Filmvilág

Vita

Magyar kábel

Örömmel olvas az ember mindent, ami az új tömegkommunikációs eszközök elterjedéséről, társadalmi használatba vételéről, hasznáról szól. Ilyen cikk volt Varga Csabáé is a Filmvilág 1984/4-es számában. A cikknek jó néhány megállapításával, lényegével és kicsengésével nem nehéz egyetérteni. Akadnak benne azonban olyan gondolatok, illetve megfogalmazások, amelyekre érdemes visszatérni.

Varga Csaba írásának talán legszembetűnőbb vonása, hogy a televíziót, a televíziózást és a Magyar Televíziót keveri, s utóbbi számlájára írja a magyar nemzeti televíziózás jelenlegi helyzetének visszásságait.

Hibáztatható-e, és ha igen, menynyire a nemzeti televíziózás – tehát a Magyar Televízió – az ellene felhozottakban? Van-e „minőségi stratégiája?” Az MTV megalakulását és a hatvanas évek közepére tehető felfutását a társadalmi és technikai adottságok befolyásolták: decentralizáltabb elképzelések akkor nem születhettek. Hamarosan a tömegkommunikáció legnagyobb presztízsű és felelősséggel is legjobban terhelt eszközévé vált. Előtérbe került hatalmieszköz-funkciója az „eszközfunkció” (a televízió jellegéből adódó tartalmi-formai sajátosságok összessége) rovására. Ez utóbbi betöltéséhez nemcsak a megértés, de a szükséges anyagi-technikai feltételek is hiányoznak mind a mai napig. Kialakult egy terhes monopolhelyzet, amelyben tulajdonképpen minden vélt vagy valós érték és érdek a képernyő nyilvánosságáért küzdött, s amelyben a Televízió szűkös eszközeit és műsoridejét – minőségi és mennyiségi munkamegosztás hiányában – a legegyértelműbb elvek szerint volt kénytelen elosztani. Ez a fajta „hiánygazdálkodás” a magyar társadalom és gazdaság reformfolyamatával párhuzamosan elavult, s ezt a helyzetet – szerintünk is, Varga Csaba szerint is – csak egy tömegkommunikációs reform, egy új tömegkommunikációs munkamegosztás tudja feloldani. Ami ebből a televíziózást illeti, ki kell alakulnia a televíziózás helyiérték-táblázatának. Ebben az egységesen fölfogott és kezelt, ugyanakkor tagolt televíziós rendszerben helyükre kerülnek a globális tévé adásai, a nemzeti program(ok), a regionális adások, a „helyi társadalmak” lokális műsorai. (Bár nem kifejezetten a televíziózás kategóriájában, de ide tartozik a közösségi és egyéni videózás is, amelyeket a televíziós kommunikáció fajtáiként határozhatunk meg.) Ennek a helyiérték-táblázatnak a kialakítására, az ebben való gondolkodásra-ténykedésre kell irányulnia minden televíziós stratégiának – s erre irányul a Magyar Televízióé is! Minden olyan felvetés, amely ezeket a munkamegosztási szinteket egymással szembeállítja, fejlődésüket egymás rovására képzeli el – nézetünk szerint – hibás! A Magyar Televíziótól nem lehet számon kérni kisközösségi műsorokat, de hogy azok mégis létrejöhessenek, a magyar televíziózásnak ki kell alakítania a megfelelő műsorkészítési és terjesztési lehetőségeket.

Hogyan és milyen szereppel kapcsolódik ebbe a rendszerbe a kábeltelevíziózás? A koaxiális kábelhálózat az a technikai eszköz, amely az elosztás szempontjából egységesíti a televíziózás és más információforrások szintjeit. Egyetlen rendszeren belül „globális és lokális”, s minden, ami közötte van. Az egyéb, kábelrendszerek kínálta lehetőségek közül cikkünkben csak az interaktivitással foglalkozunk. Érdemes azonban megemlíteni, hogy az úgynevezett kábelkommunikáció kifejezés szélesebb kihasználást sejtet: ebben benne foglaltatik a komputer-kommunikáció, egy sor kommunális szolgáltatás stb. A modern kábelrendszerek már integrált információs rendszerek lehetnek. Ezek kialakítása valóban tőkeigényes beruházás, mégis úgy érezzük, hogy ez a kiaknázandó lehetőség az, amely hazai viszonyaink között a kábeltelevíziózás fejlődésének húzóerejét jelentheti.

