Bari István
Ken Loach 1981-es filmje a maga nemében tökéletes műalkotás. A „maga nemében” – azaz a BBC televízió dokumentumfilm-osztályán „nevelkedett”, elkötelezetten baloldali, (hogy ne mondjam: szakszervezeti), „művészet”-ellenes, „szegény” filmesek eszménye szerint.
Továbbá „tökéletes” – mert éppen azt teszi, amit tenni akar: öntudat-ébresztő, tényfeltáró, tárgyszerű filmet készíteni munkanélküli angol munkásfiatalokról – nyilván a többi munkanélküli angol munkásfiatal (és baloldali értelmiségi) számára, hiszen az ilyen „irány-filmek” óhatatlanul mindig csak a már meggyőzöttekhez szólnak, és persze a filmterjesztés minden cenzúránál precízebben működő apparátusa gondoskodik is róla, hogy véletlenül se jussanak el más közösséghez. Ezekben a filmekben gyúanyag van.
Ken Loach az a fajta (a világ más tájain kiveszőben levő – ám valahol úgy látszik mindig újratermő) szocialista művész, aki számára a művészet egyetlen értelme, hogy „használjon” – és mozgósítson. Mintha a harmincas évek levegője csapná meg az embert a Tekintetek és mosolyokból – a harcos szociográfiák és a termelési regények indulata. Ken Loach-nak ugyanis mindenekelőtt meggyőződése van és mondanivalója – mégpedig egy bizonyos közönség számára. Szerény, célszerű és fegyelmezett filmjében minden ennek rendelődik alá – ami tulajdonképpen művészileg is példaszerű.
Példaszerű, ahogy Ken Loach egész világot képes felépíteni filmje szuggesztív „művészietlenségével”, a vágások híradószerű (de nyilván csak látszólagos) esetlegességével (civilnek tetsző), borotválatlan és kialvatlan, kócos színészeivel, suta, befejezetlen mondataival, rút és kopár eredeti helyszíneivel, egynemű szürke fényeivel: „Be vagytok kerítve, és ha nem törtök ki, így telik el az életetek!” Kezében a filmi és képi forma úgy hozzátartozik a tartalomhoz, mint a verstanban az elégia az elmúlás fölötti merengés hangulatához.
Ne nevezzük hát unalmasnak és vontatottnak, ne vessük szemére, hogy „tanmese” – mert az csak olyan lenne, mint ha egy elégiát azzal marasztalnánk el, hogy túlságosan „elégikus”. Aki nem szereti az elégiát, ne olvasson elégiát. Ám bizonyos helyzetekben a költők a világ minden sarkában elégiát írnak – vagy valami affélét.
Mert a Tekintetek és mosolyok iskolapéldája annak, hogy milyen az, amikor egy alkotó összeforr a közönségével, a témájával: kiirt minden külső szemszöget, kínosan ügyel, hogy semmi olyan ne kerüljön a filmbe, ami kívül eshet szereplői tudatának vélhető határán – beleértve reménytelen helyzetük értelmezését, megokolását is, hiszen nem karitatív érzelmeket kíván kelteni irántuk, szánalmat ébreszteni e sivár életek iránt. Ken Loach belül marad. Ebből pedig sok minden következik – egyebek között a film hangsúlyozott drámaiatlansága, köznapisága, „felismerhetősége” (helyzeteinek, szereplőinek, színhelyeinek, indítékainak és indulatainak), szociológiai pontossága, befejezetlensége, rafinálatlansága. És ebből következik maga a tanmeseszerű történet is, amely még a pszichológiát sem igen tűri meg (hiszen nem az egyén, hanem a közösség sorsa érdekli), nem is szólva holmi „nagyjelenetekről”, amelyek óhatatlanul valamiféle „sztori” csomópontjának tűnhetnének, márpedig „sztori” az nincs, mert az végül is nem egyéb, mint az élet „mitizálásának” vagy „művészi” „transzcendentálisának” az eszköze, miért is ebben a filmben, mely minden kockájában a lehető legnaturálisabb valóság elkötelezettje kíván lenni, nem lehet helye.
