Csantavéri Júlia
Mi történik, ha a börtönből szökött két bandita túszul ejt egy békés polgári családot, hogy szabad menekülést, repülőgépet követeljen a kormánytól, s mindezt egyenes adásban a tévé is közvetíti?
Francesco Laudadio San Sebastianban méltán díjazott vígjátéka elsősorban a televízió mindenhatóságát veszi célba. Nem filozofál vagy bölcselkedik, hanem a kiválasztott társadalmi réteg, az olasz középosztály alapvető tulajdonságait karikírozza. A játék könnyedségének és derűjének alapvető titka, hogy a rendező bensőségesen sokat tud hőseinek kapcsolatformáiról, jól ismeri elképzeléseiket a társadalomról s világképük megtestesítőjéről: a televízióról. Az üzleti szellem, az önhittség, a pöffeszkedő vagy pironkodó magamutogatás, a kicsinyes irigység, a szemellenzős egoizmus torzulásait mutatja be Laudadio, azokat a tulajdonságokat, amelyekre a televízió látszatvilágát építi, s viszont: amelyet ez a nagy dózisokban adagolt látszatvilág tovább éltet nézőiben. A terrorizmustól, P2-től, véget nem érő kormányválságoktól megviselt olasz valóság szinte kínálja az abszurditásokat, a hadvezérként felvonuló, de csak egy békés házaspár gúzsba kötéséig jutó rendőrfőnöktől a tévés hipnotizőrig, aki igyekszik megadásra kényszeríteni a szerencsétlen életű, a mi szóhasználatunkkal élve „hátrányos helyzetű” banditát.
A néhol kicsit vontatott, de ötletgazdag, végig példás stílusegységben tartott komédia igazi motorja természetesen a színészi játék. Ezúttal ez jó színvonalú csapatmunka. Nincsenek nagy egyéni számok, a főszereplő, Franco Nero s a vérbeli komika, Sandra Milo játéka harmonikusan illeszkedik a gárda összteljesítményébe.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/10 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6305 |
