Friderikusz Sándor
–1979-ben ezt a műsort ön találta fel, vagy fölszólították rá, hogy csinálja meg?
– Nem. Életemben egyszer... bocsánat, kétszer szóltak fentről, hogy készítsek műsort. Az egyik a Riporter kerestetik volt, a másik a Staféta című, emlékezetes portrésorozat. A többi, nevemhez kapcsolódó program – isten tudja, hány tízezer műsorperc? – kizárólag saját fejemből pattant ki. A Felkínálom esetében azt éreztem, hogy ilyen típusú műsorra égető szükség van. Ehhez persze lökést adott az Élet és Irodalomban akkoriban napvilágot látott Ilyen gazdagok vagyunk? című cikksorozat, na és hallottam, hogy a KISZ is napirendre tűzi a feltalálók megvalósítására érdemes ötleteinek sorsát. Ezek érlelték meg bennem egy olyan tévéműsor gondolatát, melyben a kisember gazdasági tevékenysége valamilyen módon része lehet egyfajta döntési struktúrának. Tehát – ha úgy tetszik – a kor sürgető szavát hallottam meg.
– Ön általában meghallja a kor sürgető szavát? Ennek köszönhető ötletgazdagsága?
– Lekopogom, nekem mindig voltak és vannak ötleteim. Sokat olvasok, igyekszem lépést tartani a korral – ma már csak inkább a gazdaság- és kultúrpolitikában, no meg a tudományban – és természetesen figyelemmel követem a politika és a gazdaság mindenkori igényét is. Mindezek évente legalább két-három ötletet érlelnek meg bennem.
– Ahogy visszaemlékszem: a Felkínálom embrionális állapotában igyekezett nagyon komolyan venni önmagát, ami már kiderült az akkori címből is: Felkínálom népgazdasági hasznosításra. Idővel aztán átalakult kicsit közvetlenkedő, már-már mulattató show-műsorrá, s a címből elhagyták a népgazdasági hasznosításra kifejezést. Belátták, hogy a népgazdaság helyzetén mit sem tudnak változtatni, vagy mindössze arról volt szó, hogy a műsort átcsoportosították a tévé szórakoztató osztályához?
– Nem egészen. Kezdetben kifejezetten a találmányok népgazdasági hasznosítása volt a cél. A feltalálóktól is megköveteltem, hogy a képernyőn úgy kezdjék találmányuk bemutatását: „Felkínálom népgazdasági hasznosításra...” Most már ezt csak akkor „adom egy feltaláló szájába”, ha meg vagyok győződve arról, hogy valóban jelentős a találmánya. Egyébként csak annyit kell kötelezően mondania: „hasznosításra kínálom.” Azonban inkább csak stiláris finomításról, semmint lényegi változásról volt szó. Ami pedig a szórakoztatást illeti: jóllehet a Felkínálom továbbra sem tartozik a Szórakoztató osztályhoz, az utóbbi időben már igyekeztünk nemcsak a műszaki értelmiséget célbavenni. Rájöttünk ugyanis arra, hogy más rétegeket is meg kell ismertetni a műszaki haladás új produktumaival. Ezért a stúdiót átrendeztük, ragyogó díszleteket készítettünk, a műsort „kiszínesítettük”, s én magam is igyekeztem „fogyaszthatóbbá” válni a szélesebb közönség számára. Így lettünk jó értelemben vett magazinműsor.
– Sokak szerint, akik rendszeresen nézik adásait, még mindig nem egészen világos, hogy mit is akar ezzel a műsorral. Szóval...?
– Én azt szeretném, ha műsoromat zabálnák a mérnökök és közgazdászok tízezrei, de feleségük sem záratná el velük a készüléket, amikor a Felkínálómon sugározza a tévé. Magyarán, hogy mindenkinek nyújtsunk valamit.
– Igenám, csakhogy ez a műsor a mérnökök és közgazdászok szerint túlságosan amatőr, már-már dilettáns, ugyanakkor a háziasszonyoknak túl szakszerű, érdektelen.
– Ezt nem hiszem. Utóbbi műsoraink egyike után – szó szerint – elárasztottak bennünket hívásokkal a szakemberek. De hogy a nem kifejezetten műszaki érdeklődésű emberek is figyelemmel követik és szeretik műsorunkat, arra bizonyíték a következő. Nemrégiben feleségem amerikai rokonaival felmentünk a Hármashatár-hegyre egy étterembe. Alighogy leültünk, odajött a cigányprímás az asztalunkhoz és így szólt: „Pomezanski úr, tisztelettel köszöntöm! Nagyon örülök, hogy itt van, és hogy én zenélhetek önnek. A feleségemmel együtt minden műsorát megnézzük, igazán örömünk telik bennük. Van-e valamilyen kedvenc nótája, mert örülnék, ha eljátszhatnám.” Akármit is mond, ez azért jelez valamit...
