Ágh Attila
Az európai reneszánsztól kezdve hallatlanul népszerű volt Ovidius Átváltozások című munkája, mint az egész antik örökség foglalata, az istenek arcképcsarnoka és viselt dolgaik („átváltozásaik”) jegyzéke a legnagyobb tettektől a legkisebb csínytevésekig. Nem tudom, hogy a Dárday-Szalai páros filmje mennyire lesz népszerű, de ez a film mindenképpen egy nemzedék pályafutásának foglalata, s nem csupán főhősünk, Gábor „átváltozása”. Kár, hogy ez az újabb, igen hosszúra nyúlt „filmregény” maga is kissé olyan, mint tárgya, az értelmiségi viták: nem elég fegyelmezett és „ökonomikus”, megáll valahol félúton az elsődleges, közvetlen valóság és a művészileg újrateremtett, megszerkesztett valóság között. Tűzijátékszerűen újabb és újabb problémák sorát vetik fel a vitázók, s egy-egy izgalmas kérdés olyannyira csábító, hogy könnyen elviheti az ítészt a film egészétől. Inkább zavar, mint segít a sok-sok előregyártott eszmei mondanivaló is, amikor a kamera szeme a gépfegyverként kattogó írógépre szegeződik, és esszéforgácsokat olvasunk, vagy amikor a főhős szentenciáit hallgatjuk. Gyakran felmerül a kétség, hogy az ilyen „beszélő” film szerzői miért nem tanulmányt írnak, ha már valóban ennyire jól ismerik az értelmiségi viták kavargását Konrád Györgytől Hegelig. A filmben és a filmről egyaránt jogos a kérdés:
Tudunk-e „politikaiul” beszélni?
A film hősei a mai harmincasok, a „szakállasok” nemzedéke. A fiatal öregek vagy öreg fiatalok egymásközt vitáznak és szavakból építenek világot maguknak. Más nemzedékek tagjai – kivéve a történelmi és lélektani ellenpontot jelentő öreg tudóst, a nagyapát – csak az ő szavaikban vannak jelen. És mégis, a filmen nincs igazi vita vagy párbeszéd. Egymásnak mondják, hogy „mi nem egy nyelven beszélünk”, s joggal, hiszen vitáik a végig nem gondolt gondolatok orgiái, közbevágásokkal és lehülyézésekkel tarkított ideges monológok. Igaz, az én nemzedékem, a negyveneseké, semmit sem vethet a harmincasok szemére, nagyjából mi is ugyanígy vitázunk. A vita kulturáltsága, demokratizmusa avagy annak hiánya mélyebbben gyökerezik, mint a nemzedékek váltása, ha nem is az „örök”, de a messziről öröklött kelet-európai struktúrákban, amelyek kísértetét olyan gyakran idézi meg a film.
„Politikaiul” beszélni tanulni kell, nem elég hozzá „a rossz közérzet mozgósító ereje” és annak felismerése sem, hogy „súlyos válságban élünk”. Tulajdonképpen a demokráciát kell megtanulni, a demokráciát, amelynek nincs múltja, talán csak jövője itt Kelet-Európában, ezért hiába adjuk ki a jelszót, mint a film hősei, hogy „elég a pofázásból”, folytatódik a véget nem érő viták álpolitizálása, „öncsalása”, a szilánkokra tört igazság darabjaival való hadakozás. A film hősei nem tudnak beszélni, kommunikálni egymással, azaz nem tudnak gondolatokat cserélni, érvekkel csatázni és szavakkal megváltoztatni a világot, pedig azt is lehet(ne). Az igazi politikai beszéd, mint a világunk érdemi kérdéseiben való felelősségteljes állásfoglalás, állampolgári választás valóban teremti és újrateremti a valóságot. Sajnos, nagyon messzire kell visszamenni Kelet-Európa és hazánk történetébe ahhoz, hogy megválaszoljuk a kérdést, miért nem tudunk beszélni „politikaiul”, s hosszasan meg kellene állnunk válaszért a filmben sokat emlegetett ötvenes éveknél is. De ez a film is igen jó alkalom arra, hogy újra átgondoljuk a politikai beszéd, a diskurzus hiányának okát, megfejtsük magunk számára a kelet-európaiság titkát.
