Koltai Ágnes
Munkatársunk beszámolója
A televízió igazi csapdája – olvashatjuk ki Csepeli György soraiból (Filmvilág 83/5.) – a néző megfigyelő-szerepe. „A ránk erőltetett megfigyelői szerep kényelmét megtapasztalva aztán a televíziótlan életben is megfigyelők, leselkedők leszünk akkor is, ha voltaképpen ránk, mint cselekvőkre lenne szükség”. S ha ez a megállapítás a visszájára fordítható is (elsősorban nem, vagy nem csak a televízió felelős passzivitásunkért, maga is megfigyelői szerepre kárhoztatott), az alapkérdést érinti: a társadalmi nyilvánosságot és az információáramlást. Mert beszéljünk bármiről is a televízió kapcsán – valóságlátásáról, orientáló-értékközvetítő szerepéről – az első és legfontosabb kérdés, hogy információival tágítja-e a nyilvánosságot vagy meghagy minket a félértesültség nyugtalanító állapotában. A miskolci tévéfesztivál talán a legjobb alkalom arra, hogy alkotók és irányítók, nézők és kritikusok szembesüljenek e kérdéssel. Persze nem in abstracto, hanem a konkrét művek kapcsán.
Ha elolvassuk a két évvel ezelőtti fesztivál vitáinak gyűjteményét, és végighallgatjuk a mostani disputákat, megdöbbentő, hogy ugyanarról (és ugyanúgy) szólnak: demokratikus (vita) fórum-e a magyar televízió? Idén és két évvel ezelőtt is, kimondva-kimondatlanul ez a kérdés húzódott meg az előadások és hozzászólások mélyén.
Informáló vagy kommentáló televízió?
Hogy mennyi és milyen információt közvetítenek a magyar televízió hír-, publicisztikai- és politikai műsorai, arról naponta meggyőződhetünk (s ha a fogadtatásra is kíváncsiak vagyunk, fordulhatunk akár a Tömegkommunikációs Kutatóközpont havi, negyed-félévi tetszési index-jelentéseihez is, igaz, a tetszés vagy nem tetszés miértje jórészt homályban marad). A szemlén bemutatott félszáz film jócskán adna lehetőséget tudós elemzésekre, tanulmányokra: hogyan is szól televíziónk nézőihez? Ebből adott ízelítőt Miskolcon – ha nem is tudósi pontossággal, „csak” kritikusi szigorral – Széky János A televízió politikai és információs adásairól című előadásában. A televízió rejtőzködő arcáról e referátum és az azt követő, indulatokat fellobbantó, szakmai elfogultságokat tükröző vita árult el a legtöbbet. Vajon az információs műsorok hozzásegítik-e a nézőt ahhoz, hogy az eseményeken túl az érdekeket és az érdekellentéteket, erőviszonyokat és magát a politikát megértse? Az Élet és Irodalom tévékritikusa a figyelem középpontjában álló TV-Híradót elemezte részletesen: hogyan tűnik el a hír s váltja fel a protokolláris eseményekről szóló tudósítás (kül- és belpolitikában egyaránt); milyen képet fest a valóságról; hogyan értékeli és magyarázza a politikai eseményeket. Aki csak a Híradóból tájékozódik, egészen más valóságot ismer meg, mint a Hírháttér, az Objektív vagy a Panoráma nézője – summázta véleményét Széky János. (Erről győzhette meg egyébként a közönséget a versenyben szereplő Csapatmunka című riportfilm is, amely a Híradó stábját hozta „emberi közelségbe” azzal az alig titkolt szándékkal, hogy a néző megsajnálja a hírözönnel és a mindennapi eseményekkel heroikus küzdelmet vívó munkatársakat. A film, valószínűleg szándéka ellenére, a Híradó közvetett kritikája lett.)
