Kovács István
„A hősök a katonák, akiknek a tankok, repülőgépek és ágyúk ellen egyetlen fegyvere a revolver és a benzinnel töltött palack volt.
A hősök az asszonyok, akik ápolták a sebesülteket és üzeneteket vittek a tűzben, akik főztek a bombák szaggatta romos pincékben, hogy enni adhassanak a gyerekeknek és a felnőtteknek, s akik nyugtatták és vigasztalták a haldoklókat.
A hősök a gyerekek, akik csöndesen játszottak a füstölgő romok között.
Belőlük áll Varsó népe.”
(Részlet a negyven évvel ezelőtt, 1944. augusztus 1-én kitört varsói felkelés utolsó, október elején kelt rádióüzenetéből.)
„... végletesen visszaéltek a szavak jelentésével...” – állapította meg keserűen Cyprian Kamil Norwid, a lengyel irodalom magányos géniusza 1860. április 21-én Juliusz Słowackiról, az elhunyt költő-társról tartott előadásában. Öt negyedszázad telt el azóta. És arra, hogy szavaink mennyire hitelüket veszítették, fogalmaink mennyire kiüresedtek, akkor döbbenhetünk rá igazán, amikor emberi, közösségi helytállásról, áldozatvállalásról kell számot adnunk. Ilyenkor a naponta hallott és olvasott „nagy” szavakat, fordulatokat kikerülhetetlenül is használjuk, torzítva tartalmukat, taszítva a befogadót. Mert hányan szóltak és szónokoltak már „hősiességről”, „reménytelen helyzet”-ről, „becsület”-ről, „hazaszeretet”-ről...?!
Az embert észrevétlenül hőssé magasztosító tartás, a „tett”, a halál vállalásának méltósága, a ránkrakódott történelmi élmény-kalodákból, a béke és a kiegyensúlyozottság elhúzható függönye mögül nézve egyébként is könnyen giccsesnek tetszhet, így giccsesekké válhatnak a róluk szóló szavak, mondatok is. De mit tegyünk akkor, ha a hallgatás semmitmondó? Ha szólnunk kell – akár dadogva is? Csak a befogadóra hagyatkozhatunk, tisztázza, tisztítsa meg, „rehabilitálja” e fogalmakat – ösztöne és meggyőződése, tudása és tisztessége legbenső(ségese)bb négyszögében. Azaz élje bele magát, legyen részese vagy legalábbis tanúja az alkalmasint dadogó szavakkal, szürkén vibráló képekkel megelevenített eseményeknek.
Andrzej Wajda Csatorna című filmjének első képei félreérthetetlenül, parancsolóan ezt sugallják. A felkelés ötvenhetedik napján Varsó füstölgő romhalmaz. Már csak a város egy-egy szeglete tartja magát. A romos utcán felkelő csapat vonul, időnként meg-megtorpanva, magát fedezve. A kamera a kimerült harcosok arcába villan, s az arctalan kommentátor szinte katonásan szólítja fel a nézőt: „Íme a tragédia főhősei. Figyelmesen nézzétek őket: életük utolsó óráinak vagytok tanúi...” Ezt követően pedig sorra bemutatja az előttünk elvonuló felkelőket, mintha éppenséggel mi lennénk az egység legfrissebben verbuvált tagjai:
– Íme a parancsnok, Zadra főhadnagy...
– Helyettese, M±dry hadnagy....
– Halinka (az egység összekötője)
– Kula őrmester, a századtörzs főnöke...
– Százszorszép (az egység összekötője)...
