Ádám Péter
Elkészült Brigitte Bardot memoárja. Csak ma látni igazán: a lázadó szexbomba nagyon is beleillett a de Gaulle-korszak nemzeti stratégiájába.
Gyanítottuk már húsz-harminc évvel ezelőtt is, hogy B.B. nem intellektuális alkat. A színésznő visszaemlékezései, amelyek nemrég jelentek meg (a párizsi Grasset kiadónál), sem cáfolnak rá ezekre a sejtelmekre. A napisajtó csak a kivel-hogyan-hányszor kronológiáját csemegézte ki a hatodfélszáz oldalas kötetből. Pedig tartogat ez a visszaemlékezés meglepetést is az olvasónak. Arra például csak e vaskos könyv olvasatán döbben rá az ember, hogy a Bardot-jelenségben mekkora része volt Marilyn Monroe-nak. Hogy B.B. minden provokációja, minden lázadása ellenére is mennyire megmaradt nyárspolgárnak. És hogy mindig is tősgyökeresen francia volt, elkötelezetten kékfehérpiros, hogy azt ne mondjam, cocorico.
Ami az intellektualizmus úgyszólván teljes hiányát illeti, szinte megdöbbentő, hogy B.B-nek, aki pályája során – Marc Allegret-től Roger Vadimig, Claude Autant-Larától Henri Georges Clouzot-ig, Louis Malle-tól Jean-Luc Godard-ig – szinte minden valamirevaló rendezővel kapcsolatba került, ezekről a nagy filmesekről alig van valami mondanivalója; ez alól talán egyedül Clouzot kivétel, ő is csak azért, mert vele volt a legtöbb személyes konfliktusa (ez egyben válogatásunk aránytalanságaira is magyarázat).
Azt azonban csak ma látni igazán, milyen jellegzetes honleánya volt B.B. a de gaulle-i éveknek. A nagyhatalmiság illúziójában élő Franciaország, amelynek már saját atomereje is volt, és amely állandóan hangsúlyozta katonai és gazdasági függetlenségét, szexbálvány dolgában sem szorulhatott behozatalra. És csakugyan: B.B. minden ízében made in France. Aminek egyébként mindig is tudatában volt. Ez jogosította fel arra, hogy a trikolórt is felvegye ruhatárába, és hogy modellje legyen a Francia Köztársaságot jelképező Marianne-nak.
Ami B.B. egykori provokációit illeti, lehet, hogy annak idején csakugyan sokkolt üde erotikájával, életmódjával, a hagyományos sztár-szerep elutasításával, azzal, hogy mindig is fütyült a társadalmi konvenciókra. A mából visszatekintve azonban jobban látni e provokáció nyárspolgári korlátait, illetve azt, hogy itt egy egész nemzedék lázadásáról van szó. B.B. a ’68-ban robbanó düh szalonképesebb, jólneveltebb változatát képviselte. Nem csoda, hogy visszaemlékezéseiben olyan mereven elítéli az akkori eseményeket.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 1996/12 42. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=63 |