Kovács András Bálint
A Veled is megtörténhet című belga alkotás modern film. Modern abban a stilisztikai és műfaji értelemben, ahogy ezt a szót a francia újhullám óta használjuk: provokatív, ironikus, önmagáról szól, nincs benne elmondható történet, és dramaturgiája az esetlegesség mechanikusságára épül.
Sose gondoltam volna, hogy egy „modern” film valaha is képes lesz indulatot kelteni bennem. Annak idején a Filmmúzeumban Godard Week-endénél kajánul vigyorogva néztem, ahogy a nézők hangos szitkozódások közepette álltak föl és hagyták el a termet. Nem voltak vevők a hangos provokáció mögött meghúzódó finoman kidolgozott gondolatiságra. Most meg én állok fel, és én nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy packázzanak velem? Mi történt? Posztmodern lettem és új érzékeny? Vagy nem veszem észre a szadizmus mögött rejlő finom öniróniát? Avagy, amolyan pocakos nyárspolgárként visszautasítok mindent, ami kimozdíthat kényelmes lelki nyugalmamból? Házipapucsban CNN-en nézni az igazi vérontást, azt igen?, de avantgard filmen nézni a nem igazit, azt nem? Schwarzeneggert brutalitásán nyáladzani, azt igen?, de modernista önreflexióban ez már nem kell? Büszkék vagytok, hogy kibírjátok, hogy nem undorít a sok paradicsomlé, a megszólásig hű agyvelő, amint a hős szemébe fröccsen? – kérdezi a rendező. Akkor gyertek ide, élvezzétek mindezt hollywoodi narratív körítés nélkül, európai cinéma vérité-stílusban, mintha a valóságban lenne. Lássuk, ki bírja tovább: az áldozat szeméből fröcsköljön a vér? Jó! Fojtsak meg egy kisfiút? Nosza! Erőszakoljak meg egy nőt a párja szeme láttára és aztán belezzem ki? Kalandra fel! Most gyere, hős néző, ezt élvezd, ne a zsebhokit! Ha undorít, lekvár vagy, és ne merd még egyszer a Schwarzeneggert vagy a CNN-t nézni. Ha pedig végignézed, sőt tetszik is, fasza ravasz modern ember vagy, akit semmi sem hozhat ki a sodrából, ha ott van mellette a jó öreg önreflexió.
Különösen azért kell önvizsgálatot tartanom, mert a film elnyerte a kritikusok nemzetközi szövetségének a díját, és komoly kollegák nyilatkoztak róla elismerőleg. Gondolom, örülnek, hogy végre ismét született egy film a filmről, mely leplezetlen, provokáló, sőt, mondhatni polgárpukkasztó szemtelenséggel kiáltja világgá, vágja arcunkba a kíméletlen igazságot: a film és a vizuális média az álszent polgár voyeurizmusának kiszolgálója, melynek segítségével a hétköznapi életben elleplezni kénytelen ocsmány indulatait biztonsággal kiélheti. De ne higgye a polgár, hogy ártatlan maradhat: ugyanolyan bűnös (mert cinkos) az, aki csak nézi a brutalitást, mint az, aki elköveti. Drámai erővel vág belém ez az üzenet és elhatározom, nem ölök és nem erőszakolok meg többé senkit és tévét sem nézek ezentúl.
Csakhogy az a gyanúm, hogy a derék szerzők itt rútul becsapják a modern (az elidegenítő filmi önreflexióra és a polgárpukkasztásra éhes) nézőt. Filmjükben – ha már a gátlástalanság is tehetség kérdése, hát nem minden tehetség nélkül – odáig fokozzák a cinikus kegyetlenség ábrázolását, amíg az tényleg elviselhetetlenné válik, noha pihenőképpen oly pillanatokat is ajándékoznak a nézőnek, amelyekben az elmerenghet az erkölcs és a mozgóképes médium kétes kapcsolatán. A nézőt türelempróbának vetik alá, mert rögtön az elején világossá teszik: ebben a filmben a kegyetlenségen kívül semmi sincs. Az alkotók azt akarják, hogy átéljük: mindez körülöttünk történhet vagy történik is. Ez a film nem más, mint az emberi kegyetlenség hétköznapiságának megörökítése, és semmi más általánosításra nem számíthatunk benne, mint ennek monoton ismétlésére. Nyíltan közlik tehát az elején, hogy mit várhatunk. És nem is kapunk mást. Ám épp ebben a nyíltságban van a csalás. Minél inkább hajlandó a jóindulatú filmbarát partnerül szegődni a malackodásban azzal, hogy nem megy ki mindjárt az elején – hisz látszólag tisztességes párbajra hívták ki –, annál inkább kénytelen szembesülni azzal, hogy mindaz a mocsok, amit a film a voyeur filmesek fejére önt, fokozatosan őt is kezdi elönteni. Hisz semmi mást nem mond ez a művészi alkotás, mint hogy az erőszak itt van a kapuban, és ha azt hisszük, hogy kimaradhatunk belőle, tévedünk: a passzív nézés nem véd meg tőle.
