Zsugán István
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A hírügynökségi tudósítások kopogós stílusában: „A 24-ik Karlovy Vary-i filmfesztiválon magyar siker született: Szántó Erika Óriás című filmje nyerte el az elsőfilmesek nagydíját. A játékfilmek kategóriájában a nagydíjat, a Kristályglóbuszt Szergej Geraszimov szovjet-csehszlovák koprodukcióban készült Lev Tolsztoj című kétrészes alkotásának ítélték. A két következő nagydíjat a csehszlovák Jiří Svoboda A Berhof-tanya végnapjai, valamint a mexikói Roberto G. Riveira El mulios című alkotásai kapták...”
A Karlovy Varyban működött zsűrik által kiosztott nagyszámú elismerés közül említésre érdemes még a Sidney Lumet Daniel című filmjének ítélt különdíj, az argentin Susu Pecorara legjobb női alakítás díja (Maria Luisa Bemberg Camila című filmjében játszott főszerepéért), valamint a spanyol Augustin Gonzales A kerékpár nyárra való (rendező: Jaime Chavarri), illetve az indiai Om Puri a Féligazság (rendező: Gavind Nihalani) legjobb férfi alakítás díja. A filmkritikusok nemzetközi szövetsége – a Fipresci – fődíját a török Serif Gören Vigasztalás című alkotása kapta. Monica Vittit a fesztiváltanács elnöke tüntette ki különdíjával a Flört című filmjéért (aminek nemcsak főszereplője, de írója és producere is volt, rendezőként Roberto Russot foglalkoztatva).
Amint a föntebbi – nem is teljes – díjfelsorolásból kitűnik: számszerűleg, méreteit tekintve igencsak gazdag volt az idei Karlovy Vary-i fesztivál műsora. A patinás hangulatú gyógyfürdővárosra eléggé mohón rátelepedett, „amerikaias” stílusú sokemeletes Thermál-szálló alsó régióiban berendezett fesztiválközpont különböző vetítőtermei sokféle programmal hívták az érdeklődőket; nem is beszélve a városka szélén fekvő szabadtéri moziról, ahol – versenyen kívül – afféle előbemutatóként, olyan híres filmeket vetítettek, mint például Sydney Pollack Tootsie, Ettore Scola A bál vagy Alberto Sordi Én tudom, hogy te tudod, hogy én tudom című, nemzetközi sikerűnek bizonyult mozidarabjai.
A hivatalos versenyprogram, valamint az elsőfilmesek külön teremben, külön zsűri előtt lepergetett alkotásai mellett talán az Információs szekció vetítései vonzották a legtöbb nézőt, ami nem is csoda, hiszen az utóbbi néhány esztendő világ-filmtermésének legsikeresebbé vált alkotásait vetítették (például Goretta: Mario Ricci halála; Zeffirelli: A Traviata; Lyne: Flashdance; Fellini: Es megy a hajó; Fassbinder: Bolwieser, Herzog: Fitzcarraldo; Bergman: Fanny és Alexander stb.); – ilyen moziműsor a világ bármely városában telt házakat eredményezne.
Különleges érdeklődésre tartott számot A mai világ ellentmondásai a film tükrében című vetítéssorozat, melynek során egyebek között nicaraguai, salvadori, mexikói, chilei, kanadai, valamint a Palesztinai Felszabadítási Front finanszírozásában készült dokumentumfilmeket vetítettek.
Ami a fő programot, a nagyjátékfilmek mezőnyét illeti: nagyjából hű tükre volt a világ átlagtermésének. Harminckét ország küldte el egy-egy alkotását; a hagyományosan ismert, úgynevezett „nagy” filmgyártók mellett olyan, Európában kevésbé forgalmazott filmesek munkái is fórumot kaptak Karlovy Varyban, mint például Új-Zéland-i, törökországi, kínai, vietnami, argentínai, izlandi, algériai, szíriai, egyiptomi, iráni, mexikói rendezőkéi. Ez a tény önmagában változatossá tette a tükröt, amelyben Glóbuszunk sokféle oldalról megmutatkozott a mozivásznon. Persze, eme kezdő lépéseiknél tartó filmgyártások termékeinek túlnyomó többsége – legalábbis a mi (onnan nézve, meglehet, provinciális, alkalmasint dekadenssé bonyolódott) ízlésünk számára egyszerűnek, gyermeki hitűnek tetszett. (Jó Embert Gonoszok gáncsolják, majd sok, nehéz küzdelem után, előbb-utóbb győzedelmeskedik a Jó...); – de különleges tartalmi-művészi-formai invencióról nem tanúskodtak a leghíresebb amerikai vagy európai rendezők itt látott alkotásai sem.
