Filmvilág

Animáció

Beszélgetések rajzfilmrendezőkkel

Művészet vagy biznisz?

A kérdés durva, de ne legyünk álszentek. A hatvanas években megindult egy folyamat, amelyben az animációs film tartalmi és formanyelvi forradalmát élte meg. Új kifejezési eszköz, filozofikus igényű gondolatok, társadalmi érzékenység – és mindenek előtt a valamit akarás magabiztossága és bátorság, kísérletező lendület jellemezte a korszak sok igényes alkotóját és sok igényes alkotását.

Ma a Pannónia Rajz- és Animációs Stúdiót a világ öt legnagyobb stúdiója között tartja számon a nemzetközi szakma. Évente körülbelül 15–18 órányi film készül a budapesti, a kecskeméti és a pécsi műtermekben.

De ma, amikor egyre több egész estés rajzfilm készül, és egyre többet hallunk piaci sikerekről, egyre sűrűbb a csend az egyéni és új törekvések körül, egyre ritkábban hallat magáról a kísérletező, új utakat járó animáció.

Milyen lehetőségei vannak a kísérleteknek, van-e késztetés és megrendelői igény a műfaj tartalmi-esztétikai továbblépéséhez? Az üzletet jelentő munka mellett mekkora tere nyílik azoknak a törekvéseknek, amelyek művészileg gazdagítják a magyar rajzfilmet? Hogy érzik magukat jelenlegi helyzetükben és lehetőségeik között a rendezők? Mi foglalkoztatja őket, mi a véleményük a műfaj hazai állapotáról, szerintük hogyan alakul az iménti durva „művészet vagy biznisz” kérdésben megfogalmazható kötélhúzás Î

Ezekről a témákról beszélgettünk Reisenbüchler Sándorral, Rofusz Ferenccel, Dargay Attilával és Jankovics Marcellel.

A hatvanas évek új műfaji törekvéseinek legeredetibb tehetségű kiteljesítői közé tartozik. Az animációs film lehetőségeit új gondolati és esztétikai értékek létrehozásával tágította olyan máig érvényes erejű munkáiban, mint például A Nap és a Hold elrablása, a Barbárok ideje, az 1812. A magyar rajzfilmes új hullám egyetlen olyan „nagy neve”, aki mind ez ideig kitartott amellett, hogy csak egyedi filmet rendez.

– Pályám indulásának idején, a hatvanas években a filmrendezés morális-etikai kérdés volt. Nem profitokról, közönségszámról, devizáról, bevételről esett szó, hanem gondolatokról, világnézetről, mondanivalóról. Akkoriban a filmnek missziója volt: üzeneteket, utópiákat, ideológiákat közvetített, formálni akarta a társadalmat és a közízlést. Én máig a filmnek ebben a feladatában hiszek. Azt is tudom, hogy aki tartani akarja ezt a pozíciót, az nagyon nehéz helyzetbe kerül, mindenütt a világon. Világszerte tapasztalható az igénytelenség eluralkodása.

Az okokat talán a gazdasági válságban, a háborús veszélyben kereshetjük, de tény, hogy a kultúra ma nem foglal el túl fontos helyet az emberek életében. És nem fordítanak rá elég pénzt sem. Én úgy érzem, nagy baj van, amikor a mozik vásznán ismét Walt Disney filmjei tűnnek fel. Ezek a filmek a 30-as években készültek, abban az időben, amikor a gazdasági válság mély depressziójából ilyen rózsaszínű álmokkal akarták kisegíteni az amerikai kisembert. Aggódva figyelem a világot, mert talán nem véletlen, hogy ismét ez a stílus lett az uralkodó.