Ettől kezdve – mintegy Wajda rendezői utasítására – követnünk kell az egységet – ... a harcba, s a csatornán át... a halálba. A néző persze föláll az utolsó képek elsötétülése után, de a film sajátos dramaturgiájából következően – (az első percben tisztában vagyunk a hősök sorsával, s a film egészének hatása mégis „késleltetett”) – a mozi ajtajából nem az utcára, hanem az egységéért visszatérő Zadra főhadnagy után, a csatornalejárók vasfokára lép, s a pokol kiúttalan sikátorába ereszkedik: „Nem első ízben ereszkedtem le a csatornába, de mindig féltem benne – emlékezik vissza Stanislaw Jankowski, aki „Agaton” álnéven egyik vezetője volt a Honi Hadsereg Hírszerző Irodájának, s a Varsói Felkelés alatt többször tette meg oda-vissza az Óváros és Żoliborz között a csatorna-utat. – „Minek szépítsem a dolgot; egyszerűen féltem. Szűk volt a hely. Nem, nem a németektől, nem a gránátoktól rettegtem. Nem a szennyes iszaptól és nem a sötétségtől... A testemet mintegy kőhüvelybe szorító tégláktól iszonyodtam. A csatorna folyékony iszapja alacsonyan állt. A sűrű, fekete, sáros szenny lábikrámig se ért. Nyilván kicsi lehetett az esése, mert úgy éreztem, hogy a vándorló üledék mozdulatlan. A tömény bűz szinte marta a szememet. Közvetlenül az összekötő lány mögött kucorogva vártam „Wojtek”-et, „Kubus”-t és „Jacek”-et, akik éppen lefelé ereszkedtek a csatornalejárón. A lány elemlámpájával világított mindaddig, míg mindhárman talajt nem értek.
– Lent vagytok már végre? – kérdezte lekapcsolva a lámpát.
Az előrenyújtott rövid vastag bot segítségével tett első három „nyúl-ugrás” meglepően jól sikerült. Negyedszerre, amikor már úgy éreztem, hogy simán boldogulok, a bot hirtelen „elcsúszott” a kövön s kifordult a kezemből. Arccal a bűzlő mocsokba buktam. Öklendezve köpködök, megemelkedem – fejemet az alacsony boltozatnak csapom. Az émelyítő ragacsos szennyben térdelek, a szememet törölgetem, s igyekszem magamhoz térni. Végre kiöklendezem az egész bűzös szörnyűséget, s az arcomat is letörölgetem. Kitapogatom az elemlámpát. Világít. A lány rövid, egyenletes kucorgó szökdeléssel távolodik. Egyre messzebb van tőlem. Lámpám fénye megállítja. Megvár.
– Oltsd el a lámpát.
A botra támaszkodva négykézláb próbálok haladni. Mindegy, csak ne kelljen hétrét görnyedve vakon szökdelnem ebben a szűk csőben. Pár lépés után kénytelen vagyok feladni. Képtelenség kikerülni az éleket, a sűrű iszap alján kiálló hegyes tárgyakat, cserepeket, köveket. Nem is tudom, mi a rosszabb, az éles tárgyak vagy a térdem alatt cuppogó emberi tetem. Milyen jó, hogy sötét van.”
Jankowski csatorna-élményeinek groteszk tragikuma, élőbeszédének szuggesztív hitele, sodró árama magával ragad bennünket. De mivel győz meg a fiatal rendező második filmje? Miért hisszük el neki, hogy a łodzi filmgyár udvarán, vagyis a napfényes felszínen épített díszlet-csatorna maga a lángoló Varsó alatt szerteágazó valóság? Hogy a szereplőknek ugyanaz a sorsuk, mint az egykori hősöknek?
Wajdának a puszta témaválasztása is tett volt 1955 végén, hiszen hivatalosan első ízben csak 1956. augusztus 1-én emlékeznek majd meg a varsói felkelésről. De az ekkor tartott, a hősiesség előtt tisztelgő emlékbeszédek sem robbanthatták szét teljesen a hallgatás és hazugság 1944 augusztusának és szeptemberének varsói eseményeire rakódott mérgező koromrétegét, amely a londoni emigrációs kormány meggondolatlan politikai számítását és az egyén önzetlen áldozatvállalását – (Andrzejewski szavaival: a haza iránt érzett viszonzatlan szerelmet) – egyaránt maga alá temette és egyformára feketítette. Wajda tulajdonképpen ennek az áldozatvállalásnak tragikus voltáról akart filmet készíteni. Ehhez írt filmnovellát Jerzy Stefan Stawiński, amely Csatorna címmel 1956 márciusában jelent meg a Twórczó¶ć című irodalmi havilapban. Egy év múlva a film is elkészült. Plakátjai nagy betűkkel hirdették: „ELSŐ FILM A FELKELÉSRŐL”!