– Biztos ön abban, hogy a cigányprímás esete a műsor sikerét bizonyítja? Nem pusztán azt az egyszerű tényt igazolja, hogy önt felismerték?
– Nem egészen. Ugyanis ha egy cigányprímásnak – aki ugye nem szakember – tetszik a műsor, tehát késő este is végignézi, akkor én nem vagyok egyetemízű, elvont közgazdász, aki csak a szakemberek éberségére számíthat, mert például a cigányprímást is le tudtam kötni. Hiszen ő is tudja, hogy a Felkínálomban – áttételesen – az ő közeli és távoli jövőjéről is szó van, ő is szurkol a találmányoknak, hogy tudniillik minél több megvalósításra érdemes ötletből valóság legyen. Ez egyébként az én szent célom is.
– Akkor tehát ön a feltalálók magyar védőszentjének, Mezei Andrásnak a tévésített változata?
– Nem, nem, nem. Én nem adok nyilatkozatokat, nem írok könyveket, nem akarok próféta lenni. Mindössze etikai megbecsülést akarok szerezni az alkotó embernek azzal, hogy képernyőt adok neki – akármi jusson is eszébe.
– Ha én feltalálom például a nappal sötétítő lámpát, én is bekerülhetek az ön műsorába?
– Egy elvi kérdés van, amelyből nem engedek: perpetuum mobiléket nem mutatunk be, noha van belőlük több tucat. Remélem, egyszer majd dokumentaristaként még filmet készíthetek róluk. De visszatérve kérdéséhez: mi valóban sokféle találmánynak szabad utat engedünk, azonban, ha tudatlanságot, primitívséget veszek észre, megálljt parancsolok. Ellene vagyok annak, hogy valaki egy ország szemeláttára süljön fel. Ezért a megmosolyogni való dolgokat idő előtt kiszórom a műsorból.
– Tehát végülis személyesen ön dönti el, hogy mi kerül a Felkínálomba?
– Végülis én.
– A magyar-, illetve történelemtanításra jogosító diplomájával?
– Rutinból már kialakult a hetedik érzékem. Egyébként az első háromezer pályamunkát fiatal mérnökök, közgazdászok válogatták át. Aztán inkább rábíztam magam a hozzám és elképzeléseimhez közelebb álló barátaimra, akik egyébként egy-egy szakterület kiváló művelői. Ha én válogatok, minden pályamunkában a józan ész követelményeit keresem. Nem mondom, engem nem nehéz megtéveszteni. Aki már pontosan és logikusan el tudja mondani, hogy szerszáma mire való, és hogy ezt milyen költséggel, illetve szervezéssel tudja megvalósítani, nálam előnyt élvez.
– Szóval az is szempont, hogy valaki képes legyen alanyt állítmánnyal egyeztetni? Node, amíg előző tévéműsorában, a Szépen, jól magyarul címűben ez természetes volt, lehet, hogy ez itt nem a legmegfelelőbb szűrő, nem gondolja?
– Az előbbiekkel azért még nem ér véget az „előselejtező”. Megkövetelem az alkotóktól, hogy találmányuk mellé csatolják egy elemző közgazdász számítását is az esetleges gyártás gazdaságosságáról. Ezután jönnek a szakemberbarátok, akikkel a vitás kérdésekről konzultálok.
– Ezek alapján úgy képzelem, hogy ön két műsor között mást sem csinál, mint rohangászik egyetemektől egyetemekig, szakvéleményt szerez tanársegédektől és professzoroktól. Naphosszat búvárkodik műszaki könyvekben, hogy – amennyire csak tud – biztos legyen a dolgában...
– Illetve, hogy felmérjem a piacot, állandóan telefonálok a különböző vevőszolgálatoknak, hogy mondják meg: erre és erre a találmányra van-e igénye a kereskedelemnek.
– Az embernek óhatatlanul is eszébe jut, hogy nem volna mindez egyszerűbb kevesebb erőfeszítéssel? Ha például – de ezt igazán ne vegye rossznéven! – egy olyan szakember készítené a műsort, aki mindezeket kirázza a kisujjából?