– Én a munkamódszerben találtam meg ennek a lehetőségét. Talán az egyetlen vagyok, aki mind a mai napig magam rajzolom valamennyi filmem valamennyi képét. Eltűnök két évre, és elkészítek többezer képet. Minden képemben én magam akarom kifejezni azt, ami a szándékom. A rohanás reakciójaként az emberek egy rétegében él a vágy a futószalag-kultúrát tagadó különlegesség iránt. Ennek a rétegnek érdemes is különlegességet létrehozni. Sokan szívesen hivatkoznak arra, hogy milliók nézik meg a filmjeiket. Viszont ha arra gondolok, hogy négy milliárd ember él a Földön, akkor néhány millióhoz eljutnak az én filmjeim is. Az utóbbi 10 évben sok külföldi városban fordultam meg, főként egyetemi városokban, kulturális központokban. A közönség egy meghatározott érdeklődésű rétegének vetítettem a filmjeimet – mindig telt házakkal. Öröm volt tapasztalnom, hogy ha egy szűkebb körön belül is, de sokakat vonz az, amit a filmjeim képviselnek.

– Elvileg igen, gyakorlatilag kevésbé. A jelenlegi gazdasági helyzetben, amikor a filmnek is devizát kell hoznia, ez nehézségekbe ütközik. De ettől függetlenül, a filmesek egy rétege is vonzódik ahhoz az ízlésvilághoz, amit a képregények stílusa képvisel. Természetesen a filmkészítő embereket sem lehet hatalmi szóval kényszeríteni arra, hogy ne azt szeressék, amit szeretnek. Márpedig tapasztalhatjuk, hogy például a comics mind nagyobb teret hódít meg magának az animáció műfajában. A comicsot könnyű „bevenni”, mert a primer emberi érzelmekre hat, nincs sem kulturális, sem emocionális mélysége. A film, amely a comics-stílust képviseli, csupa akció a legcsekélyebb mélység nélkül. Mint a Csillagok háborúja, mondjuk. Ami engem illet, ennek ellenére megtaláltam a magam bástyáját a stúdióban. A stúdió kultúrpolitikát is képvisel, s ez a kultúrpolitika biztosítja fizetés formájában egzisztenciális létezésein alapját, pénzt a létfenntartáshoz és a munkához. Számtalanszor tapasztaltam ugyanis nyugati kollégáim sajátos irigységét, amely annak szólt, hogy olyannak készíthettem el a filmjeimet, amilyeneknek elképzeltem őket, függetlenül minden piaci diktatúrától. Mégis, mostanában, amikor mind erőteljesebben kommerszializálódik a filmipar, érzem, hogy milyen szépek voltak a hatvanas évek: fizetést kaptunk és ezért kultúrát hoztunk létre.

– Azt hiszem, az arányokkal van baj. Nem magamra gondolok, mert nekem sikerült elfogadtatnom magam olyannak, amilyen vagyok: továbbra is megkapom az állami dotációt és hagynak dolgozni. Megfigyeléseim szerint fiatal kollégáim vannak nehéz helyzetben. Az egyre zsugorodó állami dotációból egyre kevesebbet kapnak, egyre szűkebbek a lehetőségek az egyedi filmek gyártására. Ma egy pályakezdő 3 percesnél nem tud hosszabb egyedi filmmel indulni. Én 1968-ban, első filmemhez, A Nap és a Hold elrablásához 10 percet kaptam. Ma ennyit nem kap elsőfilmes. Napjainkban nálunk a kommersziális feladatok óriási tömeget foglalkoztatnak, a megrendelésre készülő filmek elnyelik a fiatalokat. Veszedelmes helyzetet teremt, ha egy fiatal művész huzamos ideig megrendelésre dolgozik és a megrendelő igényeinek kell megfelelnie. A kreatív légkör hiánya, a folyamatos megfeleléskényszer eltompítja az alkotói érzékenységet, a művészi fogékonyságot. S miután a megrendelésre készülő munkával magasabb életszínvonalat lehet elérni, mert egyedi film negyedannyi pénzt jelent, mint a kommersz munka, egy idő után alig marad valakinek kedve a művészi, alkotói ambíciókkal foglalkozni. Ebben látom a fiatalokat fenyegető legnagyobb veszélyt. Egy idő után lelohad, kialszik a filmkészítéshez szerintem elengedhetetlen etikai igény, a nagyot akaró fiatalos vágy az önkifejezésre.

