázió, hanem a szimbiózis az alapelve, vagyis a különböző létdimenziók, lények, programok, információk, rendszerek kompatibilitása, egymás megértése, kölcsönösen kódolt és dekódolt kommunikáció, társadalmi kooperáció, aminek sikerét a Harmadik típusú találkozásokban, kudarcát pedig az E.T-ben láthattuk.
A tömegkultúra időszakról időszakra az idegen élet mítoszának messianisztikus változatát váltogatja az apokaliptikus verzióval. Mintha a történelemszemlélet különféle irányai váltogatnák egymást: kérdés, miként írható le az emberi történelem – üdvtörténetként vagy kárhozattörténetként? Az új inváziós katasztrófafilmek és X-akták jellegű sci-fi thrillerek – vagy ahogy a szaksajtó elnevezte e műfajt, melyben „a paranormális összekapcsolódik a paranoiddal”, „pszichoanalitikus fikciók” vagyis psy-fik – mintha egyben látnák a kárhozatot az üdvvel. Feloldódni látják e két történelemszemléletet egy ezeket egyesítő harmadikban, mely a történelmet csillagászati világkorszakok változásaként értelmezi. A psy-fi a mitologikus elemeit nem jungi archetípusokra, nem mélylélektani szimbólumokra építi, hanem az archaikus mítoszok asztrálmitológiai értelmezésére, miszerint az ősi mitikus történetek nem egyebek, mint csillagászati események és azok földi hatásainak történetekbe kódolt törvényei. A Mars sem csupán az onnan jövő lények idegenségét hivatott szimbolizálni ezen újfajta katasztrófafilmekben, hanem a lét marsi lényegének kiteljesedését vagy végét, vagyis csillagászati események által meghatározott világkorszak-változást, egy új „aion” kezdetét.
A Függetlenség Napjának rendezője, Roland Emmerich, előző filmjében, az 1994-es Csillagkapuban az ősi Egyiptom múltbeli idejét azonosítja egy távoli bolygó uralmával. Egy ősi kődarabról kiderül – mint most egy meteorit-darabról –, hogy földönkívüli eredetű, és a rajta található hieroglifák megfejtésével a kutatócsoport a csillagkapun, mint egy kozmikus fekete lyukon, az űrbe távozik, egy idegen bolygón találja magát, ahol Ra Napisten az uralkodó. Egyszerre időutazás ez a földi történelemben és űrodüsszeia a kozmoszban. A tér az időnek felel meg egy mindezeken felül álló dimenzióban. A jelenben benne van a múlt és a jövő, ahogy a tér egyetlen pontján az egész világegyetem, ez maga a testet öltött szentség, akár az 51-es zónában. A tömegkultúra az archetipikus mítoszértelmezéstől az asztrálmitológiai felé fordul. A bolygók istenek, létminőségek, az idő dimenziói, a Föld előző planétareinkarnációi, így a köztük levő konstellációk ismét földi történések analógiáivá válhatnak, világtörténelmi korszakokat határolnak, változásokat hoznak, melyek egyszerre messianisztikusak és apokaliptikusak.
A Függetlenség Napján történt világvége-vízió után felderengő új emberiség hajnala új, igazi Függetlenség Napja, új nap, új ég, új bolygó uralmának nem marsi korszaka. Az 51-es zóna egy újszövetség szentföldje, a földi és a földönkívüli élet egységének megbékélt szövetsége, vagyis egy új szövetség az ember és a természetfölötti között. Az új élet lényege eme látomásokban nem anyagi-testi, hanem szellemi-informatikai-kibernetikus-virtuális. A végítélet víziója pozitív utópia.
A film nem pusztán fikciót termel, nemcsak mítoszt gyárt, hanem valóságot is előállít. Az ember néha elfelejtheti valamiről, egy helyről, egy emberről, hogy valóban látta-e, álmodta, vagy egy filmből ismeri. A film befészkelte magát a valóságosnak és nem-valóságosnak tartott világok szilárdnak hitt határai közé, harmadik típusú valóság lett belőle. Hiába tesz néha úgy, mintha puszta fikció volna, néha meg úgy, mintha tényleges valóság, térhatású szemüvegekkel, szék alá helyezett, földrengést utánzó rezgetőkkel, a virtuális tér játékaival, hiába, a film az marad, ami, vagyis valós valótlan. Ez saját mítosza, ez a „harmadik-típusosság”. Ezért felel meg a film eme lényegének az X-akták-féle filmkoncepció, melyben egyesül a rekonstruált valóság hamis dokumentumokkal. A történet ezekben a filmekben a film lényegéből fakad, vagyis arra épül, amire maga a film: minden igaz, ami lehetséges.
A film mítosza nem pusztán a megmozduló állókép csodájából ered, hanem a vetítéshez kötődő ősi képzetekből. Abból, hogy a lét valósága igazából vetített kép. Az asztrológia szemszögéből lényegtelen, hogy a bolygók valójában milyen irányba haladnak, a lényeg, hogy számunkra miként látszanak. Például ha úgy fest, mintha az egyik bolygó a Föld forgásának következtében egy ideig visszafelé haladna, akkor mindegy, hogy valójában merre tart, e látszólagos visszafelé-haladás hatásával kell számolni. Az égbolt köröttünk forgó vetített háttér. Az vetül ránk, amit nekünk vetít. És ami ránk vetül, azt visszavetítjük rájuk. Mint a moziban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/12 49-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=64 |