Az éles vitában nem a műsorok, hanem a tájékoztatási-KRESZ (több hír, kevesebb kommentár vagy sok magyarázat, kevesebb hír) váltotta ki a legnagyobb ellentéteket. Hír, hír és harmadszorra is hír – itt kezdődik a jó televíziós újságírás, fogalmazta meg egy hozzászóló, azt hiszem, sokunkkal egyetértve.
Az informáló, a nézőt beszélgető- és vitapartnernek, egyáltalán, gondolkodó embernek tekintő televízió egyetlen műsorral képviseltette magát Miskolcon. A Fekete János-interjú (szerkesztő-riporter: Baló György) nem csupán őszinte, nyílt beszélgetés a magyar gazdaság gondjairól, hanem – az ízetlen személyeskedést kerülő – portré is, a Magyar Nemzeti Bank első elnökhelyetteséről. Hosszú évek óta ez az első belpolitikai és gazdasági műsor, amely személyes, közvetlen hangú, jóllehet nem csekélyebb kérdésekről esik benne szó, mint a magyar gazdaság teljesítőképességéről, pénzügyeiről. A néző nem beavatott, hanem partner, aki magáénak, személyes gondjának is érezheti a közügyeket.
A szolgáltató és ügyintéző televízió
Idén Miskolcon a korábbi évek gyakorlatával szemben feloldották a merev műfaj-kategóriákat, s mint a díjazott filmek listájából kiderül, jónéhány műsor is szerepelt a versenyben. A Hírháttér, az Ablak, a Pénteki randevú, a Fülbevaló és a Vasárnap délután nem egyfajsúlyúak, mást és mást is kínálnak a nézőnek. A Vasárnap délután – egyszerre szól minden korosztályhoz – kellemes és hasznos időtöltés, a Fülbevaló a zenei élet legfrissebb híreit, eseményeit kínálja. (Elgondolkodtató, hogy a Felkínálom vagy a Kockázat nem jutott el Miskolcra. Igaz, nem túl artisztikusak, a meghívott vendégek nem előkelő Duna-parti szállodában csevegnek, és a napsugár sem ragyog szívet melengetően, igaz, nem filmek a szó hagyományos értelmében, de a szolgáltató műsorok tekintélyét mégiscsak ők vívták ki!) Az 1982-ben indult Ablak a Televízió belpolitikai szolgáltató műsora, társadalmi és gazdasági életünk ügyes-bajos dolgaival foglalkozik. Kezdetben csak „apró bosszúságokról” tudósított, de rövid idő alatt panasz- és ügyintéző fórummá lépett elő. „Száguldó riporterei” elintézik, hogy lebontsanak egy használhatatlan hidat, hogy pusztulásra ítélt kastélyok vállalkozó szellemű gazdára leljenek, hogy egyes vidéki áruházak vezetői ne lépjenek fel hivatalként, s ne korlátozzák a magánfuvarozók tevékenységét. Az Ablak a nézők „tévécsodavárásából” táplálkozik, abból az össznépi hiedelemből, amit Faragó Vilmos lapunk hasábjain így fogalmazott meg: „Ahol baj van, oda kijön a tévé, rendet csinál. Akadozik a vízszolgáltatás, sületlen a kenyér, goromba a műhelyfőnök. Majd kijön a tévé. Majd ránk néz Pallas Athéné vagy Mátyás király vagy a Föld szelleme”. (Filmvilág 1980/2. szám) Az Ablak (bizonyos mértékig a Jogi esetek és a Felkínálom is) olyan feladatokat vállal magára, amelyek egészséges gazdasági, társadalmi mechanizmusok mellett nem kerülnének képernyőre. Mert nem a Televíziónak kellene találmányokat menedzselnie, hivatalokba járnia, peres ügyekben igazságot tennie. Félreértés ne essék, nem kárhoztatom, s főképp nem vitatom, hogy helye van a képernyőn ezeknek az útkereső, a társadalmi nyilvánosságot szélesítő műsoroknak. Mindenesetre szimptomatikus, hogy a televíziós újságírás „levelezési rovata” egyre népszerűbb, de akárhány megoldatlan ügyet intéz is el az Ablak, ezek csak egyedi megoldások. Ha az Ablak ellátja is a hivatal teendőit, valódi, strukturális változtatásokra nem vállalkozhat.