– Nem hiszem, hogy a mostaninál felkészültebb műsorvezetővel sikeresebb volna a Felkínálom. Az igaz, hogy nagyon amatőr módon dolgozunk, bár a tévéből úgy látszik, mintha hatalmas apparátus tüsténkedne az adások mögött. Be kell vallanom: egész szervezetünk meglehetősen amatőr. Az első hivatalos segítőnk például egy olyan 70 éves bácsi volt, aki hosszabb-rövidebb ideig a műanyagszakmában dolgozott, s ő járt a a találmányokhoz szaktanácsot adni. Aztán hozzácsapódtak segítőkész barátaim: egy formatervező, egy közgazdász és egy számítástechnikával foglalkozó szakember. Nos, ezekből áll a „belső stáb”, ők dolgoznak az én kezem alá.
– És azt ki intézi el, hogy amikor a műsorban bemutat egy már-már korszakosnak tűnő találmányt, még a mondat végére sem ér, máris csörren a telefonja, s jelentkezik a gyártásra örömmel vállalkozni kész cég képviselője?
– Ez is meglehetősen elő van készítve. Tudja, én minden egyes telefonért nagyon sokat dolgozom.
– Lehetséges, hogy egy-egy találmány ismeretében mindenkor maga rohangál gyártó, illetve forgalmazó után?
– Bizony én. Az idők során azt is meg kellett tanulnom, hogy egy-egy találmány gyártása és a piacon való forgalmazása, egészen pontosan kinek tartozhat a profiljába.
– De ettől még nem telefonál minden egyes találmány után egy-egy gyártó! Vagy ahhoz is megvannak a módszerei, hogy a gyártók emelt fővel vállalják egy-egy találmány jövőjét?
– Igen. Kezdetben mindent a televízió presztízsének köszönhettem. Később elég volt a rábíráshoz a Felkínálom tekintélye. Ma már nem is kell mondanom a műsor címét, elég, ha csak bemutatkozom és ajánlok valamit. A vállalatok jól tudják, hogy adhatnak véleményünkre, így aztán jönnek minden különösebb „rábeszélés” nélkül. Ez is mutatja a dolog ívét.
– Egyébként kellőképpen hálás önnek fáradozásáért a Magyar Televízió? Arra gondolok, hogy pusztán a fizetéséért csinálja ilyen lelkesen, vagy netán valamilyen külön juttatásért?
– A Felkínálom szponzorált műsor, ami azt jelenti, hogy a szereplők fizetik a költségeket. Ennek része az én honoráriumom is, ami – a fizetésemen túl – műsoronként 6002 forint.
– De ha ez voltaképpen reklámműsor, nem lehetne egyszerűbben és rövidebben? Mondjuk, az öt perces betűreklámmal, amelyben meghirdetnék, hogy van tíz ilyen és ilyen találmány, ezt gyártani tudná ötven ilyen és ilyen vállalat, jelentkezzenek az érdeklődők.
– Ezen már én is gondolkodtam, de rájöttem, hogy a mienk mégsem kifejezetten reklámműsor, annál több! Ugyanis mi a hitelünket is megteremtettük.
– Egyébként a feltalálóknak mennyibe kerül a Felkínálomban való szereplés?
– A magánfeltaláló nálunk nem fizet.
– Hát akkor ki fizet? A gyártó?
– Ha a magánfeltaláló ötletét megveszi egy gyártó cég – és ez tíz esetből hétben bekövetkezik – a gyártó fizet. Ha három percig a gyártásra megvett találmányról beszélünk a Felkínálomban, az körülbelül 50 ezer forintba kerül.
– Netán „termelési tervük” is van, amely precízen meghatározza, hogy egy-egy műsornak mennyit kell a „konyhára hoznia”?
– Igen, van. Egy-egy műsorral 250–300 ezer forintot kell „megtermelnünk”.
– Igenám, csakhogy ez a bevételcentrikus műsor éppen a Felkínálom alapötletét hagyja veszni. Tudniillik a feltaláló, aki éppen önök által reméli a hasznosítást, tehát a gyártást, addig be sem kerülhet a műsorba, amíg gyártóra nem akad, hiszen csak a gyártó fizethet önöknek!
– Ez nem így van! Jóllehet, mi szoros gazdálkodásban dolgozunk, de arra én vagyok a személyes garancia, hogy a Felkínálom adásidejének majdnem a felét olyan feltalálók találmányaira fordítsuk, amelyek még nem élvezik egyetlen gyártó támogatását sem.
