Zsugán István
Kiküldött munkatársunk beszámolója
„Sanremóban keleti a széljárás” – írja a fesztiválról mérleget készítő cikkében a Corriere della Sera kiküldött tudósítója, Leonardo Autera, s ismerteti a zsűri döntését: a nagydíjat – megosztva – Gyöngyössy Imre–Kabay Barna: Jób lázadása, illetve a csehszlovák Jirí Svoboda Találkozás az árnyakkal című filmje nyerte a Szerzői Filmek XXVII. Nemzetközi Fesztiválján.
A Gyöngyössy–Kabay filmet jól ismerjük, alaposan megvitattuk itthon (1. Száraz György cikkét a Filmvilág 1984/1. számában, illetve Hanák Péterét a Filmvilág 1984/4. számában); – a tényékhez tartozik, hogy a sanremói bemutató után elragadtatással írtak róla az olasz kritikusok; a La Repubblica tudósítója éppúgy, mint a L’ Unitáé vagy az II Oiomóé. A La Repubblica cikkének jellemző a címe: „A facipő fája – egy magyar faluban”. Az is a tényekhez tartozik persze, hogy a sanremói fesztivál hetében még versenyben volt a film az Oscar-díjért; – és az is, hogy furcsa módon, az ottani katalógusban „színmagyar” filmként szerepelt a Jób lázadása; vagyis szó sem esett arról, hogy „magyar–NSZK koprodukcióban” készült... Dehát ez részletkérdés.
A „keleti szél” azonban valóban dominált az idei fesztiválprogramon. A – megosztott – nagydíj másik nyertese, a csehszlovák Jirí Svoboda alkotása: Találkozás az árnyakkal. Zaklatott, zsúfolt, néha nyomasztóan „poszt-expresszionista” stílusban készült, rendkívül intelligens film, amely a jelenben játszódik; ám hőseinek meghatározó és levedlhetetlen gyermekkori élménye, hogy mindketten alanyai voltak egy náci koncentrációs táborban lefolytatott szadista orvosi kísérletnek... Múltunk árnyai kísérnek bennünket; ami botrányos egyszer megtörtént, letagadhatatlan – szuggerálja Svoboda okos és hatásos filmje. (Nem véletlen, hogy több olasz kritikusnak is Andrzej Munk Egy nő a hajón című alkotása jutott róla eszébe.)
Szintén a „keleti széljárást” erősítette a szovjet Vagyim Abdrasitov Megállt a vonat című filmje (amelyet Sanremóban különdíjjal jutalmaztak, s amelyet egyébként már vetített is a Magyar Televízió). Aki véletlenül látta, nyilván emlékszik rá; ha másért nem, azért, mert ez volt Anatolij Szolonyicin („Andrej Rubljov”) tudtommal utolsó filmszerepe. A kisvárosi vonatállomás közelében bekövetkezett tragikus végű baleset ügyében nyomozó, enyhén ügyefogyott tébláboló vidéki alügyész lassacskán kideríti, hogy mennyi apró-cseprő emberi gyengeség, fölületesség játszott közre a tragédiában; – a komplex módon „cinikus” újságíró (Szolonyicin) viszont cikkében hőst farag a (részben szintén vétkes) áldozatból, mert legalább az özvegye és gyerekei új lakáshoz, erkölcsi és anyagi megbecsüléshez jutnak...
Ugyancsak keletről – észak-keletről érkezett Sanremóba a retrospektív-sorozat fölfedezés-értékű programja: az észt Kaljo Kiisk hat filmje. Hadd ne minősítsük a filmforgalmazásunk figyelmetlenségeiből adódó tényt: olaszországi fesztivál életműsorozatának láttán kell megismernie magyar tudósítónak is azt az észtországi rendezőt, aki 1962 óta tucatnyi filmet készített; aki sajátosan a forgatás korához és szülőföldjéhez kötődő stílusjegyeivel együtt is egyetemes érvénnyel adott hírt ennek a hozzánk hasonlóan csekély lélekszámú népnek a hétköznapjairól és sorsfordulóiról; – akinek filmjei a krónikásban az Emberek a havason, a Talpalatnyi föld vagy a Tízezer nap emlékét idézik föl. Szóval Kaljo Kiisk. A nevet érdemes megjegyezni és – talán televíziónk filmvásárlóinak köszönhetően – alkotásait majd megismerhetni.
