Poąová Kateřina
Juraj Herz sokoldalú, érdekes egyéniség; idén lesz ötven éves. Eddig tizenhat játékfilmet, három tévéfilmet, néhány színházi produkciót rendezett, gyakran játszik saját és kollégái filmjeiben. A magyar nézők tudatában neve hallatán valószínűleg A hullaégető és a Morgiana, a kékszemű macska című filmjei „ugranak be” elsősorban, bár számos más munkájával is alkalmuk volt megismerkedni; legutóbb a Vámpír négy keréken című horror-paródiája futott a magyar mozikban.
– Ön a főiskola elvégzése után néhány évig asszisztensként, illetve segédrendezőként dolgozott. Mennyire érzi pályáján fontosnak ezt az időszakot?
– Ezek voltak az igazi inaséveim. Négy évet töltöttem Zbyněk Brynych, illetve a Jan Kadár-Elmar Klos rendezőpár mellett, és ez a négy év döntő fontosságú az életemben. Mert nemcsak magát a szakmát tanultam meg tőlük, hiszen a főiskolán báb-szakon végeztem, hanem nagyon sok mást is. Szerencsémre mestereim módszere igen eltért egymástól. Brynych munkamódszere nagyon precíz; pontosan tudja a beállítások hosszát, a beállítás szemszögét, a szereplők mozgását, és így tovább. Munkatársaitól ugyanilyen pontosságot kíván. (Nála a nagysikerű Transzport a paradicsomból és a Ne bújjatok el, ha esik című filmekben dolgoztam, játszottam is bennük.)
Jan Kadárnál (A vádlott és az Oscar-díjas Üzlet a korzón című filmekben voltam segédrendező) viszont mindig úgy éreztem magam, mintha fél méterrel a föld fölött lebegnék. Soha semmit nem lehetett nála előre pontosan tudni, legfeljebb sejteni, megérezni. Sokszor nekem kellett arra kényszerítenem, hogy döntsön végre, mit is csinálunk másnap, mert különben senki és semmi nem lesz a „placcon”. Ebből következően azonban alkalmam volt felfogni az improvizáció, az ösztönös rendezés erejét. Azt hiszem, ötven-ötven százaléknyit okultam e két módszerből, és magam valahol középúton mozgok a kettő között, amikor rendezek. Meggyőződésem, hogy ennél jobb iskolát keresve se találhattam volna. És Elmar Klos? Az ő felfogása nagyon is racionális, és Kadárnak sajátos módon azért volt rá szüksége, hogy legyen kivel veszekednie. Kadár sohasem volt biztos a dolgában. De mihelyt Klos ellenkezni kezdett vele valamiben, akkor Kadár is elkezdte keresni a maga igazának érveit. Számára Klos volt a katalizátor...
– Sok filmrendezőnek van valamilyen mániája, ahogy mondani szokás: „fixa ideája”, egy bizonyos mondanivalót jár körül minden munkájában. Ön rövidesen kerek jubileumot ünnepel s ilyenkor szinte kötelező, legalábbis szokás valamiféle ars poetica megfogalmazása...
– Mindeddig nem sikerült megfogalmaznom a magam ars poeticáját és mindig meglep, ha a kritikusok ilyesmit vélnek felfedezni filmjeimben. Egyszerűen nem érzem ennek szükségét. Minden filmemet az előzőtől és következőtől teljesen függetlenül csinálom. Vannak természetesen témák, amelyek közelebb állnak hozzám, amelyekben kedvemre való atmoszféra megalkotásának lehetőségét vélem felfedezni. Egyfajta titokzatosság, hátborzongató rémület és a fekete humor az, amit rendezőként és nézőként egyaránt szeretek. Például Hitchcock filmjeit...
– Ön szépszámú filmet forgatott, a legkülönbözőbb műfajokban. Van-e köztük olyan, amelyet különösen kedvel?