A nyugat-európai struktúrák attól voltak demokratikusak, hogy – az újkor forradalmai nyomán – feltételezték minden ember politikus emberként, homo politicus-ként való létezését, és tevékenységét. Az emberek életének szerves részévé vált, hogy állampolgárok is, hogy tevőlegesen részt vesznek az össztársadalmi makrostruktúrák kialakításában éppúgy, mint közvetlen környezetük mikro-struktúráinak formálásában. Nemzedékről-nemzedékre megtanulták a részvétel mikéntjét és felelősségét, s ezzel a közvélemény maga is politikai faktorrá változott. Megtanultak „politikaiul” beszélni, s a szabályosan megfogalmazott érdek nemcsak kifejezte, hanem formálta is a valóságot: lehetett, sőt kellett is szavakkal politizálni. Ez a gyorsfénykép Nyugat-Európáról persze csak a főbb vonalakat rögzíti, s azokat is csak a Kelet-Európával való kontrasztban. Kelet-Európában viszont az etatizmus tradíciója bontakozott ki a megkésett modernizáció nyomán, az állam képviselői külön politikai osztállyá álltak össze, az ő foglalkozásuk és egyben monopóliumuk volt a politizálás. Más ember nem tanulhatott meg „politikaiul”, legfeljebb fecseghetett a politikáról, súlytalanul és társtalanul, hiszen a szalonforradalmárok szólói csak monológok maradhattak. Ahol a szó nem méretik meg a valóságon, ott nincs párbeszéd sem, mindenki megteremtheti a maga világát, a vitát nem fegyelmezik a demokratizmus kötelékei és a logikus érvelés követelményei. Igazságtalan kép ez is, túlságosan éles kontúrokkal, de a filmhez illő, a mai harmincasok vitái által provokált gondolatokkal. Az „önkifejezés korlátai” végigkísérik a filmet, bár szereplői írók és költők, akiknek az írott szó a kenyerük. Az értelmiség dolga – mégha szorongva „marginálisnak” tartja is magát –, hogy a világ dolgairól az embereknek érthetően és felelősséggel szóljon, s a film szereplői leginkább erre nem képesek. Önemésztő vitáik a kiválasztottaknak szólnak és nem a való világnak. A film alkotói is hasonló cipőben járnak, bár fétisromboló szándékuk és merész világlátásuk sem kétséges. De vajon milyen katarzist váltanak ki a nézőben a film görögtűzként fellobbanó vitái, megérti-e a film nyelvét, és eléri-e az üzenet? Az „írástudók felelőssége” mindenekelőtt az, hogy meg kell szólaltatniok az embereket. Márcsak azért is, mert a film a politikai beszéd kérdését nemcsak általában veti fel, hanem az irodalomra hegyezi ki:
Megváltoztathatja-e az irodalom a valóságot?
Ez a kérdés nem általánosságban hangzik el. A „szakállasok nemzedéke” jól tudja, hogy milyen kelet-európai tradíciók hordozója e tekintetben is. Az etatizmus korában a kultúra képviselői voltak az ellenzéki politika – szinte egyedüli és kiváltságos – hordozói, ahogy ezt sokan megírták már. A szakállasokat így elsősorban az irodalom és a politika viszonya foglalkoztatja, szikrázó összecsapások sorozatán át. A hosszú dialógusokban a főhős állandóan újrafogalmazza, s a film végén végleges formába önti a maga manifesztumát: a „politikus” irodalom kora már lejárt, a költő azzal politizál igazán, ha „valódi” irodalmat ír. Az irodalom nem „a” politika, az irodalom nem is politika, hanem nem-politika. Szép búcsúszavak ezek, de főhősünk egyébről sem morfondíroz, mint arról, hogy képes-e egyáltalán a politika szabályozni a kultúrát, vagy kilép ebből a reménytelen szabályozásból, valahogy úgy, ahogy a gazdaságban, s ezzel tér nyílik a „kulturális kisvállalkozások” előtt.
