Faragó Vilmos
Az Ember akkor vesztette el ártatlanságát először, amikor ősszülei az eredeti bűnt elkövették. De ezt a bűnt krisztusi vér mosta le róla: a megváltott ember visszanyerte ártatlansága esélyét. Aztán az is elveszett Auschwitzban. Innen az ítélet: Auschwitz után nem lehet többé verset írni. Értem az ítélet igazát, ha tények cáfolják is: Auschwitz után rengeteg vers íródott már. Mégis lehet tehát? Nem lehet, ha a versíráshoz az ihlet-állapot mellé ártatlanság-állapotot feltételezünk. Az ártatlanság elveszett – másodszor és véglegesen. Most pedig már megváltásra sincs esély. De épp ezért lehet verset írni, ha a versíráshoz az ihlet-állapot mellé bűntudat-állapotot feltételezünk? Pilinszky János versei mindenesetre ebben az állapotban íródtak. A KZ-Oratóriumban, amelynek felhasználásával televíziós montázsprodukciót készített Maár Gyula, a bűntudat gordonkahangjai zokognak. Oratóriumszöveg asszony- és gyerekhangra, láger-vers, korabeli filmdokumentum-töredékek, néhány villanás egy televíziós Pilinszky-interjúból – ezek a montázs elemei. Körfüggönyös színpadkép, alacsony hátsó dobogón lágerzenekar, előtérben az öt szereplő: egy házaspár, egy öregasszony Prágából, egy varsói fiatalasszony és egy kisfiú, aki nem tudja, honnan való. Négyőjükkel sortűz végez, utána halottként emlékeznek, házra, utcára, életükre, mintha csak álmodták volna, összehajolnak, szétimbolyognak, makacsul ismételgetik csöndes monológjaikat, tétován végigsimítják a színpadi tárlók üvegfalát, amely mögött egykori életük rekvizitumai állnak sárga állólámpafényben, a házaspár asszonyfelének hörgő panaszsikolya az egyetlen erős hang, a zenekar csöndesen játssza Selmeczi György álomszerű kamarazenéjét, amelyet madárvijjogásos és szélfúvásos hangeffektusok szakítanak félbe – szívszorító összhatás, ihletett televíziós munka. De: művészet. Csak az. A katarzistól mintha üvegfal választana el bennünket is. Talán azért, mert ami bűntudatban fogant, a bűnbocsánattól sincs messze? És mi nem keresztényin megbocsátó, hanem pogányul ítélkező katarzisra vágyunk? („Drágáim, ne ítéljetek” – mondatja Pilinszky a prágai öregasszonnyal. Ő maga pedig azt mondja az interjúrészletben, elutasítva-megbocsájtó keresztényi dialektikával: „Mindaz botrány, ami megtörténhetett és mindaz szent, ami megtörtént.”) Talán azért, mert Auschwitz után még csak lehet, de Auschwitzról nem lehet verset írni? (És oratóriumot sem, regényt sem, dokumentarista művet sem?) Talán azért, mert nincs megírandóbb és nincs megírhatatlanabb ennél? Talán azért. Az anyag ellenáll, az érvényesség részleges marad, az összképteremtés hiú ábrándnak bizonyul, a Kollektív Történet epizódokra hullik szét, aki megélte is, magántörténetével állhat csak elő. A televíziós jegyzetek írója pedig arra gondol: ha Auschwitzról nem lehet verset (és oratóriumot sem) írni, lehet-e tévékritikát írni egy Auschwitz-oratóriumról? Van-e értelme annak a fontoskodásnak, hogy „jó volt-e” auschwitzi fogolyként Gobbi Hilda, Törőcsik Mari vagy Csángó Róbert, „hitelesen” sikoltozott-e Kútvölgyi Erzsébet, „élethű” volt-e a záróképbeli vér, amely a néma férfiszereplő szájából kibuggyant? És úgy dönt, hogy ennek nincs értelme. Hogy fölrúgja a szabályt, nem ír tévékritikát, hanem előáll a saját magántörténetével. Ha úgy tetszik, saját meséjével, amely még szándéka szerint sem akarja érvényesként elfogadtatni magát. Íme, a saját mese: Volt a Békés megyei Újkígyóson egy kocsma. Volt egyszer. A Hosszú utca és a Wenckheim utca sarkán. L alakú földszintes sárga épület, a Hosszú utcai fronton a kocsmárosék lakrésze, a Wenckheim utcai oldalon a kocsmarész. Belül söntéspult a sarokban, közelében vaskályha, szerteszét néhány kopott asztal és szék, középen biliárdasztal. A bejárat előtt egy-egy lovaskocsi meg bicikli, bent