Bikácsy Gergely
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A Savarin Prága közepén, a Vencel tér mellett van: ódon, terjedelmes épülettömb, melyet a prágaiak kávéházáról, étterméről ismernek. A televíziós szakemberek pedig a világ egyik legrégebbi, a legpatinásabb tévéfesztiváljáról, ugyanis az Arany Prágát immáron huszonegyedik éve itt rendezik meg. Most egy sajtótájékoztatón elhangzott, hogy jövőre valószínűleg már egy modern, a városközponttól távolabbi „reprezentatív” kulturális centrum fog helyet adni a fesztiválnak. Ott hely, idő, mód s technikai lehetőség is lesz majd arra, hogy a vetítéseken kívül más jellegű munkaprogramokat is rendezhessenek.
Egy rövid beszélgetésen, melyet a csehszlovák televízió elnöke vezetett, máris szóba került egy érdekes téma. A mozifilm- és televíziós rendezők munkájának eltérő voltáról, vagy ellenkezőleg, művészi hasonlóságáról, sőt lényegi azonosságáról volt szó. Jiří Sequens, nálunk is ismert filmrendező, aki jóideje a televízióban is munkálkodik, arra emlékeztetett, a hatvanas években még a híres prágai főiskolán, a FAMU-n is tervezték, hogy külön-külön kellene képezni televíziós- és mozifilm-rendezőket. Ma viszont – legalábbis Sequens véleménye ez – a világon mindenütt a legjelentősebb filmrendezők dolgoznak a televízió számára.
Bizonyára így van, ám az idei Arany Prága programján (akárcsak tavaly) meglehetősen kevés mozivászonról ismert filmalkotó szerepelt. (Igazán csak a Saura-filmek operatőrjét, Teo Escamillát említhetem) – azt meg, hogy saját országában (vagy inkább stúdiójában) kiszámít jelentős tévérendezőnek, nyilván nem annyira a filmművészetben és filmtörténetben járatos újságíró-kritikus tudná megmondani, hanem inkább a televízió műhelyek bennfentese. Mert filmlexikonok, vagy a hetedik művészet történetét tárgyaló művek akadnak a könyvespolcokon, de azokba valamely – talán rejtélyes és vizsgálandó – oknál fogva nemigen kerülnek be a kis képernyő nagy művészei. Persze Fellini is csinált tévéfilmet, Spielberg is ott kezdte pályáját, de alkotásuk mégiscsak a filmvászonról került át a maradandó művek közé...
Sok vitaprogram nem volt az idén, ám az is sejthető, hogy jövőre, amikor felújítják majd a „Szabad Tribün” nevű vitafórumot, nem éppen esztétikai-filmtörténeti kérdésekről lesz szó, hanem az egyes televíziós műhelyek munkájának összehangolásáról, koprodukciókról, műsoridő-problémákról, nézettségi szokásokról – sokmindenről tehát, ami roppant érdekes szociológiai, társadalomlélektani szempontból, de akárhogy forgatom-rágom, nem az esztétikum és a filmtörténet körébe vág. Leghelyesebb volna talán, ha valamely tévészociológus számolna majd be minderről.
Magam viszont, mivel egy „filmművészeti folyóirat” megjelölést hordozó lap tudósítójaként ültem a Savarinban, meg azért is, mert szociológiai, „tömegkommunikációs” képzettségem és érdeklődésem is csekély, hadd számoljak be a filmekről, vagy legalább a filmekhez hasonló munkákról. Ezek közül is a drámai kategóriában bemutatottakról, megjegyezve, hogy míg tavaly a zenés filmek egyértelműen érdekesebbek s színvonalasabbak voltak, idén ilyesmit nem tapasztalhattunk, s néhány izgalmasnak ígérkező közel- vagy távolkeleti táncos-zenés produkció igazi folklór helyett giccses vagy propagandajellegű keverését kínált.
Magyarország a zenei kategóriában Vidovszky László művét, a Nárcisz és Echót mutatta be Szikora János rendezésében, a másik versenyfilmünk pedig az itthon már meglehetősen nagy visszhangot kiváltott Piac volt, melynek forgatókönyvét László-Bencsik Sándor anyagából Horváth Péter írta, rendezője Mihályfy Sándor. A dokumentumra épülő anyagot külsődleges hatáselemekkel ügyesen ügyeskedve megfejelő mini-mozi ez a piac „alvilágába”, hogy úgy mondjam „kívülről” bevitt mozi-maffiózókkal, mesebeli Bosnyák-téri gengszterekkel, és didaktikus társadalomkritikával. (Emlékeztetőül: a Piac itthon a tévékritikusok díját kapta.)