„Nem a felkelés érdekelt, csak az, hogy egy eleve halálraítélt embercsoport haldoklásának folyamatát bemutassam...” „A film nem történelmi freskó, tartalmát egy konkrét embercsoport élményei alkotják. És a filmet csak ennek tudatában lehet értékelni és elemezni, ha a szerzői szándékot egyáltalán tiszteletben akarják tartani” – szögezte le Wajda a filmmel kapcsolatos későbbi viták során.
Az 1957. április 20-án bemutatott Csatorna a lengyel filmvilágban ugyanis eladdig páratlan viharos visszhangot váltott ki. Mindent tőle vártak, ami a témához kapcsolódott, és ugyanakkor mindenki mást várt tőle. Az 1956-ban szóhoz jutó ifjúság politikai tisztázást, a magukhoz térő történészek valamiféle dokumentált, forrásokkal alátámasztott „helyretevést”, a varsói felkelés túlélői, a csatornákon átkelők egyéni élményeiket szerették volna megelevenedve, feltámadva látni a mozivásznon. De még a „legközösebb” élménynek is annyiféle változata létezik, ahány részese van. Lesław M. Bartelski – (A varsói felkelés, 1944 című könyve 1976-ban magyarul is megjelent) – aki a felkelés alatt Varsó mokotówi városrészében harcolt, s tanúja volt a Belvárosba történt csatorna-átkelésnek – (Zadra egysége is Mokotówból igyekszik a Belvárosba) – a film szándékát élményeivel szembesítve kategorikusan ki is jelentette, hogy a Csatorna sajnos „gyenge tükrözése a valóságnak. (...) A film készítői nem éltek azzal az eséllyel, hogy egy igazi filmet készítsenek azokról az évekről...”
Wajda művészi érzékét jelzi, hogy ilyen értelemben nem is akart „igazi filmet” készíteni. A Csatornát ő eleve autonóm műalkotásnak tekintette; ezzel a szándékkal és ebben a szellemben hozta létre, és csakis azért válhatott igazi filmmé. Időtálló értékké. Olyan művé, amely Wajda idézett nyilatkozata ellenére is a varsói felkelésről szól. „A csatorna a mélypont, a vég, a felkelés és az álmok bukása” – idézhetjük szó szerint is Wajdát. S ez nem mond ellent a föntebbieknek. A varsói felkelés – többszázezer ember hatvanhárom napig tartó haldoklása. A csatorna eleve a felkelés szinonimája, jelképe. Az élni-akarás és a reménytelen küzdelem jelképe. A magára-hagyottság jelképe. A legiszonyatosabb halál jelképe. A csatorna – Varsó ifjúságának betemethetetlen tömegsírja... Wajda ezt a jelképet keltette életre, erősítette fel, ismertette meg a világgal és tette a történelmi emlékezés részévé.
De mi volt a valóságos csatorna, amelyből a film – képletesen szólva – végülis kiemelkedett? A 2 – 4 naposra tervezett varsói felkelés kirobbantása után a hitlerista hadvezetés úgy döntött, hogy nem indít általános támadást a város ellen, hanem az egyes városrészeket egymástól elvágva s az ellenállást külön-külön számolja fel bennük. Legelőször a történelmi Óváros legázolására vetette be erőinek zömét. A gyűrűbe fogott Óváros felkelői szerették volna felvenni a kapcsolatot a szomszédos Żolibórz-zsal, azért, mert az közvetlenül határos volt a Kampinosi Rengeteggel, ahol a Honi Hadseregnek egy jelentősebb egysége folytatott partizán-tevékenységet. A Honi Hadsereg Főparancsnoksága az ottani erőt az Óváros megerősítésére rendelte. Ahhoz azonban, hogy az el is jusson az Óvárosba, át kellett törnie az Óvárost Żolibórztól elzáró német reteszen. Ennek előkészítését meg kellett beszélni, a támadást össze kellett hangolni. (Żolibórzt egy nagyobb magyar alakulat zárta el a Kampinosi Rengetegtől. E hadtestrész vonalán át könnyebb volt a közlekedés, sőt az Óváros segítségére siető lengyel csapatnak néhány nap múlva „folyosót” is nyitott.) A rádióösszeköttetés az egyes városrészek között nehézkes, körülményes volt: Londonon keresztül történt. Miután a Żolibórzba küldött összekötők nyomtalanul eltűntek, „Okoń” (Alfons Trzaska-Kotow-ski) őrnagy, a „Pię¶ć” nevű zászlóalj parancsnoka, augusztus 10-én néhány emberével a csatornán keresztül kísérelte meg az átkelést Zolibórzba. Végül sikerrel.