parasztok. Ittak, kártyáztak, biliárdoztak. Az udvaron kuglipálya, vasárnaponként nagyokat döndült a pályavégi deszkaalkotmány, ha a bábukat szertefröccsentő golyó nekilódult. A kocsma özvegy Grün Adolfné nevén szerepelt a községháza nyilvántartásában, a tulajdonost azonban senki sem hívta özvegy Grün Adolfnénak, és Linka néninek sem, mert tésasszonynak nevezte az egész falu. A pult mögött rendszerint nem is ő állt, hanem a veje, aki történelmi nevet viselt, hiszen Wallensteinnek hívták. Mármint a keresztlevele szerint. Mert az ő közhasználatú neve Albert úr volt. Felesége természetesen fiatal tésasszony, vagy bizalmasabban Manci néni, kisfia pedig Pista. A falu minden harmadik férfilakója Pista volt és minden harmadik nőlakója Manci. Miről voltak híresek? Semmiről. Kocsmárosok voltak, olyan magától értetődően, ahogy paraszt volt Harangozó Jóska bácsi, ahogy tűzoltó és szabómester volt B. Kiss Pista, vagy ahogy a Nap mindig a Józsefmajor felől kelt föl Újkígyóson és a Hosszú utca végén nyugodott le. Voltak, dolgoztak, éltek. Tésasszony, Albert úr, Manci néni és Pista. Télen két disznót vágtak, Lócskai Pali bácsi volt a böllér, szerették a jó kolbászt meg a húsvéti sonkát, és ami Újkígyóson készült, azt lehetett is szeretni, hiszen a falu a két márkanevet adó város, Csaba és Gyula közelében fekszik. És őket szerették a faluban? Nem mondhatnám – a falu nemigen érzeleg. Becsületes kocsmárosok voltak, tehát tisztelték. Ezt is óvatosan mondom ki, de talán ez a legjobb szó. Tisztelték őket. Ha két legény kezében egymás ellen lódult a szódásüveg, vagy nekilendült a biliárd-dákó, elég volt Albert úr felcsattanó hangja, az indulat lecsihadt. Tésasszonyt és fiatal tésasszonyt tisztelték, Pistának barackot nyomtak a fejére, Albert úrnak tekintélye volt. Mindezt akkor is tudnám, ha nem mellettük laktunk volna, az udvarukat elválasztó deszkakerítés túlsó oldalán. Tudta az egész falu. És mindvégig tudott mindent. Azt is tudta, hogy Albert urat csendőrök vitték el, valamikor 1941 táján, mert nyilvánosan szidta Hitlert. Hitlerről kevesebbet tudott a falu, mint Albert úrról, kettejük erőviszonyát azonban ismerte: a nagyobb úr Hitler volt – jobb nem kikezdeni vele. Albert úr mindenesetre büntetőszázadba került, elő se jött többé, a kocsma bezárt, tésasszonyék a maradék tőkécske forgatásából éltek, ha egy legénynek költőpénz kellett, zsák kukoricát csent otthonról, azt vitte eladni, tésasszonyék meg továbbadták a kukoricát, csekélyke felárral. Azt is tudta a falu, hogy 1944 tavaszán megint csendőrök zörgettek a kapun, tésasszonyék már összecsomagolva várták őket, Lócskai Pali bácsi volt a fuvaros, istállópadlásunk deszkarésein át néztem, ahogy fölpakolnak és csendőri kísérettel elindulnak Gyula irányába. Utoljára akkor láttam egyiküket, amikor üzenet jött a gyulai gettóból: törülköző kéne nekik, egy váltás ágynemű és kristálycukor. Lócskai Jóskával bicikliztünk be Gyulára, a gettó palánkbejáratánál egyenruhás őr, a palánk túlfelén Manci néni integet, átnyújtjuk neki a csomagot, tésasszony és Pista fekszik valahol odabent – betegek. Az őr ránk mordul, táguljunk innen, fölszállunk a biciklire, Manci néni utánunk néz a palánk mögül, arcán a kiközösítettek hamuszürkéje. A többi már csak hallomás: újabb gyűjtőhely a csabai állomás dohánybeváltó pajtáiban, aztán bevagonírozás – és a valószínű útirány Auschwitz. A mozdony meglódul, füst vágódik hátra a kéményéből, és füstté válnak ők is. Tésasszony, fiatal tésasszony és Pista. De ezt már nem tudta a falu. Negyven évvel ezelőtt indultak el a deportáló vonatok, északi megsemmisítő táborok felé. Tizenöt éves voltam akkor, s amennyire emlékezni vélek arra a tavaszra és nyárra, tanúsítani merem, hogy ezt már nem tudta a falu. Nem mentség, csak magyarázat: több százezer magyart szakítottak le