– A legelső filmemet szerettem talán a legjobban, a Begyűjtött durvaságokat. Az ötlet ugyan Jaromil Jireą kollégámé volt, aki azt találta ki ugyanis, hogy hét fiatal végzős rendező készítsen filmet Bohumil Hrabal hét elbeszéléséből, amelyek aztán egy egész estét betöltő filmmé állnának össze. Ez 1964-ben történt. A Gyöngyök a mélyben című filmről van szó, az úgynevezett cseh új hullám egyik első művéről, – amely összeállításba végül csak Menzel, Chytilová, Schorm, Němec és Jireą munkái fértek be. Ivan Passer Unalmas délutánja és az én filmem, a Begyűjtött durvaságok, önálló rövid játékfilmekként láttak napvilágot. Az egész forgatás a baráti versengés légkörében zajlott, valamennyien önmagunkat akartuk megmutatni a világnak. Nagyszerű volt együtt dolgozni Bohumil Hraballal. Dehát ez ma már történelem... A másik ilyen film számomra A hullaégető. Hogy egyáltalán leforgatható szerkezetet, formát találjunk, két és fél évig írtuk Fuchs-szal a forgatókönyvet. Voltak, akik kijelentették, kizárt dolog, hogy ezt meg lehessen csinálni. Zdeněk Liąka, a zeneszerző – szerencsémre tudtomon kívül – fogadott is az operatőrrel, Jan Milotával, hogy ez teljes őrültség, ebből sohasem lesz film...
– Hogyan választja ki filmjei irodalmi alapanyagát, legyen az regény, novella vagy épp eredeti forgatókönyv?
– Azokat a témákat, amiket a legszívesebben forgatnék, rendszerint nem fogadják el. Filmjeim ezért nemcsak műfajilag, de irodalmi alapanyaguk tekintetében minőségileg is nagyon különbözőek. Egzisztenciális okokból évente egy-két filmet kell csinálnom. Sajnos az esetenként számításba jöhető négy-öt közül általában a kevésbé érdekes és izgalmas, mondanivalójukban szimplább témákat fogadják el könnyebben, gyorsabban. A jobbak, értékesebbek idővel lemorzsolódnak, elvesztik aktualitásukat. Rengeteg időmbe és energiámba kerülne a megvalósításukért vívott és többnyire eleve kudarcra ítélt csatározás. Lehet, hogy nem vagyok eléggé következetes... Viszont majdnem minden ötlet, szinopszis elolvasása közben találok valamit, ami megérint, ami felkelti érdeklődésemet, és ilyenkor elfog a lelkesedés – szeretném megcsinálni. Nekem nagyon fontos az az elsődleges benyomás, hangulat, amit egy-egy filmtéma elolvasásakor érzek. S mert valóban csak a nagyon felületes első benyomás szerint döntök, de ugyanakkor szabadjára engedem a fantáziámat, előfordul, hogy amikor aztán az anyagot novella vagy irodalmi forgatókönyv formájában látom viszont az írótól, rémülten állapítom meg, hogy nem ezt akartam. Akkor persze már késő és nem marad más hátra, mint nekiülni a technikai forgatókönyvnek és menteni, ami menthető.
–– Volt rá eset, hogy valamelyik filmje novellájának, irodalmi forgatókönyvének szerzője is Ön volt?
– Nem tartom magam szerzőnek, írónak. De nem vagyok biztos abban, hogy a „szerzői film” fogalma valóban azt jelenti, hogy a rendező az ötlettől kezdve mindent maga írjon. A hullaégetőt például a szó igazi értelmében szerzői filmnek érzem, annak ellenére, hogy a népszerű író, Ladislav Fuchs művének adaptációja. Amikor először hallottam a könyvről, azonnal az jutott eszembe, micsoda jó filmcím lehetne – A hullaégető... Elolvastam és tudtam, hogy meg szeretném csinálni. Kezdettől fogva intenzíven részt vettem a forgatókönyv megírásában és annyira beleéltem magam az író és könyve szellemébe, hogy végül már egyikünk se tudta, a film dialógusai (amelyek többnyire igen sajátosak) Fuchstól vagy tőlem származnak-e. Voltaképpen valamennyi filmemnél rendkívül fontosnak érzem az anyag képi, vizuális, a mondanivaló formai megjelenítését. Szerintem ez dönti el egy film stílusát, amelyet – beleértve persze a színészi játékot, az operatőr, a díszlet- és jelmeztervező munkáját, a vágás ritmusát – a rendezőnek kell meghatároznia és megvalósítania. Ez vagy sikerül, vagy nem, de mindenképpen a rendezőé a felelősség.
– Filmjeinek főcímlistáin majd’ mindig más és más zeneszerző, más és más díszlet- és jelmeztervező neve olvasható. Ezt műveinek sokfélesége magyarázza?