– Tulajdonképpen akkor ábrándultam ki az egész estés rajzfilmből, amikor megnéztem a Csillagok háborúját. Azt a trükkarzenált, amit Lucas ott felvonultatott, a rajzfilm képtelen felülmúlni. A pozitív hősök rajzfilmen eladhatatlanok, egy rajzolt hőssel soha nem tud olyan mélyen azonosulni a néző, mint egy hús-vér szereplővel. S ha ráadásul a hús-vér szereplőkkel dolgozó film ilyen trükkökre is képes, akkor ott a rajzfilm alulmarad, mert kevésbé látványos, kevésbé meghökkentő. Napjainkban látszatra reneszánszát éli az egész estés rajzfilm. De ez nem igazi aranykor.

– A különleges filmek híve vagyok. Eddig hat, egyenként 10 perces filmet készítettem, szélsőséges ötleteket, szituációkat, gondolatokat próbáltam bennük megvalósítani, szándékom szerint vizuális élményt adó formában. Az ilyen típusú filmeket másfél órán át nehezen viselné el a néző; és a grafika is. Van még más is, amitől félek. Három hónapig vendégrajzolója voltam Az idő urai című egész estés rajzfilmnek. Akkor láttam a munka gyakorlati menetét. Az ember kidolgoz egy tervet, rajzot, figurát, s ezen aztán az animátorok sebtében összeállított csapata dolgozik tovább. Közben egészen másfelé tolódik el az eredeti elképzelés. Én viszont, mint említettem, az utolsó vonalig magam rajzoltam meg minden eddigi filmemet, éppen azért, hogy az valósuljon meg minden képben, amit én elképzeltem. Amit vendégrajzolóként tapasztaltam, végső érv volt számomra az egész estés film ellen.

– Ami a publicitást illeti, nagyon hátrányos helyzetben van. Egyre több az egész estés, és egyre kevesebb a rövid rajzfilm. Ennek következtében fokozatosan kialakul az a nézet, hogy a rajzfilm egyenlő az egész estés rajzfilmmel, egy egyedi film hamar elfelejtődik. Más tekintetben is hátrányba került a tartalmilag és formailag igényes rövid rajzfilm. A kommerszionális filmek dömpingje károsan hat a közönség ízlésvilágára. És ne feledjük: a rajzfilmeket a gyerekek nézik elsősorban, tehát a legérzékenyebb korban éppen a rajzfilm az ízlésük egyik formálója. Néhány évvel ezelőtt itthon meg kellett néznem A Nap és a Hold elrablását, történetesen gyerekközönségnek vetített mesefilmek közé csempészve. A gyerekek, akik addig roppant jól mulattak, döbbenten fogadták a váratlan látványt, majd hangos méltatlankodásban törtek ki. Nem volt min nevetni! Hülyeség – mondták. Majd Norvégiában ugyanennek a filmnek nagy sikere volt, s akik tetszéssel fogadták – ugyanolyan kisiskolások voltak, mint itthon. Több osztályra való gyereket hoztak el tanítóik a vetítésre. Egyikük elmondta: alapvetően fontosnak tartják a fiatalok vizuális nevelését. Ezért is érzem veszélyesnek az arányok eltolódását, a kommersz „hatalomátvételét”. Ha nem tudjuk megtartani azt a kulturális értékrendet, azokat az értékeket, amelyeket az elmúlt évtizedekben a rajzfilm megteremtett, annak beláthatatlan következményei lesznek.

– Tavaly, a miskolci rövidfilm-fesztiválon mutatták be a Verne-filmjét. Most min dolgozik?

– Új filmem a természet elpusztításáról szóló vízió lesz. A rideg szenvtelenség ellen szeretnék tiltakozni, amivel az ember kiirtja maga körül a növényeket és állatokat. Tudom, erről sok dokumentumfilm készült már. Az animációs film lehetőségeit kihasználva mégis megpróbálom erről a magam véleményét elmondani, s rádöbbenteni annak a borzalmas felelőtlenségnek a következményeire, amivel a világ napról napra a saját sírját ássa.

1981-ben elnyerte az Oscar-díjat A légy című 3 perces filmjével. Ez volt a második önálló filmje. Most 38 éves, a középnemzedékhez tartozónak mondhatjuk, bár valójában az Oscar-díj után lett ismert a neve. A kiugrás lehetőségéről beszélgetünk vele.