Ami a nem „keletről” származó sanremói filmkínálatot illeti – s természetesen ez volt a számszerű többség, hiszen húsz ország huszonegy filmjét vetítették a versenyben; itt is a kuriózumok, a tartalmi vagy formai szempontból marginálisnak tekintett, a nagy forgalmazók által kevéssé „preferált” filmek jellemezték a mezőnyt. Például a svéd Ingela Romare Bátorság az élethez című, a nézőt gyomorszájon ütő dokumentumfilmje, amelynek páratlanul bátor és tudatos főhőse, egy fiatal nő megtudja, hogy gyógyíthatatlan rákbeteg; s életének utolsó hónapjaiból némi időt arra áldoz, hogy megossza a filmesekkel – barátaival – azt a megoszthatatlan élményt, ami: a könyörtelen halál-tudat. (A film egyébként különdíjat kapott.)
Szintén extrémnek, periférikusnak látszó (bár újabb amerikai és nyugateurópai szociológiai felmérések szerint nem is annyira extrém) témát választott a kanadai Brigitte Sauriol Csak játék,.. című filmjében. A rendszeresített incesztus – a film történetében: apa és leánya közötti szexuális kapcsolat – leírása (s e viszony pszichológiai következményei a kiskorú leány személyiségében), önmagában is eléggé taszító; – kár, hogy a rendezőnő még hatásvadász krimi-elemekkel is megtoldotta filmjét.
Az „emarginali”, peremlétbe sodródott fiatalok egyébként is gyakori szereplői voltak a sanremói mozivászonnak; a finn Taavi Kassila Az íjász című filmjétől (egy kábítószerélvezőből egészséges emberré válni vágyó fiatalember tragédiába torkolló kálváriája) – a norvég Svend Warn Nyitott jövő című filmjének kamaszosan lázadó főhősén át az olasz Gianni Bongioianni Giovanni, Az egyik anyától a másikhoz című melodramatikus kaland-történetéig. (Utóbbi film gyermek-főhősét örökbefogadja egy ellenszenves, de gazdag házaspár; ám ő – „megszólal a vér szava”, hogy a filmhez illő verbális képzavarral éljünk – a nagysokára felbukkanó szülőanyját választja...)
Fura történetet mesél el a dán Christian Braan Thomsen (egyébként az operatőri különdíjjal kitüntetett) Kés a szívben című filmjében is. A főhős, egy fiatal postás úgy dönt, hogy rossz híreket nem továbbít; rendszeresen felbontja a rábízott leveleket... Emiatt a postától kisvártatva kirúgják; ámde időközben megismerkedik Liliannal, a pszichológus-hallgatónővel (aki esténként pincérkedik egy kiskocsmában; ebből él és tanul), s aki föloldani látszik a fiú végzetes magányát, akit némileg kísérleti alanyként is kezel. Ám a monogámia a lánynak nem erős oldala; amikor a volt postás ágyban találja egy idegennel, bekövetkezik a... De, hogy minden jóra forduljon, a pszichológuslány meglátogatja a fiút a börtönben és biztosítja afelől, hogy vár rá, míg szabadul... Erre mondják Kurt Vonnegut jr. modorában, hogy „hát így megy ez Dániában”.
Figyelemre méltó filmmel jelentkezett viszont egy – viszonylag – fiatal angol rendező, Stephen Frears. (Előzőleg egyébként Karel Reisz és Lindsay Anderson asszisztenseként is dolgozott.) A Saigon a macska évében című filmjének két főhőse: egy angol banktisztviselőnő és egy ifjú amerikai CIA-tiszt. Elvben és fő vonalaiban – újságból – ismerjük az amerikaiak csúfos saigoni vereségének históriáját; – érdekes azonban „belülről”, az amerikai nagykövetség és általában az angolszász diplomáciai és kereskedelmi kolónia szemszögéből figyelni a fejleményeket: azt is, amiként a szépreményű CIA-ügynök fokozatosan ráébred, hogy milyen szennyes szerepet játszott; azt is, ahogyan a vietnami kollaboránsok menekülnek a süllyedő hajóról (illetve egymást letaposva próbálnak felkapaszkodni valamelyik, még induló amerikai repülőre vagy helikopterre); s nem utolsósorban azt is, hogy miként vélekedik ma egy angol rendező – minderről. A főszereplőt, a CIA-tisztet Frederick Forrest játssza, kellően szakszerű módon, s az egész történet előadásmódja eléggé „tévészerűen profi” hogy a figyelmét a „másság”, a nyugat-európai kommersz mozihálózatban perifériálisnak tekintett értékek elismerésére összpontosító sanremói zsűri mellőzze ezt a filmet; – amelyet ennek ellenére alkalmasint szívesen látnánk viszont a hazai képernyőn is (akár késő este, a második csatornán).
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/08 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6350 |