– Igen, hiszen minden kor, minden műfaj, minden téma és minden stílus más-más képi, zenei megvalósítást kíván. Igyekszem mindig olyan művésztársakat találni, akik magukénak érzik a szóban forgó film lényegét. Különösen fontos számomra a zene, hiszen általában arra törekszem, hogy inkább érzelmileg, mint értelmileg hassak a nézőre. Ráadásul a zene nekem is a legmélyebb személyes problémám; valamikor ugyanis muzsikus, karmester vagy zeneszerző szerettem volna lenni. De gyerekkoromban túl nagy volt mind saját türelmetlenségem, mind szüleim elnéző jósága, mintsem hogy ez megvalósulhatott volna. Ezt a beteljesületlen vágyat most úgy próbálom kompenzálni, hogy amikor filmet csinálok, halálra kínzom a zeneszerzőket. Általában lemezekről, magnószalagokról már előre összeválogatok mindenféle zenét, sokszor össze is vágom, és magyarázat helyett, hogy mit is kívánok a zeneszerzőtől, ezt a kétszalagos munkakópiához illesztem. Mivel persze jó zenékből válogatok, egyszersmind meglehetősen magas mércét állítok a zeneszerzők elé. Ennek ritkán örülnek...
– Mit jelent Önnek a humor?
– Egyszer egy kollegám kijelentette: most olyan komoly filmet készítek, amelyben garantáltan nem lesz semmi humor... Annyira megdöbbentett, hogy kénytelen voltam belegondolni, miért is tartom ezt a büszke kijelentést olyan elképesztően abszurdnak. Hiszen az élet legkomorabb, legreménytelenebb pillanataiban is szüksége van az embernek némi humorra, sőt, ez a humor valóban mindenkor létezik is. Velem még sohasem fordult elő, hogy akármennyire komoly témával foglalkozom, ne törekednék bizonyos felülnézetre, könnyítésre – tehát arra, hogy legalább egy csipetnyi humorral fűszerezzem azt, amit csinálok. Nagyon nagy dolognak tartom a film humorát és csodálom, ha valaki érzékenyen, ízlésesen tudja művelni. Főleg a realista, a valódi helyzetekből adódó s nem a kiagyalt, erőltetett, vagy olcsó humort. Ezért is kedvelem annyira Jiří Menzel filmjeit. Nála a humor mindig emberi és hiteles, sohasem nyakatekert vagy hatásvadászó.
– Ön gyakran szerepel saját filmjeiben is, többnyire humoros figurákat alakít...
– Valaha színész akartam lenni, és csak azért lettem rendező, mert nem osztottak rám szerepet. Azt képzeltem, hogy majd Tatihoz vagy Chaplinhoz hasonlóan olyan szerzői filmeket fogok forgatni, amelyeknek én leszek a főszereplője. Ennek a jegyében született harmadik filmem, A sánta ördög, amelyben eljátszottam a címszerepet. Ma már tudom, legrosszabb filmjeim egyike. Mentségemül csak annyit, hogy erről részben nem én tehettem, mert bár a sztori az ördög bűnös szenvedélyéről szólt, röviddel a forgatás megkezdése előtt utasítottak, hogy éppen a bűnös szenvedélyek nagyrészét mellőzzem a filmből. Kicsit öv alatti ütés volt ez, de arra legalább jó volt, hogy elvegye a kedvemet attól, hogy magam játsszam a főszerepeket saját filmjeimben. Azóta már csak szórakozásból játszom, kisebb szerepeket.
– Melyik filmekben játszott?
– A sánta ördögön kívül sajátjaim legtöbbjében epizódszerepeket. A Porcelánlányok, a Megölni való lány, a Kilencedik szív, a Törékeny kapcsolatok, a Bulldogok és cseresznyék, a Vámpír négy keréken című filmjeimben. Oldřich Lipský népszerű Limonádé Joe-jában egy hamiskártyást, Ivo Toman A kisasszonyok később érkeznek című filmjében egy arabot, Stěpán Skalský Sherlock Holmes vágya című munkájában egy karmestert alakítottam, s játszottam abban a két Brynych-filmben is, amelyeknek segédrendezője voltam.
– Hogyan reagálnak a színészek – akiket irányít – arra a tényre, hogy Ön is szokott játszani?
– Talán ritkábban merik állítani, hogy ezt vagy azt képtelenek megoldani, mert tudják, hogy nem hinném el, illetve hogy be tudom bizonyítani, mennyire nincs igazuk. Szóval hogy nem hagyom magam átejteni...
– Hogyan választja meg színészeit? Amikor egy-egy új témához, filmhez kezd, már tudja, kik fogják játszani a szerepeket? Ön „színészekben gondolkodik?”