A díjat nyert műsorok közül egyedül a Hírháttér él a televíziós publicisztika lehetőségeivel, éppen azért, mert nem szolgáltat és intézkedik, hanem az információs résekbe tör be. A Hírháttér pillanatnyilag a Televízió egyetlen valódi belpolitikai vitafóruma, jóllehet döntéselőkészítési folyamatokba nincs beleszólása, legfeljebb apróbb korrigálásra késztethet (de azt már nem ellenőrizheti, hogy a köz véleménye meghallgatásra talált-e). Nem követelhet, csak jelezhet. Nem tudja kierőszakolni a belkereskedelmi szakembernél, hogy hétfőn és szombaton is elegendő áru legyen a közértekben, nem változtathatja meg a személyi számítógépek „büntetővámját”, nem emelheti a nyugdíjakat, az egészségügyi ellátást sem javíthatja meg, de információkat közvetíthet „fent” és „lent” között. A Hírháttér a demokratizálódás csíráját hordja magában, jó értelemben vett plebejus műsor.
Riporterek nyomában
Bár a díjak nagy részét idén is riport- és dokumentumfilmek nyerték el, úgy tetszik, e tipikus televíziós műfaj egyre nehezebben állja a versenyt a publicisztikus műsorokkal – nem csak frissességben, aktualitásban. Még mindig ellentét van a külföldet, a nagyvilágot és mindennapjainkat bemutató riportok, dokumentumfilmek között. A különbség már a filmek ritmusában, szerkesztésében felismerhető; sokkal dinamikusabb, „életszerűbb”, főleg megengedőbb hangú egy-egy külföldi témájú riportázs, mint a hazaiak.
A néző ismereteiben és nagykorúságában bízik az Egy nap Kabulban, Benda László szerkesztő-riporter filmje, amely a háborús pszichózisból lábadozó Afganisztánt mutatja be. A bazárnegyed, a dodonai válaszokat adó kereskedők, a feketepiacra, az áruhiányt kihasználó ügyeskedőkre panaszkodó funkcionárius, a gyárudvarban épített mecset, az alacsony bérek, az üzemi rendfenntartó gárda egy újjászerveződő társadalom ellentmondásos hétköznapjait villantja fel. Objektív, tényeket és élethelyzeteket ábrázoló film. Nem heroizálja azt a küzdelmet, amit a középkor és a XX. század vív egymással Afganisztánban. Az Egy nap Kabulban Benda László korábbi filmjeihez, a Fele-Köztársasághoz és romániai riportjához hasonlóan, a szó, a kommentár egyenrangú társává emeli a képet; a kamera sosem megy túl közel a riportalanyhoz, nem tapad rá a beszélő fejre, közvetve vagy közvetlenül a forgatási szituációt is érzékelteti. A bazárnegyedről mindennél többet mond el az árusok bizalmatlan tekintete, kétértelmű mosolya, a feketepiac „felvirágzásáról” pedig a sovány gebe hátán elférő üzlet.
Róbert László riportfilmje, a mai Izraelt bemutató A Szentföld ma az operatőri díjnál nagyobb elismerést érdemelt volna. A film a reménytelennek és megoldhatatlannak tetsző libanoni válság csúcspontján próbált meg reális képet festeni Izraelről, nem hallgatva el az éles politikai, társadalmi ellentéteket, a „Békét most”-mozgalom követeléseit, az askenáz-szefárd eredetű zsidóság (az európai és keleti bevándorlók) konfliktusát. A Szentföld ma legnagyobb érdeme, hogy közel hozott hozzánk egy, a közösségi hagyományokat híven őrző társadalmat. A film láttán döbbenünk rá arra, hogy milyen keveset tudunk még egy olyan országról is, amely pedig szinte mindig szerepel a napi hírekben.