Tekintsünk most el attól, hogy mindez unalmas közhely, figyeljünk csak arra, hogy a film, mivel a cinikus kegyetlenséget általánosítja, pusztán azáltal, hogy önmagát „megnézeti”, gyalázatba hozza azokat, akik gyanútlanul belemennek a játékba. Mert a néző a végén semmi mást nem kap, mint a saját voyeurségétől való émelyítő elundorodást. Élvezete alig különbözik azon honpolgárok élvezetétől, akik bosnyák nők megerőszakolásáról készült videófelvételeket vásárolnak. Csupán azzal mentheti magát, hogy ő tudja, ebben a filmben valójában nem esett erőszak. Ő csak az erőszak valósághű képét élvezi, sőt még ezt sem: azt élvezi, hogy valaki önmagát mocskolja azért, mert az erőszak valósághű képét mutatja, és ezáltal a néző is kellőképpen undorodhat magától azért, mert ezt élvezi. Mert ha egy percre sem undorodik meg attól, amit lát, sőt tetszik neki, jobb, ha magába néz: a következő lépés a bosnyák asszonyokról készült valódi videó lesz. Ha pedig undorodik, akkor miért nézi végig?
Egyébként csak az érdekesség kedvéért vessük föl: honnan is tudjuk, hogy a gyilkolás dokumentumszerű képei nem valódi dokumentumok ebben a filmben? Minthogy ügyesen van elkészítve, sehonnan máshonnan, minthogy feltételezzük: ha valódiak lennének, annak híre már elterjedt volna, mint hatalmas botrány. Hol? A tömegmédiában. Miért ülünk be biztonsággal erre a filmre? Mert hiszünk a tömegmédiának, komolyan vesszük, amit állít, naponta nézzük, hallgatjuk, olvassuk, és a sok borzalom között ezzel a borzalommal még nem találkoztunk. Csak azért élvezzük tehát ezt a filmet, mert bízhatunk abban az intézményben, amelynek ocsmány álszentségéről és a bűnben való cinkosságáról ez a film meg akar győzni.
Ha túl komolyan venném, azt mondanám, hogy végtelenül romlott ez a film, és a rossz kritikusi reflexekre alapozva egyszerűen átveri a nézőjét. De nem veszem annyira komolyan, ezért jóindulatúan azoknak a hároméveseknek a malackodásához tudom hasonlítani, akik most tanulták meg, hogy léteznek csúnya szavak, és élvezetet lelnek e tiltott gyümölcsök kóstolgatásában. Tudják, senki nem veszi őket komolyan, hisz csak játszanak, de azt is tudják, hogy egy ponton apukájuk mégis rájuk fog szólni. Épp ezt akarják kiprovokálni: apuka veszítse el béketűrését, vegye komolyan azt, ami csak játék, így a nevetés még jobbízű lesz, hiszen most már apukán is lehet nevetni, aki most olyan, mintha tényleg azt hinné, hogy mi ilyen malacok vagyunk. Ha viszont nem szól ránk, még inkább lehet nevetni rajta, hiszen mi tényleg ilyen malacok vagyunk most, és ezt ő eltűri, sőt tetszik neki!
A filmmel egyébként nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy unalmas. Mert, hogy tényleg nincs benne semmi. A brutalitás mellett már nem érdekel ennek a gyilkosnak a magánélete, nem érdekel az a közhely, hogy jól szituált kispolgári családból származik, hogy klasszikus műveltsége van stb. Godard ezt már egyébként is mind kitalálta harminc évvel ezelőtt. Az sem érdekel, hogy azzal próbálják érdekessé tenni ezt az embert, hogy beszéltetik mindenféléről. Ma már minden új-modern film a repre, a szövegelésre épül. A fiktív dokumentumfilm-forma már szakállas ötlet, a filmi önreflexió pedig a könyökömön jön ki. Az agyvelővel kevert vér és a kiomló belek látványa sem Schwarzeneggernél sem pedig a magas nyugat-európai modernista avantgárdban nem szórakoztat. Annak pedig, akinek ennyire lesújtó véleménye van saját szakmájáról, egyet tudok ajánlani: hagyja abba. Vagy – stílszerűen – akassza fel magát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/12 23-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=631 |