Térjünk vissza a televíziózáshoz. Mit lehet és mit érdemes a más társadalmi közegben rendelkezésre álló kábeltelevíziós tapasztalatokból átvenni? Úgy gondoljuk: nem a nagy csatornaszámot. (Más kérdés, hogy egyéb szempontok miatt a bővítés technikai lehetőségét meg kell teremteni!) A csatornaszám ugyanis az igények függvényében nő – „szinte magától” –, akár az egyre jobban terjedő számítógép-kommunikációt, akár a belépésre készülő közvetlen műsorszóró műholdakat nézzük. Meggyőződésünk szerint azonban a kábeltelevíziózás lényegét a televíziózás társadalmasítása jelenti, a közösségi és helyi jelleg, a réteg- és csoportműsorok nézésének és készítésének joga és technikai-társadalmi lehetősége. Az információéhség (és közléskényszer) csillapítására a kábeltelevízió – Varga Csaba 30–40 csatornájával ellentétben – nem táplálék, legfeljebb teríték és evőeszköz! Ha valami információs alultápláltságot okoz, az nem a csatornahiány, hanem a kommunikációs tartalmak hiánya. Ez pedig a tömegkommunikáció rendszerén is túlmutató jelenség, amelynek vizsgálata a társadalom tágan értelmezett kommunikációs rendszeréhez vezet. A kábeltechnika térhódítása műszaki szempontból megkönnyíti a társadalom kommunikációs rendszerének fejlődését. Reméljük, hogy a többi meghatározó elem is (társadalmi-gazdasági alakulat, politikai rendszer) a kívánatos irányba fejlődik.

Az az érzésünk, hogy Varga Csabának a „tömegkommunikációs demokratizáló” interaktív televíziózásról téves elképzelései vannak. Feltételezi, hogy a televízió interaktívvá tétele megvalósítja a néző és a (tömeg-) kommunikátor azonos jogait, s ezzel viszonyuk két ember beszélgetéséhez hasonlíthat. Ez azonban jórészt ábránd. Még ha megoldódik is ennek minden technikai problémája (jelenleg ilyen, kétirányú kapcsolatot teremtő rendszerek csak kísérletként és korlátozott nézőszámmal működnek), akkor is megmaradnak a kommunikációelméleti és politológiai kérdőjelek. Mire használjuk a visszirányú jeleket? Ha elfogadjuk érvényes véleménynyilvánítási és szavazási eszköznek, akkor ki határozza meg, hogy miről szavazzunk? Ha túl gyakran kell nyomogatni a gombokat, át-érzik-e majd az állampolgárok a véleménynyilvánítás felelősségét? Ha csak lényeges kérdésekben kell szavazniuk, ki dönti el, hogy melyek ezek? Magasabb technikai szinten, olyan rendszerben, ahol több tízezer lakás van bekapcsolva, ki határozza meg, hogy mikor és ki beszélhet vissza? Mindig lesz egy irányító Központ! A személyes kommunikáció helyzeteiben a résztvevőknek azonos jogaik vannak, a tömegkommunikációs szituációkban azonban – legyen az akár interaktív – csak visszajelzésre kaphat a befogadó jogot, a Központénál jóval kisebb befolyásolási lehetőséggel. (Persze ezt a lehetőséget egyáltalán nem szeretnénk bagatellizálni!) A két irányú kábelkommunikáció lehetőségei más célra, más szituációkban valóban alkalmasak arra, hogy a hagyományos kommunikátor-befogadó viszonyt feloldják (távkonferencia, videótelefon stb.). Ez azonban – bár méreteiben lehet tömeges – nem tömegkommunikáció.

Talán túl sok kételyt ébresztettünk azokban, akik olyan nagy bizalommal néznek a kábeltelevízió nyújtotta különböző hasznosítási lehetőségekre. Ismételten megjegyezzük: mi is fantasztikus távlatokat látunk ebben az új kommunikációs technológiában. De túl kell jutni az első rácsodálkozások optimizmusán, hogy gondolkodásunkban és gyakorlati lépéseinkkel reális célok felé haladjunk, és hogy megóvjuk magunkat a be nem vált remények okozta csalódásoktól.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1984/10 63-64. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6310