– Ezek szerint a műsor jól átgondolt és sikeres – legalábbis pénzügyileg. És egyébként? A Felkínálomban bemutatott találmányokkal milyen sűrűn lehet találkozni a kereskedelemben?
– Valójában ez nem érdekel bennünket.
– Nem? Ezt most komolyan mondja?
– Mi leginkább csak a gyártást igyekszünk megoldani. Mégis házistatisztikánkból tudom, hogy a bemutatott találmányok hetvenszázalékával valami történik. Vagy továbbfejlesztik, vagy átalakítják, vagy ötletet ad más termékekhez. Azt hiszem, ez az arány minden kereskedelmi vállalatnak becsületére válna.
– Ha minden ilyen pontosan kiszámított, begyakorolt és eredményes a Felkínálomban, ön mégis mitől olyan izgatott a műsorokban? Mintha volna valami tétje a dolognak...
– Nézze, a műsoridőt már rég kinőttük, így aztán a forgatókönyvet például kénytelen vagyok bemagolni, hogy egy szóval se mondjak többet, mint ahogy percnyi pontossággal kiszámítottam, mert ennek egy-egy találmány látná a kárát. Azt sem tagadom, hogy műsor előtt mesterségesen „tuningolom” magam. Erre szokta azt mondani az operatőr: „Ne légy olyan feldobott a próbán, mert le leszel eresztve az adás alatt!” En adás előtt ténylegesen úgy fel vagyok töltve energiával, hogy szívem szerint körbefutnám a tévé épületét.
– De mert ezt nem teheti, jobb híján a zárt stúdióban gimnasztikázik!
– Igen, ezzel is igyekszem a feszültséget feloldani. Ami pedig előbbi kérdésének harmadik részét illeti: az én szememben igenis tétje van a dolognak, nekem ez nagyon fontos ügy.
– Hát persze fontos dolgokról is lehet könnyedén csevegni. Néha nekem ugyanis az az érzésem, hogy ön mintha kicsit szigorúbb volna a kelleténél!
– Nyugodtan mondja csak ki: erőszakos típus vagyok, hiszen kritikát is így írtak rólam. Legutóbb Szántó Péter állította az Élet és Irodalom hasábjain, hogy én vagyok SZ’ARTÚRÓ UI, aki nemzeti számonkérő széket csinál ebben a műsorban. Nem mondom, stilisztikailag kiváló fordulat volt ez, de emberileg tetű dolognak tartom. Pusztán azért, mert valakire egy bizonyos műsorban rászóltam, persze viccesen: „de számonkérjük ám!”. Én ugyanis nem szeretek magyarázkodni, mert az angol stílusú műsorközlésnek vagyok a híve. Igenis arra érzem magam alkalmasnak, hogy korrekt, célra- és lényegretörően közvetítsem a véleményemet és az információkat.
– A nézőnek mindezek mellett az is a benyomása, hogy ön precíz ember, ugye a látszat nem csal?
– Nem, sokan mondják, hogy erényem a precizitás. Annak idején, az egyetemi vizsgákra is úgy készültem, hogy a könyveket oldalról-oldalra percnyi pontossággal beosztottam. Egy-egy fejezet végén részismétléseket tartottam, majd a dialektikus vázlatok segítségével számonkértem magam. Az összefüggéseket vonalas, több színű, lineáris rajzok segítségével igyekeztem magamba plántálni. Mit csináljak? Én már csak ilyen vagyok. De a precizitást – úgy gondolom – a nézők is értékelik. Legalábbis amikor a Szépen, jól magyarul című programot csináltam, nem volt nagyobb elismerése munkámnak, mint amikor a gyerekek országszerte, bárhová is mentem, úgy köszöntek, hogy „Csókolom, Szépenjól bácsi”.
– Egyébként az egykori Szépenjól bácsi Felkínálom bácsiként megy majd nyugdíjba, tehát ön szakmailag beéri ennyivel, vagy többre vágyik?
– Szeretném a Felkínálom-vonulatot tovább építeni, aztán majd meglátom. Minden esetre szeretnék – jó értelemben vett – karriert csinálni. Bár eddigi erőfeszítéseimet kevésnek értékelték ahhoz, hogy kinevezzenek – mondjuk – főmunkatársnak. Sebaj! Teszem a dolgom. Meggyőződésem, hogy egyszer majd többre jutok!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/10 60-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6309 |