A méltán népszerű Sidney Lumet például Doctorow regénye nyomán, s az író által írott forgatókönyvéből készítette el Daniel című filmjét, amely a Rosenberg-házaspár gyermekei sorsának, igazságkeresésének – hangsúlyozottan nem dokumentum-igényű – felidézése. Pontos, szakmailag szinte hibátlan, profi mozidarab, nem több. Érdekes volt a spanyol Jaime Chavarri A kerékpár nyárra való című alkotása, amely a polgárháború éveit idézi föl egy madridi átlagos középosztálybeli család magántörténetének keretében: stílusát tekintve a korai neorealistákra emlékeztetve, némi „buñueles” utánérzésekkel. De nem mutatott különösebb művészi kvalitásokat a lengyel Janusz Kidawa filmje, Az ultimátum sem, amely egy fiktív nyugat-európai országban játszódik, ahol terrorista emigránsok elfoglalják a lengyel nagykövetséget, és a túszként fogva tartott diplomaták életének fejében politikai követeléseket támasztanak... A feszült, izgalmas helyzet filmi megoldása azonban a lélektani krimik legközismertebb szabványait követi. Nem tanúskodik különleges rendezői képességekről a Fassbinder filmjeiből ismert nyugatnémet színész, Hark Böhm önálló alkotása, az egyébként megtörtént esetet földolgozó A Bachmaierné-ügy – nincs idő könnyekre című film sem. Az anya, aki a bírósági tárgyalás közben állott bosszút kislánya megrontó-gyilkosán, nemrég jócskán szolgáltatott témát a bulvárlapoknak. A film lélektani analízisnek álcázott hatásvadász melodráma.
S nehéz feladat elé kerül a krónikás, amikor igyekszik híven leírni a neves szovjet mester, Szergej Geraszimov gigantikus vállalkozását, a Lev Tolsztoj című kétrészes filmet. Tolsztoj öregkorának magánéleti pokla: a feleségével, Szófia Andrejevnával folytatott szörnyű viaskodásait követő éjszakai menekülése és halála – legendás irodalomtörténeti tény; könyvtárnyi irodalma olvasható. Geraszimov, aki évtizedeken át készült erre a filmre, nyilvánvalóan elmélyülten tanulmányozta nemcsak Tolsztoj műveit, de a korszakot és a légkört is, amelyben a zseninek ez a tragédiája bekövetkezett. A címszerep megformálását is magára vállaló rendező maszkja, öltözéke is a hiteles korabeli dokumentumfotókat idézi; akár a helyszínek, a díszletek, a gondosan rekonstruált környezet. Tolsztoj naplója, amin a forgatókönyv alapszik, minuciózus pontossággal és ráérősen részletező tempóban vetül a filmvászonra. Csak egyvalami hiányzik onnan. Talán az, amit Szerb Antal írt Tolsztojról, hogy: „könyvei olyanok, mint azok a festmények, amelyek mindig az emberre néznek, akárhova áll is.”
... És folytathatnánk oldalakon át a filmcímek, nevek fölsorolását az úgynevezett „nagy európai filmgyártó országok” itt látott terméséből; a következtetés ugyanaz volna. Félő, hogy van némi igazság Tullio Kezich, az egyik legtekintélyesebb, két évtizede fesztiválról fesztiválra utazó olasz kritikus ténymegállapításában, aki (mellesleg a legközelebbi Velencei Fesztivál előtt, s annak apropójából) mérleget készített a jelenlegi itáliai mozihelyzetről. A következőket írja, többek között (Panorama 1984. augusztus 27.): „Négy millió 592 ezer nézőt veszítettek el – vagyis 16,7 százalékot – a legutóbbi évadban a mozitermek, míg az előző évadban kevesebbet: egymillió 985 ezret, vagyis 6,2 százalékot. Lassacskán leszoknak az emberek a moziról: az a mondat, hogy »én sose megyek moziba«, már-már büszkén hangsúlyozva, közhelyként hangzik el a 20 és 60 év közöttiek szájából. Moziba nyugdíjasok járnak, meg a legfiatalabbak, akiket a Flashdance-féle zenebona vonz (...) Augusztusban Rómában 70 elsőhetes mozi közül 39 zárva tartott; igaz, ebben része volt az Olimpiának is (...) De a mozik válsága áttételesen tükörképe annak is, ami a filmé, mint »karizmatikus jelenségé«. Már-már csak a fesztiválok toboroznak közönséget a moziba (s itt alighanem ez a lényeg) – a minőségi filmeknek – folytatja gondolatmenetét, majd fölsorolja, hogy az elmúlt évek fesztiváldíjnyertes alkotásai közül nem talált olasz forgalmazót például a tavalyi velencei Arany Oroszlánnal kitüntetett Godard-mű, a Keresztneve: Carmen; nem került moziforgalomba a Cannes-ban 83-ban Arany Pálmával díjazott japán A Narajama balladája; a 82-es velencei nagydíjas Wenders-film, A dolgok állása pedig annyi bevételt sem hozott forgalmazójának, hogy fedezhesse a kópiák és a szinkron költségeit... A fesztiválok tehát – legalábbis pillanatnyilag – szinte az utolsó menedékei a minőségre törekvő filmalkotóknak” – fejezi be (meglehet, eléggé borúlátó, de csupa tényt fölsorakoztató) gondolatmenetét olasz kollégánk.
A világ azonban nem csak Nyugat-Európából és pláne nem csupán Magyarországból áll. Egyebek között erre is ráébreszthette figyelmes nézőjét az idei Karlovy Vary-i fesztivál.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/10 22-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6298 |
