Bikácsy Gergely
Két évtizeddel a Bársonyos bőr után készült Truffaut huszadik filmje (a rövid Kamaszokat, s a Húszévesek szerelmének epizódját nem is számolva). Azóta bemutatták már a huszonegyediket (Végre vasárnap!). Húsz éve vezeti saját gyártó vállalatát, s mint mondta, már csak a dolgozók miatt sem teheti meg, hogy ne rendezzen minden évben filmet. „Le patron du cinéma français” – a francia film gazdája, írják róla egy ideje. Truffaut a zeniten. A Bársonyos bőrt, melyben egy negyven év körüli beérkezett polgár-irodalmár végzetesen beleszeret egy fiatal nőbe, s ezért felesége agyonlövi, megrökönyödve fogadta az új hullám lázában égő kritika. „Pontosan olyan filmet készített, mint az úgy megvetett papa mozijának konzervatív rendezői” – hangzott az elmarasztalás. Truffaut aztán ment tovább a maga útján: új hulláin azóta már rég nincsen, a régi Truffaut sincs, csak a felnőtt-Truffaut, a gazda-Truffaut van.
Mi itthon valamiképpen saját nosztalgiáinkhoz ragaszkodunk. Így volt máskor is. Történt bármi a világban és a filmművészetben, nekünk a francia film még évtizedekkel később is a Ködös utak és a Szerelmek városa maradt. Aztán végre megismertük az új hullám néhány darabját, Godard-t, Truffaut-t, Chabrolt, s történjen azóta bármi, e hármas alkotói járhatják évtizedek óta saját, indulásuktól és egymástól olyannyira eltérő útjukat, mi ugyanúgy szeretnénk őket látni, mint akkor.
Nosztalgiákkal lehetetlen megküzdeni. Talán nem is szabad. „Találkozás egy fiatalemberrel?” – ha egy filmmúzeumi vetítésen szembekerülünk a Jules és Jimmel, inkább önmagunknak, mint a rendezőnek címezzük keserű vádjainkat, úgy igazságos.
Miként a Bársonyos bőr, a Szomszéd szeretők is szerelmi gyilkossággal végződik. Igazi, tankönybe illő melodráma ez a film. Egykori szeretők véletlen találkozása, ájulás a csók után, kandallóba dobott s elhamvadó régi fényképek, titkos találkák. Botrány a kertben, a hősnő idegösszeomlása. Elegáns szanatórium, megértő férj. De az asszony nem tud szakítani szerelmével, s együtt sem élhetnek. Az utolsó, titkos, éjszakai találkán egy üres házban táskájából kis revolvert húz elő...
Aki minderre elborzad vagy gúnyosan kacagni kezd, annak feltétlenül meg kell néznie a filmet. Olyan vállalt melodrámát láthat, melyben az ízlés vizsgázik kitűnően, melyben a filmi tehetség méretik meg, mely igazolja, hogy bármilyen téma, bármilyen „műfaj” alkalmas jó mű létrehozására. Truffaut bravúros könnyedséggel labdázik a melodráma giccsbe húzó ólomlabdáival. Először is kitűnően ért a filmi meséléshez. Természetessé, magától értetődővé teszi saját történetének fordulatait. Kitűnőek a dialógusok, mértani pontossággal, vegyészi kiszámítottsággal adagolja az úgynevezett „hatáselemeket”, készíti elő a csattanókat, a befejezést. Persze a kiszámítottság nemigen vehető észre közben: leköt a meseszövés, a jelenetek frissek, elvarázsol a színészi játék. Hol vannak már a botladozó kamaszok Truffaut mozivásznán? Nem a mókásan-kedvesen ügyefogyott Jean-Pierre Léaud, hanem a kedvesen-súlyosan felnőtt Depardieu játssza a férfit, s egy új színésznő, a dél-francia Fanny Ardant a nőt, Mathilde-ot. (Mathilde: Stendhal legnagyobb szerelmét hívták így, az is lehet, hogy a klasszikusokat oly gyermekien tisztelő Truffaut még erre is gondolt... )
Truffaut mesél tehát, bemutatva, hogyan kell a közhelyek örök igazságait először hallottként-látottként vászonra vinni, hogyan lehet régi giccsből színvonalas, kulturált „újromantikát” csinálni. Melodrámát, amely nélkül – vagy amelynek legalábbis az elemei nélkül – sohasem létezett szerelmi történet. Gondoljunk bele: kell ahhoz valamiféle magabiztos szakmai tudás, hogy a film végén a narrátor-szereplő (idősebb hölgy, aki fiatal korában maga is szörnyű szerelmi tragédiát élt át) egyenesen belemondja a kamerába a tanulságot: „sírfeliratuk csak annyi legyen: se veled, se nélküled...” S a néző mit tehet: igazi, átélt bánattal és szeretettel bólogat. (Aki mégis röhög, annak még sok minden hátra van az életben: nem biztatom.)
Magam viszont fennszóval bevallom: megnyert ez a film, mint ahogy a minálunk inkább fanyalgást kiváltott Az utolsó metró is. A francia film gazdája, mint általában a „gazdák”, nemigen lehet magányos, komor zseni, mint volt Tati vagy ma Bresson. S akkor mégis jó, ha Truffaut az, s nem más. Mondom, a filmjeivel semmi bajom, szívesen tapsolok nekik. Kicsit talán csak a franciák szűnni nem akaró nyájas ünneplése és tapsa zavar. Hogy se kortárs-rendezők, se kezdő ifjak nem tagadják meg, hogy csak az egykori jóbarát, az elvadult, megkeseredett és zseni-gyanús Godard gyűlöli. Dehát ez már nem ide tartozik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/08 35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6349 |
