N. N.
Néhány évvel ezelőtt az Iskolatévé megbízott egy fiatal rendezőt, hogy Csokonai életéről készítsen oktatófilmet. Oktatófilm helyett azonban műalkotás született: úgynevezett életjáték, amelyben kisdiákok játszották a szerepeket. A betanulás merevségétől és a ricsajos jópofaságtól is mentes, természetes stílus, a tér, a mozgásformák és beállítások pontos kezelése, a fantázia ökonómiája ugyanazt sugározta a darabból, mint amit a költő élet(műv)e: gyermeki méltóságot. Jeles András Csokonaija emlékezetes teljesítmény volt, de ma már hozzátehetjük: előtanulmány az Angyali üdvözlethez.
A film Az ember tragédiája nyomán készült, azaz nem adaptációja, hanem újrafogalmazása a madáchi mű egyes alapkérdéseinek. Soron követi a Tragédia színeit, de válogat közülük; reprodukálja és persziflálja a Tragédia szövegét, de új s új képi kontextusba helyezi azt. A főszerepekben itt is gyerekeket látunk, a Tömeget gyermeki közösség alkotja, a gesztusok gyermeki gesztusok.
Szerep és szereplő már a tévéfilmben is szinte észrevétlenül át-áttűnt egymásba, most pedig ez a koncepció mozgatóereje: a (gyerek)embert látjuk, amint eljátssza önmagát, önmaga létét és esélyeit. Hogy Jeles ehhez a filozofikus-érzéki játékhoz Az ember tragédiáját választotta, az magától értetődő: Madách művét is ez a Játék dinamizálta, gondolati és dramaturgiai értelemben egyaránt.
A műértő elemzők és a laikusok abban alighanem egyezségre jutnak majd, hogy a film legszínvonalasabb passzusai azok, amelyek a madáchi lebegést működtetik a legszuverénebb módon, s gyönge pontjai éppen ott találhatók, ahol a Tragédiából a tárgyias szövegek és színpadias jelenetezés maradnak meg. De hogy az Angyali üdvözlet mekkora nyomatékkal világtörténeti szomorújáték, illetve századunkvégi apokalipszis vagy szociálpszichológiai látlelet, s hogy mindezt az emberi nem iránti bizalom s tisztelet milyen mértékben hatja át – áthatja-e? –szenvedélyes vita tárgya lesz. Remélhető, hogy a vitát oly tolerancia fogja jellemezni, amilyet magának a madáchi műnek a befogadása hosszú ideig nélkülözött. Nem véletlenül: a Tragédia azért kisajátíthatatlanul nagy mű, mert minden ízében a kétség lüktet; egy méltó feldolgozás sem lehet kevésbé gyötrő talány.
Jeles András első mozifilmjének, A kis Valentinónak különös érdeme volt, hogy életanyagához önálló filmes kifejezési formát talált. Az Angyali üdvözletet sem hívta elő semmiféle „vonulat”. (Mint ahogy az operatőr, Kardos Sándor művészete is jól elkülöníthető a legújabbkori magyar filmezés hagyományossá lett stílusaitól.) Érdemes és szükséges tehát megmérettetnie több nézőpontból. Ezért írókat és irodalomtörténészeket, esztétát, dramaturgot és rendezőt kértünk fel munkatársul: fejtsék ki álláspontjukat az imént jelzett kérdésekről.
Most adj kezet, hogy el nem árulod, / Amit megértesz – kérleli Kepler-Ádám a Tanítványát, már párizsi lázálmából okulva. A kiskorú népet félti a fölismerések kiszámíthatatlan hatásaitól.
Nem e csalódás ellenében kell-e működnünk?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 06. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6315 |