A csatornák jelentőségét ekkor ismerték föl, szerepük ettől kezdve egyre nőtt, s nemcsak az Óváros és Żoliborz, hanem a többi városrész között is. Rajtuk keresztül tartották fenn az összeköttetést, történt a fegyver- és lőszerutánpótlás, a sebesültek evakuálása, a harcoló egységek átcsoportosítása. A németek hosszú időn keresztül nem értékelték kellőképpen a csatornák valóságos jelentőségét, noha tudtak arról, hogy a varsóiak közlekedésre használják őket. „Az ostromló hitlerista erők főparancsnokának, Von dem Bach SS Obersturmführernek és rendőrtábornoknak erről többször is jelentést tettek. Ő azonban a különleges egységek kísérleteit és a szakértői véleményeket figyelembe véve, nem tulajdonított nekik különösebb jelentőséget.
Augusztus 31-én egyhónapos drámai küzdelem után elesett az Óváros, a benyomuló hitleristák azonban a védelmező lengyel erők hűlt helyét találták. Ez a tény meggyőzte őket, hogy a csatornák ellenőrzéséért is harcot kell indítaniuk.
Az Óváros végnapjaiban 5700 felkelő kelt át a csatornákon keresetül a Belvárosba és Żolibórzba. Az Óváros utolsó barikádja a Krasińskiak terén levő csatornalejárót védte. A 104. szindikalista század egyik szakasza, melyet Stanisław Komornicki, „Nałęcz” hadapród vezetett, az utolsók között ereszkedett le a csatornába. Útjukról Komornicki így emlékezett meg Varsó barikádjain című, több kiadást megért híres könyvében: „Nincs mire várnunk, ki kell használnunk a kedvező pillanatot. Gyorsan átkúszunk az úttesten. A félkaréjban a lejárat köré helyezett homokzsákokból sárga homoksugár spriccel az arcunkba, majd erejét veszítve a kövezetre pereg. Közvetlenül mellettem géppuskasorozat hasít a csatornalejáratot eltakaró megölt felkelő testébe. A tetemet a homokzsákok tetejébe toljuk. Amikor újabb sorozatot kap, megremeg, mintha élne. Elsőnek Nawara lába éri el a vasfokot és ereszkedik le a sötét keskeny kürtőbe. Utána eresztjük Te¶ćet. Smagali a sor. Nem, nem akar menni. Parancsolóan rám mutat. A síkos vasfokok hűvöse jól esik a kéznek. Óvatosan lépkedek. Valaki eltakarja a csatornalejáró nyílását. Gyorsabban kell mennem, mert még a kezemre tapos. Koromsötétség. Végre víz. Vajon annyira zúg-e, hogy elnyeli a lövöldözés zaját? Nem mély, még lábikráig se ér. Semmit sem látok, de érzem, hogy a közelemben emberek vannak.
– Te ki vagy? – kérdezem attól, akinek éppen nekiütközik a kezem.
– Haczyk.
– Smaga itt van?
– Itt vagyok.
– Gyorsabban, jobbra letérni – mormogja egy idegen, eltorzult hang –, ne álljatok el az utat, és ne feledjétek, aki ide lejutott, annak élve vagy holtan, de ki kell innen kerülnie.
„Nałęcz” egységének szerencséje volt: élve került ki. Veszteség nélkül elérte a megmenekülést jelentő Újvilág (Nowy ¶wiat) utcai csatornakijáratot, s folytathatta a harcot a Visztulavárosért (Powiéle). Miután a Visztulavárost ki kellett üríteni, Nałęczek a Belvárosból Czerniakówba vonultak vissza – ezúttal is a csatornán keresztül.
Stanisław Podlewski az Óváros drámai küzdelmét dokumentáló Átkelés a poklon (Przemarsz u przez piekło) című kötetében több olyan esetről beszámol, amikor a felkelők nem érik el a kitűzött célpontot; bent pusztulnak a csatornában.