az ország testéből, egy őrült kormányzat halálos véradagot csapolt ki belőle, de a falu ezt, akkor, nem tudta még. Nem így tudta. Hogyan? A magyar Holocaustnak óriási irodalma van már, ismerjük a német dokumentumokat, az Eichmann-kommandó akcióit óráról-órára, a Sztójay-kormány intézkedés-sorozatát, az akciót irányító Baky László és Endre László minden lépését, de erre a kérdésre alig-alig van még felelet: mit tudtunk akkor? Hogyan tudtuk? Mondtam már: nem hiszem, hogy én érvényesen válaszolhatnék; amire emlékszem, hogy ami történt, azt egy kamasz élte át, de arra határozottan emlékszem, hogy ami történt, azt nem történelemként éltük át. Nem tudatosan. Nem tájékozottan. Beavatatlan kortársaiként egy világtörténelmi méretű tömeggyilkosságnak. A politikát „odafönt” intézik, tőlünk nem kérdezik, mit szólunk hozzá; talán nem is emberek intézik; talán sors ez, végzet, természeti csapás. És amikor dörög meg villámlik, okos ember fedél alá bújik, asszonynépnél az se szégyen, ha a dunnát is magára húzza. Mégis: valami magyarázat csak van arra, hogy „odafönt” így haragszanak a két tésasszonyra, Albert úrra, meg Pista gyerekre. Mit követtek el? Berta néni magyarázatára emlékszem (hívő és olvasott asszony hírében állt, hiszen tanítónő volt a húga): az ősök vétkét büntetik bennük „odafönt”, azokét, akik Krisztus urunkat keresztre feszítették. Emlékszem a magyarázat fogadtatására is: súlyosnak, és ismereteink szerint cáfolhatatlannak látszott. De a hallgatóság zavart toporgására is emlékszem, hiszen ez annak szólt, hogy az igazság mégiscsak hibázhat valahol, mert a kétezer éves vétek csakugyan nagy és tehetnek is róla valakik. De a két tésasszony, meg Albert úr és Pista igazán nem tehet. Ami hiányzott a zavartságból, az ismereteinkből és gondolkodni tudásunkból is hiányzott. Hiányzott például az az analógiás felismerés: vajon mit szólnánk ahhoz, ha egész Nyugat-Európa ránk zúdulna és rajtunk torolná meg honfoglaló-kalandozó őseink ezer évvel korábbi vétkeit. Hiányzott az a teológiai felismerés, hogy hiszen Krisztus egy isteni terv alapján szenvedett kínhalált, s ha tésasszonyék ősei nem azt teszik, amit tettek, egy isteni tervnek szegültek volna ellene; s akkor most nem létezne se megváltás, se kereszténység. És hiányzott az a történelmi felismerés, hogy a kereszténység alapítója Dávid törzséből származott, hogy a tésasszonyékat üldöző törvények rá is, családjára is, tanítványaira vonatkoznának. Hogy „odafönt” – ahol magukat „keresztény-nemzetinek” nevező urak intézkednek – éppen a kereszténységen és a nemzeti érdekeken ejtenek most gyógyíthatatlan sebet. Van egy visszatérő álmom. Olyan, mintha oktató célzatú, tehát rossz filmben találták volna ki. Elsétálok az L alakú ház Hosszú utcai lakrésze előtt, s a homályos ablakok mögül a két tésasszony néz ki rám, meg Albert úr, meg Pista. Nem szólnak, az arcuk viaszsápadt, a szemükben nekem szóló néma szemrehányás. Nincs sok kedvem az álomfejtésre, de ez az álom túlságos készen kínálja a megfejtést. Már-már szájbarágóan. Röstellem is, de elmondom: Ne éljünk soha többé a történelem alatt. Tájékozatlanul. Beavatatlan kortársakként. Mert ami akkor történt, annak soha többé nem szabad megismétlődnie. És ami akkor történt, annak nem szabad kitörlődnie az újkígyósiak emlékezetéből. A televíziós oratórium ennyit mindenképp szolgál, de egy oszlop, egy jel is figyelmeztethetné bizony a kígyósiakat, hogy volt ott egy kocsma. Volt egyszer. És volt benne két tésasszony, egy Albert úr, meg egy Pista. Akik semmiről se voltak híresek. Csak voltak, dolgoztak, éltek. Olyan magától értetődően, ahogy a Nap most is Józsefmajor felől kel föl és a Hosszú utca végén nyugszik le.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/07 62-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6391 |