A nem-politikus politizálásnak ebben a bonyolult szövevényében nem is a filmbéli viták zűrzavara, áttekinthetetlensége a legnagyobb probléma, hanem az, hogy főhősünk, a „fiatal” költő mennyire reprezentánsa a mai fiatal értelmiségnek. Ha egyszer a „táltos irodalom” kora elmúlt, amikor a költő a nemzeti sorskérdések egyedüli jogosított hordozója volt, akkor a főhősnek saját szerepét is meg kell kérdőjeleznie a mai sorskérdések feltevésében és megoldásában. Gábor, a költő már nem vátesz, hanem inkább utolsó mohikán, s így bármennyire „poeta doctus” is, már nem az egész nemzedékét, hanem annak csak „marginális” csoportját képviseli. A mai fiatal értelmiség igazi képviselője – a közgazdász, a szociológus és a mérnök – megdöbbent csodálkozással nézne manapság a fiatal költőre, mint a sorskérdések egyedüli jogosított hordozójára. Kérdéses tehát, hogy a fiatal költő napjainkban „tipikus” figura-e vagy csak mellékalak, hogy a költői pálya sajátosságai kifejezik-e vagy inkább elhomályosítják a mai fiatal értelmiség „önkifejezésének korlátait”.
A főhős annyira „politikus embernek” vallja magát, hogy magánélete a – félreértett – közélet. Meg sem hallja azt a figyelmeztetést, hogy „mindennek bele kell férnie egy életbe”, még a gyerekeknek is, akik nélkül az „elidegenedett” feleség szerint nem mehet tovább ez a „rohadt világ”. Ám főhősünk „konzervatív” figura, aki „feláldozza” magát a közért, ahelyett, hogy a magánélete kulturáltságával – ami a legnagyobb hiánycikknek számít Kelet-Európában – vállalna úttörő szerepet. A költő, mint a szabadon lebegő értelmiség utolsó megmaradt példánya, ebben az önfeláldozásban is a közemberek fölött állónak érzi magát, de oktalanul és jogtalanul: manapság inkább a mindennapi kultúra, a civilizációs feltételek és a köznapi értékek „forradalma” megy végbe, amelyben valódibb forradalmárok a fürdőszoba-építők, mint a vájtfülűek exkluzív közössége számára alkotó tollforgatók.
Gábor, a főhős még a maga életét sem tudja átalakítani, nemhogy a társadalom átpolitizált világát. Pedig a film hősei jól látják a személyes élet mikrovilága és a társadalom makrovilága összefüggését. A hatalmi-politikai viszonyok átfogják az egész társadalmat, s a munkahelyi, családi és települési viszonyok „kispolitikáiban”, miként cseppben a tenger jelennek meg a társadalmi egész „nagypolitikájának” erővonalai. A magánélet, a munkahelyek, a kisvárosok despotái ritkán előfutárai a társadalmi demokratizálódásnak. Gábor maga is a szabadság önkényét képviseli feleségével és barátaival szemben, a rendezetlen élet felelőtlenségét, ezért törvényszerű, hogy széthull körülötte magánvilága. A kortársaival folytatott vitába feledkezve nem tud szót érteni más nemzedékek képviselőivel, még a távolabbi múltat képviselő öreg tudóssal sem, bár az öreg által teremtett kultúra szigetét, a történelmi emlékekkel zsúfolt budai villát – kissé indignálódva – elfogadja, s csak akkor kap a széthulló értékek, a „történelem” után, amikor azt már menthetetlenül elsodorta az általa felkavart szél.
Korunk hőse azonban nem naiv figura: a „nem tudják, de teszik” keresztútján áll. Felfedezi az érdekek szerepét és a konfliktusok szükségességét a társadalomban, de nem látja saját helyét és szerepét az érdekektől szabdalt és konfliktusoktól terhelt társadalomban. A film hősei jogosan teszik fel és járják körül többszörösen a súlyos kérdést:
Megszüntethetők-e a konfliktusok?