– 1968-ban kerültem a stúdióba. Akkor indult az animációs akadémia, Jankovics, Dargay, Nepp, Gémes tanítottak a mesterségre. Akkor hatvanan voltunk itt a gyárban, most háromszázan vagyunk. Aki most bekerül ide, azonnal beosztják egy stábba, mert nagy a hajtás. Nincs akadémia, nincs képzés. Azt kell csinálnia, amit kiosztanak rá.

– Végigjártam a ranglétrát, mindent csináltam a fázisrajzolástól kezdve a tervezésig és a társrendezésig. Amikor társrendezőnek beváltam, lehetőséget kaptam önálló munkára. Elkészítettem A kő című 1 perces saját filmemet.

– Ahogy vesszük. Aki jónak mutatkozott, az a megmaradt pénzen 1–2 perces filmre kapott lehetőséget. A kő után hosszú ideig nem csináltam semmit, illetve, akárcsak a többiek, bekerültem animátornak mások filmjébe.

– Ez beosztás alapján történik, választásra nem sok lehetőség adódik. Több sorozatban dolgoztam már, amióta a stúdióban vagyok. Részt vettem a Mézga, a Bubó és a Gusztáv sorozatban. Őszintén szólva az ilyen jellegű munka is felér egy börtönnel. De van egy nagy csapda, amit nehéz kikerülni. Mindenki, aki fiatalon indul a pályának, egyúttal az életnek is akkor indul, és szeretne minél előbb lakást, szeretné anyagilag megoldani az életét. Ez meghatározója az ambíciónak is. Az egyedi film kitüntetés, de abba tönkre lehet menni. Az ember bekerül a hajtásba, és egyre inkább kitolódik időben az egyedi film terve, s egyre tovább marad a sorozatokban, mert akkor már szeretné tartani az életszínvonalat, amit elért.

– A sorozatokból megoldottam a lakásgondomat. De közben állandóan dolgoztam a saját ötleteimen is. Forgatókönyveket írtam, és mindig foglalkoztatott valami új téma megoldása. Az én nemzedékemből tulajdonképpen hárman-négyen tartottunk ki. A többiek feladták. Belefásultak és elfogadták a helyzetet. Igaz, ambíció nélkül remekül megvan az ember. A konfliktust viszont maga teremti önmagának. Én azonban kizárólag az egyedi filmben hiszek. Az egyedi filmben minden az alkotóé. Saját elképzeléseit valósíthatja meg. Mire mi bekerültünk a szakmába, lényegében mindent megcsináltak az előttünk járók, amit a hagyományos rajzfilmmel lehet. Én úgy adtam el magam, hogy közben mindig valami új megoldás foglalkoztatott. Meggyőződésem volt – és ez ma is – hogy csak a hagyományostól eltérővel, egészen újjal lehet valamit elérni. Gyártottam tehát sztorikat, kerestem ezt az újat. 1976-ban már kész volt A légy sztorija. A film 1980-ban készült el. A feleségem olyan foglalkozást vállalt, hogy abból meg tudjunk élni, míg én ezen a filmen dolgozom. De még így is könyvillusztrációkat kellett vállalnom. Szeretem ugyan az illusztrálást, de engem mégsem az érdekel elsősorban, hogy hogyan tegyek „fogyaszthatóbbá” mondjuk egy szakácskönyvet.

Az egyedi film több tekintetben is rizikó. Beadok egy tervet, és ha elfogadják, határidőt kapok rá. Ha munka közben azonban rájövök, hogy egészen másképp akarom megoldani, mert úgy érzem, hogy akkor lesz igazán jó, nekiülök, de már úszik az egész: úszik a határidő, és ezzel úszik a stáb meg a műteremvezető prémiuma is. Az én új és természetesen időigényes ötletem miatt! A légy – őrületes munka volt. Legelőször Ottawában mutatták be nemzetközi fesztiválon. Ez a kanadai fesztivál a nagyon rangos találkozók közé tartozik. Aki ott nyer, az már elért valamit. Az első perc után számomra rémületes nagy kiabálás tört ki a teremben. Mint később kiderült, ez az elismerés hangja volt, mert még a híres kanadai rajzfilmes, McLaren sem vállalkozott arra, hogy egy teljes rajzfilmet háttéranimációból forgasson, mint ahogyan én A legyet. (Mellesleg jegyzem meg, hogy Kanadában rendkívüli támogatást kapnak az egyedi rajzfilmek.)