– Az természetesen az ideális eset, ha már a technikai forgatókönyv írása idején tudom, hogy kik lesznek a főszereplők. Ez történt például a Petróleumlámpák és a Morgiana című filmek esetében. Biztos voltam abban, hogy a női főszerepet (sőt, a Morgianában kettős főszerepet) Iva Janľurová fogja alakítani. Máig is hiszem, hogy nála jobbat nem választhattam. Aztán: ha egy színészt régóta szeretek, esetleg már dolgoztam is vele, és tudom, hogy többre, másra is képes, akkor keresem az alkalmat arra, hogy újra forgassak vele. Ilyen volt például Dáąa Veąkrnová főszerepe a Porcelánlányokban. Voltaképpen miatta csináltam meg aztán a Megölni való lányt; s évek múltán a Bulldogok és cseresznyékben és a Vámpír négy kerékenben ismét nagy szerepeket kapott.
Szeretek olyan színészekkel dolgozni, akiket ismerek és tudom, mire képesek, mit várhatok tőlük. Néha viszont valami egészen mást, újat szeretnék találni. Néha azt szeretném, hogy olyan arcok jelenjenek meg filmjeimben, amelyek mind nekem, mind a nézőknek eddig ismeretlen formát, színt, karaktert jelentenek. Azt hiszem, hogy például a magyar filmekben is hasonló okokból találkozunk olyan gyakran külföldi színészekkel, olyanokkal, akiket a néző még nem unhatott meg. Ilyen meggondolásból választottam két évvel ezelőtt én is Tarján Györgyit (az eddig be nem mutatott) A szarka című filmem főszerepére, s ma már tudom, milyen jól tettem.
– Kérem, mondjon néhány szót erről a filmről.
– Ebben a filmben egy alaprajzában nagyon egyszerű, régi cseh pajzán históriát próbáltunk feldolgozni, mégpedig úgy, hogy az emberi kapcsolatok – néhány jellegzetes típusú főszereplő kölcsönös viszonya – kerüljenek előtérbe, hogy ezekben a kapcsolatokban a mai ember is magára ismerhessen. Részemről a filmet befejeztem, átadtam. Mégis, a film sajátos megjelenítési formája, jelzésrendszere – amely egyébként színpadon már régen elfogadott –, értetlenségbe és egyfajta belső viszolygásba, ellenérzésbe ütközik. Gondolok itt a stilizálás bizonyos módjára, elsősorban képi, de tartalmi vonatkozásban is. Előfordul például, hogy a Hamletet a jelenbe ültetik át, nos, A szarka bizonyos kísérlet arra, hogy egy középkori témát a jövő valamiféle fiktív közegébe helyezzünk. A magam részéről eddigi filmjeim többségétől eltérően ezt a munkámat mindvégig nagy kedvvel és bizalommal csináltam. Azt hiszem, A hullaégető óta ez a második olyan filmem, melyet teljesen a magaménak érezhetek, és minden szégyenérzet nélkül vállalhatok.
– Ha jól tudom, nemrégen fejezett be egy filmet a bratislavai Koliba Stúdióban és a prágai Barrandov Stúdióban egy újabbra készül.
– Szlovák filmem címe: Édes gondok, műfaja egyértelműen szórakoztató vígjáték (legalábbis remélem, hogy szórakoztató), főszereplői cukrászok. Talán sikerül másfélórányi kikapcsolódást nyújtania a nézőknek; ennél többre nem is törekedtem. Következő filmem, amelyet a Barrandov Stúdióban készítek elő, egy negyvenhat éves korában Rawensbrückben kivégzett cseh kommunista újságírónő, Joľka Jabůrková sorsát eleveníti fel. Igen érdekes egyéniség volt ez az asszony. Törvénytelen gyermekként nyomorúságos proletárkörnyezetben nőtt fel, édesanyja bigott katolikus volt és kemény szigorával egy életre meggyűlöltette lányával az egyházat, a vallást. Az első világháború után, serdülőkorában törvényszerűen a baloldali ifjúsági munkásmozgalom tagja lett és rendkívüli intelligenciája hamarosan a fiatal értelmiség körébe vezette. A fasiszta megszállás után több évet töltött lágerben, ahol betegen, lázálmaiban egyre csak addigi élete különböző szakaszait idézte fel. Ilyen témájú filmet eddig nem csináltam, s éppen ez késztetett arra, hogy ezt elvállaljam. Ráadásul a koncentrációs tábor közegét, atmoszféráját gyerekfejjel sajnos én is kitapasztalhattam. Azt hiszem, ez a film újra lehetőséget ad majd arra, hogy másfajta filmes módszerekkel, eljárásokkal kísérletezhessek. Nem lesz könnyű szubjektív látásmódot érvényesítenem, hiszen a film hőse nem fiktív személy, hanem egy valóban létezett, mártírhalált halt asszony, akire még sokan emlékeznek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/07 20-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6374 |