„Augusztus 27-ről 28-ra virradó éjszaka a Mławska utcai lejáraton át a csatornába ereszkedik a sebesült felkelőknek és a tábori kórházak orvosainak egy 70 főből álló csoportja. Tagjai között található doktor Skiba (Cyprian Sadowski) őrnagy, aki beleroppanva munkájába, tüdő- és mellhártyagyulladást kapott, doktor Zbarski, a felkelők Méz (Miodowa) utcai kórházának orvosa, egy Zbyszek (Zbigniew Podlewski) nevű fiatal medikus és Danusia, az összekötő. Ezen az éjszakán a németek feszült figyelemmel őrködnek a csatornanyílásokon. A gerinccsatornának a Gdański Pályaudvar melletti szakaszánál, ha mozgást észlelnek, nyomban kézigránát-kötegeket dobálnak a lejárókba. Dr. Skiba zúgó füllel zuhan a gerinccsatorna hullámaiba. A zubogva áradó víz a Visztula felé ragadja. A doktor kétségbeesetten kapálózik, hogy valamibe megkapaszkodjék. A csatorna falán hirtelen ki-szögellésbe akad a keze. Sikerül megragadnia. Egy pillanatot pihen, majd nekivág szemben az árral, hogy társait elérje. Zbyszek doktor észreveszi, és fölsegíti az oldalt elágazó csatornanyílásba. Egy lélegzetvételnyit pihennek. Azután elhaladnak az első, el a második csatornalejárat alatt. Hirtelen vakító villanás és szörnyű robbanás. Német gránátok. Skiba doktor megsebesül a kezén és a gerincoszlopán.
– Szörnyű érzés lett rajtam úrrá – mesélte később dr. Skiba. – Úgy éreztem, mintha leszakadt volna a kezem, s a lábam megbénult volna. (...) Az összekötő lámpájával világítva visszatért értünk. Riadtan pillantottunk meg a haldokló Zbarski doktor szétszabdalt testét. A gránátköteg Danusiával is végzett.”
A „csatornázok” elleni harc a németek részéről szeptemberben még szervezettebb, még eredményesebb. Speciális egységek ereszkednek a csatornákba, s a falak mentén kézigránátkötegeket, a legkisebb mozgásra csörömpölő fémdobozfüzéreket, érzékeny mikrofonokat függesztenek föl, a csatornaátjárókat spanyolbakokkal, szögesdrótakadályokkal torlaszolják el, a főcsatornába torkolló oldalcsatornák nyílását cementtel töltött zsákokkal zárják le, s ha valaki megbontja a „gátat” a kizúduló szennylé menthetetlenül elsodorja. Könnygázzal, fojtógázzal, ködgyertyák füstjével árasztják el a csatornák járatait. Van, ahol hordószám öntik beléjük a petróleumot, amit aztán meggyújtanak. A lángoló áradat elől pedig nincs menekvés. Másutt, a főbb kereszteződési pontokon egyszerűen berobbantják a csatornát. Az egykori Varsó föld alatti útjait azonban mindezek ellenére végig a lengyelek uralják. A csatornák: a felkelés véredény- és idegrendszere.
Wajda a föntebb felsorolt veszélyeket, akadályokat pontosan „beépíti” a filmjébe. Ezek segítségével árnyalja, mélyíti el hősei jellemvonásait, s alkot fogalmat a lengyelek történelmi mentalitásáról. Az eredeti elképzelés szerint a film bevezető képei felvillantották volna az 1809-es somosierrai, az 1866-os rokitnai és az 1939-es szeptemberi lovasrohamot, a lengyel hősiesség – nem egyszer oktalannak ítélt – jelképeit. A varsói felkelést azonban végül mégsem sorolta ezek közé. Az augusztusi felkelés politikai-katonai háttere sokkal bonyolultabb, lefolyása összehasonlíthatatlanul drámaibb volt, minthogy közé és a föntebb jelzett ütközetek közé egyenlőségjelet tegyen. A Csatorna hőseinek áldozatvállalását egyébként sem valamiféle elvakult hősiesség motiválja – mint például a Somosierránál Napóleon szemeláttára rohamozó lengyel könnyűlovasokét –, hanem a megmenekülés lehetősége.