– Az Oscar-díj a szakmai dicsőség mellett jó ajánlatokat is szokott hozni a díjazottnak. Igaz, az Oscar-díj átadásán személyesen nem lehetett jelen, mint erről annak idején megdöbbenve értesültünk. Azóta hogy alakult a helyzete?

– Igen, kaptam ajánlatot, de nem fogadtam el, mert bizonyos feltételeinek nem akartam eleget tenni. Az Oscar elnyerése után egy nyugatnémet bérmunkában dolgoztam animátorként, amit rangon alulinak tartottak számomra, így egy ideig „csak” a sikerben sütkéreztem. Magam kértem, hogy csináljunk ebből üzletet, ha már megvan a díj. Nem kaptam rá lehetőséget. Hernádi Tiborral és Orosz Istvánnal hármasban már régóta szerettünk volna együtt dolgozni. Azonos nemzedékhez tartozunk, nagyon jól kiegészítenénk egymást: Hernádi a profi, Orosz a képzőművész, engem pedig a látványtechnika új megoldásai érdekelnek. Ha együtt dolgozhatunk, hiszem, hogy lettünk volna olyan erős gárda, mint az előttünk járó nemzedék. Volt egy közös sztorink egész estés filmre. Mai témát terveztünk, állatfigurákkal, emberi karakterekkel. Pályáztunk, nem fogadták el. Gyerekfilmmel is próbálkoztunk, az sem sikerült. Szerettük volna, mégsem jött össze, hogy hárman együtt maradjunk, együtt dolgozzunk, és úgy tetszik, hogy ez jó ideig nem is fog összejönni. Hernádi Az idő urai után ismét bérmunkát kapott, Orosz István az Ah, Amerika című filmjén dolgozik, amely egész estesnek indult, de végülis 30 perces film lesz a tévének. A magam részéről nem mentem volna bele ilyen megoldásba, inkább nem csinálnék filmet. De ez más kérdés. A stúdióban mindenki kénytelen a saját gesztenyéjét sütögetni, mert az animáció keserves műfaj. Egy teljes stáb két éven át dolgozik egy egész estés filmen, és iszonyatos a verekedés, mert mindenki szeretne részesülni a lehetőségekből. Ami engem illet: A légy után következett a Holtpont című egyedi filmem, és elkészültem a negyedik egyedi filmemmel, az Almákkal. A sztorija 1976 óta foglalkoztat. Most készülök egy egész estés rajzfilmre, amelynek témája a fehér fókák irtása. Ezt a filmet külföldön fogom elkészíteni. Szerettem volna itthon dolgozni, de így hozták a körülmények, hogy a tervem Nyugat-Európában valósulhat meg.

– Az Oscar-díjat nem vehette át személyesen. Hány díjat vett át saját maga?

– A 13-ból négyet. Nem. Ötöt. Mert a miskolci Fair play-díj is köztük van. Akkor kaptam, amikor a versenyből azonnal visszavontam A legyet, amint tudomást szereztem az Oscarról. De nyertem Tamperében, ami a mai napig nincs a tulajdonomban, és a Holtponttal nyertem az év elején Stuttgartban, de még azt sem tudom, hogy egyáltalán milyen díjat.

– Véleménye szerint jelenleg a fiataloknak milyen lehetőségük van a kiugrásra?

– Ha sikerül valakinek közülük, az a csodával lesz határos. Nem tudok olyan nevet mondani, amelyet biztosan ott lehet majd látni két év múlva egy egyedi film stáblistáján, rendezőként.