Igazságtalanság volna, ha a mai magyar valóságot bemutató riport-és dokumentumfilmeket unalmasnak, érdektelennek minősítenénk. A szemlén látott filmek éppen arról győznek meg, hogy aki keres, itthon is éppen elég konfliktusra és színes egyéniségre lelhet – más kérdés persze, hogy a riporterek hogyan bontják ki a konfliktusokat, s mekkora teret engednek a személyiségnek.
A Tüzet viszek vagy a Csörgőlabda riportere sodortatja magát. A Csörgőlabdában nem is olyan szembetűnő, mert a riportalanyok „viszik” a filmet. A tízperces riport a vakok kézilabda-játékát (söröskupakokkal töltött labdát gurítanak a földön) mutatja be. A kapufára csattanó labdák zajában két bölcs, sorsát, kiszolgáltatottságát öniróniával enyhítő vak fiatalember beszél a szabad mozgás felszabadító erejéről. Ki tudja, talán az egészséges ember szemérmessége gátolta meg a riportert, s ezért nem kérdezett rá például arra, hogy gyilkos iróniájukat hogyan mentik át a cseppet sem finomlelkű hétköznapokba...
A Tüzet viszek Kokas Klára pedagógus nálunk egyedülálló kísérletét, komplex esztétikai foglalkozásait kíséri nyomon. Kokas Klára nem egyszerűen zenét, éneket vagy táncot tanít, valójában nem is tanít a szó iskolás értelmében, hanem örömre nevel, aminek eszköze a muzsika és a mozgás. Megszabadítja a kicsinyeket gátlásaiktól, s ami még fontosabb: bimbózó egyéniségüket önmagukkal és társaikkal elfogadtatja. Kokas Klára hittel és szeretettel beszél munkájáról, de mintha a riportert nem fűtené az ördögi kíváncsiság. Az is csak véletlenül derül ki, hogy főleg úgynevezett problémás gyerekek járnak hozzá. S hogy a kép teljesebb legyen, annak sem ártott volna utánajárni, ki és mennyiért juthat hozzá ehhez az emberléptékű – ma még sajnos ritkaságszámba menő – pedagógiához, így a Tüzet viszek nemcsak a valóban elragadó pedagógusról szólt volna...
Úgy tetszik, a riporter a portré- és dokumentumfilmekből is kivonult, helyette a vöröslő naplementék, a busa fejű állatok, s szerencsésebb esetben a riportalanyok beszélnek. Még a kitűnő Pogányban is szerényen háttérbe vonul a kérdező-felfedező riporter, ráadásul az alkotók azt a stílushibát is elkövették, hogy az összekötő szöveget egy színész, Haumann Péter mondja el. (A Pogányról 83/7. számunkban egyébként részletesen írtunk.)
Végezetül az Iskolatelevíziónál készült bájos, kis- és nagyvilágunk zajos eseményei mögött szerényen megbúvó animációs filmről írnék, amely az emberi test felépítését magyarázza el kisiskolásoknak. A mozgás, a csontok és izmok Macskássy Kati kollázstechnikájú filmje. A műsor elkészítése előtt általános iskolás gyerekekkel beszélgetett, íratott fogalmazást, készíttetett rajzokat az emberi testről, amelyeket a filmben fel is használt. A korábbi Macskássy-filmekhez hasonlóan a gyerekek önfeledt játéka, rajzban megformált, kedvesen naiv világa valami ősi, elpusztíthatatlan örömöt tükröz. Oly természetesen simul bele e világba egy-egy orvosi rajz, tankönyvszárazságú magyarázat, s oly finoman oldja fel a film a tanulás görcsét.
Ami sikerülhet egy lírai tömörségű rajzfilmnek, az nem követelménye a televízió epikus műfajainak. Kiváltképp, hogy a felnőtt televízió nem játszhatja a báránykáit szelíden terelgető tanítónéni szerepét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/07 59-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6389 |