Érdekesen kapcsolódik a magyar filmhez a jugoszláv bemutató, amely hogy még érdekesebb legyen a dolog: szintén magyar film volt. Az újvidéki televízió gyártotta, a film vajdasági magyar parasztokról szólt, magyar nyelven. Deák Ferenc ismert vajdasági regény- és drámaíró forgatókönyvét (A faj kutyák ideje) Vicsek Károly rendezte. Vicsek, az Új Symposion egykori kritikusa annak idején szintén Deák Ferenc művéből készített filmmel debütált (Aszály), később Trófea című alkotásával mennydörgő sikert aratva nyerte meg a pulai jugoszláv nemzeti filmfesztivál nagydíját. A Trófeát, teljes érdektelenségtől kísérve aztán a magyar mozik is bemutatták: inkább görcsös és feszült társadalomkritikai indulata volt érdekes, mint görcsös, meg-megzökkenő, művészi látomástól, művészi indulattól tökéletesen mentes elbeszélő képi világa. Új tévéfilmjének ugyanezek az érdemei és hibái. Roppant sűrű és feszült drámai „közeget” teremt. A vajdasági faluba visszatérő mozgékony, ügyes és gátlástalan fiatal antihőse, aki „új módszereket” vezetne be, és a falu „szegényeinek” konfliktusa izzik-parázslik, de csak a leleplező publicisztika szintjén. A színészvezetés- és játék sajnos, itt-ott kezdetleges, kimódolt, nehézkes. A fajkutyák ideje – mondanunk sem kell tán – így is rendkívül érdekes élmény volt számomra.
A szemle egyik legfrissebb, legrokonszenvesebb filmjének egy francia produkció bizonyult, az Almaim gyermekkora, Isidro Romero feltehetően önéletrajzi emlékeket felhasználó műve egy tíz-tizenkét év körüli spanyol fiú életének néhány évét beszéli el. 1939-ben vagyunk, a teljesen árva gyerek a köztársasági menekültekkel érkezik Dél-Franciaországba. Előbb egy gyerektáborban él, szökni próbál, hogy visszatérjen Spanyolországba, majd a német megszállás után partizánok közé kerül, s gyerekes kalandokban, véres harcokban egyaránt része van. Érzelem, humor, nosztalgia vegyül ebben a filmben, az elveszett gyerekkor, az elveszett történelmi remények fájdalma; s időnként erre mer kamaszos szamárfület mutatni a rendező.
Nemcsak a franciák, de a japánok is jelentkeztek spanyol-tárgyú filmmel. Soicsiro Szaszaki Andalúziái szivárvány című produkciója szemet kerekre tágító, a józanabb nézőt fergeteges hahotába kergető sajátos film. Fiatal japán leány bolyong az andalúz tájon, csakhamar érző szívű barátokra lel egy falusi cigánycsaládnál. A lány végigpróbálja az összes andalúz-cigány mesterséget, s a film végén, hamvasságát, báját megőrizve, tünékeny szivárványként hagyja el boldogsága színhelyét. Ezt látni kellett. A film a legjobb rendezés díját kapta. (A másik japán film, Tadasi Mafune Fekete eső című munkája komorabb témával küzdött: a hirosimai atomtámadás halálos beteg túlélőinek sorsával.)
A néző végülis igazán kíváncsi lett, hogy maguk a spanyolok mivel mutatkoznak be. A rutinos, nagy szakmai tudású rendező, Jaime de Armiñan, s operatőrje, Teo Escamilla 1942 Spanyolországába helyezi történetét, akárcsak az ugyanekkor játszódó Méhkas, Mario Camus nagy nemzetközi sikert aratott mozifilmje. A Méhkast Camillo José Cela írta, a talán legjelentősebb mai spanyol prózaíró. Armiñan tévéfilmje, az Új hajnál a rendező forgatókönyvéből készült, de szemlélete hasonló Cela keserű, hidegen gunyoros látásmódjához. Az Új hajnal egy csődbe jutott francoista zuglap jobb sorsra érdemes hírlapíróiról szól. Diktátor-főszerkesztő terrorizálja őket: amikor az meghal (lelövik), a szegény elnyomott kishírlapírók egyike lesz az új, basáskodó főnök.
Az idei Arany Prága nagydíját drámai kategóriában szovjet film kapta, a Körhinta, Bármennyire elcsépelt, agyonhasznált kifejezés, nem igen mondhatunk mást: „csehovi” hangulatú kamaradarab Roman Furman író és Vlagyimir Popkov filmje. Szomorkás, csendes vígjáték, abba a vonulatba tartozik, melybe Danyelija Őszi maratonja vagy távolabbról Nyikita Mihalkov Öt estéje. A Körhinta természetesen nem mérhető az Öt estéhez inkább csak „irányát”, hangulatát szerettem volna a példákkal érzékeltetni. Hatvannyolc percnyi vetítési ideje alatt sokminden – persze nem cselekményes kaland, hanem inkább a cselekménytelenség, a kalandnak tetsző hétköznapiság – belefér a véletlenül találkozó negyven év körüli férfi és nő történetébe. Még egy példa, mert ezt a magyar tévénéző nemrég láthatta: olyan, mint a Kétszemélyes pályaudvar, de csendesebb, halkabb, ezért rokonszenvesebb kiadásban...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/08 62-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6366 |