1951-ben fázisrajzolóként már részt vett az első mesefilm készítésében, Macskássy Gyula mellett. Ott volt, amikor nem alakult meg az önálló rajzfilmstúdió, mert nemigen ígérkezett rentábilisnak a munkája; s akkor is ott volt, amikor mégis létrejött, mert reklámfilmekkel rentábilissá tette működését a kislétszámú társaság. Ő kapta az első nyugati megrendelést, egy amerikai cégnek készítette el a 13 részes Arthur-sorozatot. Első egész estés filmje a Ludas Matyi; a Vuk nagy közönségsikerét jelzi, hogy még a közelmúltban is kelendő áru volt a nemzetközi piacon. Most harmadik egész estés filmjén dolgozik. Jókai Cigánybárójának alapján készíti, Szaffi címmel. Arról beszélgetünk, azt csinálja-e, amit szeret?

– A Vuk után volt egy nagy álmom, szerettem volna a Csongor és Tündét egész estés filmre vinni. Másfél évig dolgoztam rajta. Készen voltak a figurák: a három ördög – korom s füst, Mirigy – ködök, lidérc-fény, tapló és árnyék. Ha Mirigy árnyék, akkor Tünde – fény. Olyasmit próbáltam megteremteni ezekkel az alakokkal, amit csak az animáció tud. Beleszerettem Vörösmarty szövegébe, a teljes mű azonban nem fért el egy filmben, márpedig Vörösmartyt nem lehet megrövidíteni. Így nem lett a filmtervből semmi. A Csongor és Tünde helyett – most a Szaffin dolgozom. Miért ezen? Jó mesét lehet belőle formálni, kedves, romantikus történetet.

– Néhány egyedi rövidfilm után kizárólag sorozatokon, majd egy idő óta egész estés filmeken dolgozik. Ezt érzi igazi műfajának?

– Amikor Nepp József kitalálta a Gusztávot, többen bekapcsolódtunk a sorozatba. Mindannyiunknak volt egynéhány megvalósulatlan ötlete, olyan rövidfilm-sztorik, amelyekre nem jutott pénz. A Gusztávhoz kiválogattuk a legjobbakat, természetesen hozzáformálva a sorozat jellegéhez. Szívvel-lélekkel csináltuk, és teljes egészében saját, egyedi filmünknek tekintettük ezeket a saját ötletből készült epizódokat. Sokat mondják, hogy amit csinálok, konzervatív. Vagy finomabb kifejezéssel élve – hagyományos. Én azt mondom, nem eléggé az. Amikor filmet készít az ember, el kell döntenie, kinek szánja: a kritikusoknak, a gyerekeknek, vagy a főnökségnek? Én döntöttem. Nem akarok ebben az egész estés világban új utakat próbálni. Még azt az utat sem jártam végig, amit az elődök kitapostak, a 20-as, 30-as évek óta.

– Elgondolkodtató élményem volt egy nemzetközi fesztiválon. Egy versenyen kívüli délután vetítésen Walt Disney egyik filmjét adták. Arra lettem figyelmes, hogy a mellettem ülő külföldi kisgyerek ugyanazokon az epizódokon nevet, mint amiken én nevettem gyerekkoromban. Ha valami, ami konzervatív, ilyen erősen hat ma is a közönségre, akkor – ám legyek konzervatív. Mert én úgy akarok hatni a közönségre, hogy felviduljon, nevessen, szórakozzon. Amikor Foton, a gyermekvárosban bemutatták a Ludas Matyit, és láttam a kisgyerekek arcát felragyogni, láttam őket nevetni és örülni, az nekem minden díjnál többet ért. Akkor határoztam el, hogy csak gyerekeknek fogok filmet készíteni. Ez nagyon könnyű és nagyon nehéz. A Vukot rövid határidőre és viszonylag igen olcsón kellett leforgatnunk. Egyszerű megoldásokat alkalmaztunk, ez meglátszik például a figurák mozgásán.

Először mindig a gyerekek, a leendő nézőim véleményét kértem ki. A szereplőkhöz több figuratervet rajzolok, megmutatom nekik, ők választják ki, hogy melyik figurát szeretnék látni a filmben. Természetesen arra szavaznak, amelyik nekik a legjobban tetszik. A Szaffi – ez volt a címe Jókai novellájának, amelyből A cigánybárót később megírta – romantikus történet. Szeretetre méltó hősöket rajzoltam hozzá, a háttér pedig a múlt század grafikai stílusát idézi majd fel.