A hetvenes évek végéig a szocializmus ideológiája gyorsan, evolutíve fejlődő – mindinkább konfliktusmentes, sőt „érdekmentes” – társadalmat ígért. A nyolcvanas évek elején ez az illúzió mindjobban szertefoszlott, feltárultak a globális válság szorításában élő társadalom éleződő konfliktusai és az ütköző érdekviszonyok erővonalai. Az új, konfliktusos világot persze nemcsak ők fedezték fel, de ez az első nemzedék, amely úgy szocializálódik, épül be a társadalmi szerepek rendszerébe, hogy evidenciaként tudja a konfliktusok létét és szükségszerűségét. Nem véletlen tehát, hogy a szocialista társadalom legitimációját is másképpen közelíti meg, mint a gyors fejlődés révén a konfliktusmentes társadalom illúziójához ragaszkodó korábbi nemzedékek. Ennyiben a politika valódi szerepére kérdez rá, ami nem egyéb, mint az ütköző érdekek egyeztetése és társadalmi érdekekké összegezése, a konfliktusok kezelése.
Ám hőseink maguk sem előfutárai ennek az „új” politikának. A folyóirat-alapítás konfliktusait vitatva nem mondják ki, nem fogalmazzák meg „politikaiul” saját érdekeiket, s mások ettől eltérő avagy ütköző érdekeit, hanem mindnyájan együtt és külön-külön is régimódian az általános érdek közvetlen hordozóiként lépnek fel és megannyi apró államként viselkednek. A „hatalommal” tárgyalnak monologizálva, s ha a hatalmat nem éri el a monológ, akkor az „Aludj csendesen, forradalmam” defenzív attitűdjére váltanak át. Az „új” folyóirat – az újfajta, demokratikus hatalommegosztás modellje lenne, ám félő, hogy ezzel a magatartással, a „politikus ember” – azaz a kiválasztottak – tudatával inkább a „régi” hatalmat akarják változatlan formában megörökölni. A nyolcvanas évek elején a globális világ „totális kihívása” valóban „totális választ” igényel, de talán inkább társadalmi-gazdasági „prózában”, mint „versben”.
Ha a konfliktusok szükségesek, akkor a harmincasok nemzedékének ezt nemcsak felismernie, hanem vállalnia is kell. Egyébként a nemzedék monológjából – „nálunk mindenki hátrányos helyzetben van” – jobb esetben a mai fiatalok balladája lesz, kellő balladai félhomállyal, rosszabb esetben tragikomédiája. A „mai” fiataloknak sincs már több hátra, mint a nyolcvanas évek, s nincs nevetségesebb sajnos, mint a kiöregedett fiatal lázadó. Ez persze nem a mai fiatal értelmiségnek szól általában, hanem a filmben ábrázolt „marginális” csoportjának, hiszen a mai fiatalság – ha kevesebbet vitatja is talán, de jobban tudja –, hogy a fennálló struktúrákba belépve egy új nemzedék eleve megváltoztatja a struktúrákat, hát még ha tudja is, hogy mit akar. Főhősünk a film végén azzal a kérdéssel viaskodik, hogy „kié a történelem”. Márpedig ez a történelem mindannyiunké, s nemcsak a kelet-európaiság „átka” ül rajta – ami miatt Gábor nem vállalja a történelmet –, hanem a közép-európaiság dinamikája és ígérete is benne rejlik. Ha valamiről voltak értelmiségi viták a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján, akkor az „európaiság” értelmezéséről és a sajátos magyar történelmi út felfedezéséről aztán igazán voltak.
Dárday-Szalai újabb filmregénye vitafilm, nincs benne igazi történés, a filmnek magának mégis van belső dinamikája, hősei élnek, fejlődnek és változnak a világgal. Helyesebben szólva bennük látjuk, hogyan változik a világ, mivel azt látjuk, bennük hogyan változik a világ. Az Átváltozás izgalmas film, érdekes vállalkozás, de még nem a József Attila-i „tiszta beszéd” az alkotók művészi pályáján. A „dokumentarista” módszer feszesebb tempót, nagyobb önfegyelmet, kevesebb redundanciát, a megtalált pillanatok, szavak és mozdulatok szigorú megszerkesztését kívánja. Csak az igazán jó film az, amelyik igazán tud politizálni. Dárday-Szalai filmje „politikaiul” szólít meg bennünket, de még maga sem beszél „politikaiul”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/10 06-08. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6291 |