Mindezt a rendező szigorú tekintete és intőn felemelt mutatóujja helyettesíti: vagyis Ken Loach sem tudja kikerülni az efféle alkotások első számú buktatóját, a didaxist. De – jobban meggondolva a dolgot – valószínűleg nem is nagyon akarja, hiszen filmje lényegéhez tartozik: nevelni akar és oktatni. Alighanem természetes tehát, hogy a Tekintetek és mosolyok is a határán van annak, amit becsmérlőén illusztrációnak szokás nevezni. Mármint egy politikai tétel vetítettképes megvilágításának. Másképpen mondva: agitációnak. Mindazonáltal nem hiszem, hogy Ken Loach zokon venné ezt a minősítést: mivel épp ezt akarja tenni – agitálni. „Anyagot” nyújtani a vetítés utáni vitákhoz – mely alkalmakkor a vita, voltaképpen politikai gyűlés, szeminárium legalább olyan fontos a rendező szempontjából is, mint maga a film. Tudnunk kell, hogy a brit munkásmozgalom klasszikus, réges-régi metodista (azaz vallásos és közösségi), meg fábiánus előzményekig visszanyúló plebejus-értelmiségi hagyományának terepén járunk: ebből a rezonáló közegből kiszakítva, egy pesti mozi vásznán, félő, hogy ez a film merő dokumentarista stílustanulmánnyá vagy szinte egzotikus életképpé változik. Annak pedig nem nagyon izgalmas, bár információértéke nem csekély, hiszen oly könnyűszerrel kimutatható rajta minden naturalizmusok örök nyavalyája: az „élet”, mint olyan – a szerkezet nélküli natúr élet – unalmas, terjengős és hosszadalmas.
A történet, mely nem mese, nem „szüzsé”, arról szól (persze dehogy is „szól”), hogy manapság Angliában nagy munkanélküliség van; a kulcsszó, mely minden jelenetben elhangzik, a „job”, az állás – ami nincs. S ezért az iskolából frissen kikerült két kamasz csak teng-leng és lassan elzüllik a demoralizáló tétlenségben; ki úgy, hogy apró betörésekből szerez pénzt, ki úgy, hogy katonának áll – de mindenképpen lumpenizálódik, lesüllyed osztályából, az öntudatos brit proletariátusból abba az arctalan, formátlan és cél-nélküli masszába, amely a hajdan szorgos, ma már csak pangó-málló angol iparvárosok egyre szemetesebb utcáit és karbantartás híján roskadozó, albérletekre szabdalt házait megtölti. Az emberi terep nem kevésbé lepusztult, mint a város: felbomló családok, házasságon kívül született gyerekek, elbocsájtott apa, a gazdasági válság feszültségétől elvékonyodó idegek – minden mozdulat félrecsúszik ebben a formátlanná váló világban, amely az összetartó erejét vesztette el: a munkát. S most foszlanak emberi viszonyai is: egy osztály lumpenizálódása folyik a szemünk láttára.
Mindezt Ken Loach nem bonyodalmak, konfrontációk révén mondja el; csak az idő telik, közben pedig a szereplők élete némileg kimozdul eredeti állapotából (ahogy végigjárják a munkakeresés stációit, bejárják életük terepét), de csak az önmagukban nem nagyon jelentős események egyszerű halmozódása révén, melyeket a rendező szándékosan nem hangsúlyoz, csak regisztrál – aminthogy a szereplők maguk is reflexió nélkül élik napjaikat. Pedig közben rettenetesen fontos dolgok történnek velük: hiszen ez az idő, amely oly haszontalanul és züllesztő értelmetlenséggel folyik el a szemünk láttára, a társadalomba való beilleszkedés kora volna – eleve drámai helyzet. És látjuk is a dráma elemeit: az eleve kudarcra ítélt, tétova kitörési kísérleteket, a kamaszkorból hozott illúziók szétfoszlását, a remények utolsó rugózását – a gyermekvilág széttöredezését, a felnőttség első pofonjait. Ken Loach azonban nem engedi megszületni a drámát – amint hogy a „sztorit” is kívül rekesztette a filmen. Mindezek helyett is a világ feltérképezését kínálja (úgy, ahogy a felnövekvő kamaszok érzékelik: laposan, összefüggéstelenül, látszólag