Zadra százada voltaképpen csak a csatorna sötétjében szakadozik egyénekre, jobban megvilágított jellemekre, arcokra. A film ugyanis élesen két részre hasad. Az első rész a földön játszódik. Sajátos módon a szellős, napfényes felszín a reménytelen bizonyosság terepe. A felkelők sikeresen elhárítanak ugyan egy német támadást, de – legalábbis a tisztek – tudják, hogy másnap végük: a század felmorzsolódik, elpusztul. Aztán felvillan a menekülés lehetősége. Az utolsó pillanatban parancsot kapnak, hogy a csatornán keresztül keljenek át a Belvárosba.
Az első részben szinte egyenként megismerjük Zadra megfogyatkozott századának tagjait, a film későbbi főhőseit. Az egymást követő epizódok azonban nem árnyalják a szereplőkről nyert képet, s a róluk kapott újabb és újabb információk tulajdonképpen már feleslegesek. Ezért érezhetjük az első részt némileg vontatottnak. Wajda két évtized múltán azt nyilatkozta: kacérkodott a gondolttal, hogy a Csatornát újra forgassa. Ebben az utóbb tervezett változatban az első részt egyetlen képbe sűrítette volna.
A szereplőket pszichikailag helyzetük fölé kell emelni. Az „átváltozás” művészi folyamatának a csatorna mélyén leszünk tanúi. Hogy Wajda elérhesse célját, a századot „három részre” szakítja. Az első csoportba Zadra főhadnagy, Smukły hadnagy és Kula őrmester tartozik, akik – az utóbbi önző figyelmetlenségéből – elszakadnak a századtól. A második csoportot a csatornákban kitűnően tájékozódó Stokrotka (Százszorszép) és szerelme, a súlyosan sebesült Jacek alkotják. A harmadik csoport tagjai: M±dry főhadnagy, az őbelé szerelmes Halinka és, egy ideig, a megtébolyodó Zeneszerző, aki elszakadva tőlük majd külön járja dantei útját. Végül mindegyik csoporttal találkozik, baljósán előrevetítve azok sorsát is.
Mert mindhárom csoport tagjainak sorsa azonos: a pusztulás. A pusztulásig vezető utak azonban eltérőek, így árnyalhatja és ütköztetheti Wajda a különböző jellemeket. Haldokló szerelmét a berácsozott napvilágba kísérő „rosszhírű lány”, Stokrotka ellentéte a családjáért menekülő, de Halinkát kihasználó és öngyilkosságba kergető M±drynak. A századért felelős Zadra főhadnagy „külső” tette és „belső” tartása közötti ellentét is jellemző: az ő hibás döntése folytán téved el a százada a csatornában, s noha ő az egyetlen, aki megmenekülhetne, visszatér a biztos halált jelentő szennyes sötétségbe. Ebben sokan nem az egyén morális döntését látták, hanem, úgymond, a lengyelekre jellemző felelőtlen, romantikus gesztust vélték felfedezni; azt ami éppenséggel a varsói felkelést Somosierrához és 1939 szeptemberének lovasepizódjaihoz köthetné.
A film második részében Wajda páratlan érzékkel használta ki a csatornák világának fény- és hanghatásait, lehetőségeit. Fény, árnyéit, sötétség és csönd, zörej, zaj, lárma, robajlás sajátos ritmus, dramaturgia szerint keverednek egymással, s válnak a megelevenített események kísérőivé, részeivé. A csatornában a hallgatás áthatóbb, ijesztőbb lehet, mint a menekülők feje fölött dübörgő tankok, dörgő ágyúk, kelepelő géppuskák, s a szemfehérje izzóbban világíthat, mint a kormos sötétségbe lőtt jelzőrakéta. Jelkép és valóság ezeknek a hatásoknak segítségével alkot szerves egységet. A régi Lengyelország egyenruhájában haldokló ezredes hörgése hirtelenjében úgy tetszik, mintha az egész csatornát betöltené, mintha valami elpusztult volna a csatornában, ahol azonban semmi új nem születhet, hiszen az élők köhintése is előhívhatja a halált...
A Csatorna egyszeriben a világ figyelmének középpontjába emelte a lengyel filmet. Odahaza pedig iskolát teremtett, az úgynevezett „lengyel iskolát”; a lengyel történelmet, társadalmat, magatartást elemző, leleplező, tudatosító filmek iskoláját.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/08 44-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6353 |