Pályája a 70-es években teljesedett ki. A Hídavatás, a Sisyphus s a Küzdők című egyedi rövidfilmjei mellett az első egész estés magyar film, a János vitéz tették ismertté a nevét. Kossuth-díjat kapott, mind ez ideig egyetlenként a rajzfilm művelői közül. Második egész estés filmjében, a Fehérló-fiában merész grafikai megoldást alkalmazott. Arról beszélgetünk, menynyiben alkalmas az egész estés film az új grafikai megoldások befogadására, s az alkotói kifejezésre.

– A Fehérlófián öt évig dolgoztam. Elképzeléseimet többször átdolgoztam, inert nem talált tetszésre. Eredetileg Tetejetlen fa címmel terveztem filmet. A kollégáim támogattak, de a stúdió nem. Aztán több átalakítás után elkészült a Fehérlófia. A végeredmény egy szempontból nagyon tanulságos volt. Ha már kockázatot vállalunk, akkor azt teljes egészében el kell vállalni. Magyarán az eredeti elképzelést kellett volna megvalósítanunk. Időközben a nehezülő gazdasági helyzet miatt elbizonytalanodott az egész estés film ügye. Ma már a gazdaságilag biztonságosnak tűnő elképzelések kerülnek előnybe. A biztatóan induló sikersorozat – a Hugó, a János vitéz és a Ludas Matyi – után persze ez érthető is. Szorosan vett szakmai értelemben keserűségre nincs okom. A nyugati sajtófogadtatás szerint a Fehérlófiához hasonló film másfél évtizede nem született, grafikai megoldásának újdonságát a Sárga tengeralattjáróéhoz hasonlították. Történetét közömbösen fogadták, mint puszta ürügyet a műfaj megújítására.

– Saját gyakorlatában hogyan látja az önálló művészi törekvések megvalósításának lehetőségét, akkor, ha az egész estés filmmel nem vállalhat túl nagy kockázatot?

– Ebben a műfajban a mecénás, a közönség, a kritika és az alkotó igénye találkozik, illetve ütközik. Van, akit kizárólag a siker érdekel. Nekem is fontos a siker, de nem minden. Ha egy filmemet sokmillióan nézik meg, az éppúgy gyanús, mintha csak néhány ezren látják. (Közbevetőleg: a Fehérlófiának több mint 400 ezer magyar nézője volt.) A Csillagok háborúját mindenütt a világon milliós közönség nézte meg, noha mindenki tudja róla, hogy értéktelen munka. A nagyon sikeres filmekhez már sokszor kipróbált, jól bevált eszközöket kell alkalmazni, hogy gyors és biztos legyen a hatás. Ilyenek például a Walt Disney-től kölcsönzött, sokszorosan elcsépelt hatáseszközök. Engem viszont nem vonz a rutinmunka, márpedig rutinmunka lenne számomra a gyakran alkalmazott eszközök használata. A mi stúdiónk körülményei között az új keresése a rövidfilm feladata, az egész estés filmhez szükséges összeg nem ölhető anyagilag kétséges kimenetelű munkába. Világszerte tapasztalható jelenség, hogy egyre inkább a könnyen fogyasztható, szórakoztatóipari termékek jutnak az érdeklődés előterébe. Gazdag országnak kell lenni ahhoz, hogy ezt a pénzben soha vissza nem térülő befektetést megengedje magának. Tehát a tőke érdekeltsége egy ilyen nehéz periódusban perdöntő. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a rajzfilm tartalmában és grafikai megoldásaiban információt hordozzon, világnézetet közvetítsen, gondolatokat fejezzen ki, esztétikai értéket képviseljen, s a jövő nemzedéknek is fontosat mondjon rólunk. Épp úgy, ahogy a középkor emberéről beszédesen vallanak a katedrálisok. A filmkészítés számomra nemcsak művészi, hanem etikai kérdés is. A játékfilm még az animációs trükkök alkalmazásában is lekörözte a gyors, könnyű, jól bevált hatásokra építő animációs filmet, gondoljunk a Csillagok háborújára vagy az E. T.-re. Vagy gondoljunk arra, hogy a jelenleg nagy mennyiségben fogyasztott divatos filmtermékek forrása a képregény. Az átvett sztereotípiák tartalmatlanok, a bevált sablonok variációit egy idő után meg sem lehet egymástól különböztetni. Márpedig ha a filmek egymással összetéveszthetők, akkor megnézni sem érdemes őket. Hatásuk mégis azzal a veszéllyel fenyeget, hogy eluralkodik a giccs, és a képregények és a szuperfilmek veszik át az uralmat.