logikátlanul), jellegzetes képsorokat, életük színhelyeit. A munkaközvetítő irodát, a segélyért jelentkezők hosszú sorbanállását, a kocsmát, a diszkót, az elővárosi családi házak utcáját, a hamburgeres bisztrót, a cipőboltot, ahol az a csúnyácska, boldogtalan kislány dolgozik, akivel az egyik fiú összeszerelmesedik (vagy inkább csak összesodródik), a betonfalú, szűk tanácsi lakást – ahol minden olyan megalázóan örömtelen. Mindez a film elején még külső világ, a felnőttek világának kemény és elutasító falaként jelenik meg – az idő teltével azonban a felnövő gyerekek tulajdon sivár világává változik, amelybe beilleszkedni nem lehet, csak hozzátörni, hozzáidomulni. Arra, hogy a világot alakítsák magukhoz, ezeknek a gyermekeknek semmi esélyük: vesztesnek születtek. Ők lesznek a halódó brit nagyipar vagy a belfasti terroristákat terrorizáló brit hadsereg ágyútöltelékei – de majd csak holnap, felnőtten, amikor legalább félúton járnak már a daráló csövében – a világ legrútabb ipari tájain. Észak-Angliában, a brit munkásosztály szülővárosainak egyikében, amely egy új ipari forradalom küszöbén immár nem tudja eltartani szülöttét. A brit munkásosztály egyszerűen fölöslegessé vált: energiája haszontalanul, verekedésben, kis balhékban – betörésben, garázdaságban – folyik el. Mi választás lehet még? Csak egy: a hadsereg, a rendőrség – az „erőszakszervek”, ha Ken Loach szellemében akarunk fogalmazni és pontos terminológiát használni. El kell menni janicsárnak – ezért nemcsak pénzt adnak, hanem még öntudatot is, felölthető a „férfiasság”, az erő külső-belső meze, megízlelhető a fegyveradta hatalom íze, meg a felsőbbrendűség, mely fölébe emeli a brit prolit az ír katolikus prolinak, akik persze „nem olyanok, mint mi vagyunk, hanem olyanok, mint az állatok – olyan sokan élnek egymás hegyén-hátán, penészes odúkban, mocsokban henteregve” – nem is érdemelnek hát szánalmat, ha (persze) orvul („ez jellemző rájuk”) lelövik a bajtársunkat, aki pedig milyen derék angol fiú volt.
Sajnálatos, ha az a benyomás keletkezett volna bárkiben, hogy a Tekintetek és mosolyok a mélységes nyomor képeivel bombázza nézőit szüntelen; ez ugyanis nem így van. Ken Loach nem tódít, nem is „stilizál” – hiszen célbavett közönsége pontosan tudja, hogy a munkanélküli segélyből még egy-egy korsó sörre is futja, hogy a lakás- és életviszonyok ebben a korántsem „alsó” (inkább: „középső”) osztályban egyáltalán nem tűrhetetlenek stb.... – vagyis szociológiailag is precíz igazmondás folyik a vásznon. Csakhogy... csakhogy van ennek a filmnek (például) egy titkos főszereplője: a rendőr, akinek sziluettje csúcsos sisakjában mintegy képi refrénként fel-feltűnik mindenhol, ahol ezek a fiatalok megfordulnak – feltűnik, mégpedig intőleg s néha már fenyegetőleg, mint a belső rendjét vesztett világra rákényszerített külső, felszíni rend jelképe. Ez a rend pedig erőszakot virágzik: a film egyik legmegdöbbentőbb képsora az az ártatlan civódásnak induló, aztán majdnem gyilkossá fajuló verekedés, amelybe a főszereplő, alig pelyhedző álló fiatalember szinte csak közönyből, vállvonogatva veti bele magát.
Vagyis: mi lesz ebből? Mi lesz, amikor majd ezek a gyerekek rájönnek arra, hogy be vannak csapva, hogy be vannak kerítve? Mi lesz, amikor elfogy a remény?
Ken Loach filmje – ismétlem – remekmű a maga nemében. Remekmű azért, mert ma és Angliában ezeket a kérdéseket csak ő teszi fel. Művészi problémája pedig csak egy van: hogyan lehet ezt a kérdést a lehető legprecízebben és legközérthetőbben megfogalmazni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/08 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6348 |