– Hogyan lehetséges szembeszállni ezzel az ízlésvilággal, a kockázatmentes megrendelői követelménnyel, az egyoldalú megítéléssel?

– Hiszek abban, hogy a művészi igényességgel készült film is képes lekötni a közönség figyelmét. Bár a rajzfilmben megvan erre a lehetőség, a közfelfogásban erős ellenáramlat érvényesül. Éppen ez olcsó és jól bevált sablonok túltermelésének következtében kialakult az a nézet, hogy ami rajzfilm, az jópofa, vicces, poénokra és olcsó tréfákra épül, azonnal és felületesen szórakoztat. Magyarán komolytalan dolog. A rajzfilmet leírták, mint művészetet. A tévének szerettem volna feldolgozni Az ember tragédiáját, de az eggyel több „nem” szavazat után meghiúsult a terv. Elképzelhető, hogy a „nem” szavazatok alapja éppen az említett közfelfogásból fakadó félelem volt! Csak nem dobjuk oda Madáchot prédául egy rajzfilm buta és méltatlan viccelődéseinek?! A szomorú az, hogy bizony én is több lehangoló esetet sorolhatnék. Egy egyébként rendkívül igényes és rendkívül okos külföldi kultúrhistóriai sorozatban például a rajzfilmes betétek a legolcsóbb, legsekélyesebb, legközhelyesebb jópofáskodással illusztrálták a tartalmas, okos szöveget. A rajzfilm művészi lehetőségei s a közönség igényei között konfliktus támadt. Ezt szeretném feloldani munkámban. Filmemmel, amelynek tervein dolgozom, bizonyítani akarom, hogy a művészi igényesség és a közönség érdeklődése nem zárja ki egymást.

– Régi tervem a Bibliából készülő sorozat. Az előzetes elképzelések szerint egy tizenkétrészes 25 perces tévésorozat, illetve ebből összeállítva három, egyenként 90 perces egész estés film készül majd.

– A szűkös gazdasági lehetőségek között hogyan jöhet létre ilyen nagyszabású vállalkozás?

– A kanadai Sefel Pictures International filmvállalat magyar származású elnöke, Sefel József felvette a stúdiónkkal a kapcsolatot, neki köszönhető, hogy ez a tervem, amely már évek óta foglalkoztat, most előkerülhetett.

– Milyen grafikai megoldást választott a nem mindennapi témához? Milyen kifejezőeszközöket tart alkalmasnak arra, hogy a megrendelői követelmény mellett a saját művészi törekvéseit is megvalósíthassa?

– A film alaptónusa ugyanaz, mint amit a népmeséi sorozatomban alkalmaztam, s ami az archaikus magaskultúrák művészetének azonos szemléletére, közös motívumaira támaszkodik. Népmeséi világ ez, kissé megemelten. Fénybe öltöztetett mesék a bibliai történetek, melyekből minden komolyságuk és emelkedettségük ellenére szeretet árad és kedvesség. Azt akarom megvalósítani, ami a naiv művészet legszebb pillanatait jellemzi. Elképzeléseim szerint nem hiányzik a feldolgozásból a méltóság és a humor, a drámai feszültség és a könnyes szomorúság. A film képi világát a bibliai történetek többrétegűsége határozza meg. Rejtett jelentésrétegek föltárása a jólismert történet újszerű előadásához segíthet.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1984/08 04-10. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6342