Csantavéri Júlia
Az olasz Sergio Michelit nyilvánvalóan többféle szándék is vezette, amikor könyvet írt a magyar filmről. Egyrészt, mint ezt maga is kijelenti, ismeretterjesztő műnek is szánta könyvét, amely segíti az olasz közönség és a magyar filmek közötti kapcsolat fejlődését, annak az alkotói párbeszédnek a kialakulását, amely lényegében a filmek életterét adja. Hiszen a magyar film nemzetközi sikerei, a fesztiválok díjai, legyenek azok bármily rangosak is, nem jelentik szükségképpen azt, hogy a film sikeres, azaz megtalálta közönségét.
A mostoha helyzet enyhítését kísérli meg a szerző azzal, hogy lényeges információkat közöl a magyar film fejlődéséről, sajátos problémarendszeréről, nem feledkezve meg nemzetközi, természetesen főként olasz vonatkozásairól sem. Olyan fogódzókat ad az érdeklődő nézőnek, amelyek nagymértékben alakíthatják, aktívabbá tehetik e filmekhez való viszonyát.
Több azonban ez a kötet, mint puszta ismeretterjesztés, mert egy olyan jól meghatározható értékrendszer hálójába fogja mondandóját, amely a magyar film felnövekedésének útját, létrehozott eredményeit, egy tágabb esztétikai szempontból is értelmezhetővé teszi.
A bevezető fejezetekben hazánk filmgyártásának sajátos intézményrendszerét, gyártási-forgalmazási struktúráját, a filmpolitika elveit és gyakorlatát elemzi. Abból indul ki, hogy a filmművészet talán minden más művészeti ágnál kiszolgáltatottabb, ezért eredményeit és visszaeséseit, a közönséggel kialakított kapcsolatát alapvetően befolyásolják a társadalom gazdasági-kulturális kényszerei. Nem véletlen, hogy munkáját a Balázs Béla Stúdió bemutatásával kezdi, annak egyedülálló struktúrájában látva a lehetőséget a relatív alkotói szabadság megteremtésére. Az alkotó helyzetének ez a felfogása, amely eleve feltételezi a függetlenség viszonylagosságát, az alkotás folyamatát nem önmagában, nem is csupán egy szűkebb szellemi rendszer részeként, hanem a társadalmi kötöttségekhez való dialektikus viszonyában vizsgálja, lehetővé teszi a magyar „film-planéta” egységes szemléletét. Így a könyv nem marad adatok és tények önkényes halmaza, hanem egy jól szerkesztett rendszerré válik, amelyben élesen rajzolódnak ki bizonyos belső mozgások és folyamatok.
A szerzőt mindenekelőtt egy meghatározott jelenség foglalkoztatja – az a folyamat, amely a magyar filmművészetben 1963-tól a 70-es évek közepéig tartott, de tág teret szentel a történeti szempontoknak is, három nagy történelmi dátum, 1919, 1945 és 1956 jelentőségét emelve ki. Minthogy a mű értékközpontjában az említett korszak, s annak is egy meghatározott, Jancsó Miklós, Kovács András, Gaál István nevével fémjelzett vonulata áll, így a történeti áttekintés célja lényegében a hagyomány feltárása. Szőts István Emberek a havasonjában találja meg azt az „őstípust”, amelyben már erős művészi hitellel nyilatkoznak meg azok az elemek, amelyek később a Micheli által kiemelt legjobb filmekben mint belső tulajdonságok, alapvonások jelennek meg. A mindenkori jelenidő tudatos vizsgálata, a konkrét társadalmi valóság elemeiből építkező, de transzcendens tartalmakat kibontó gondolati ív, a történelmi cselekvés emberi dimenzióinak kutatása. Az Emberek a havason belső szimbolikájának elemzésekor azt is kimutatja, hogy ez a filmtípus szükségszerűen mindig együtt tartalmazza a lázadás és a hit mozzanatát, az igényt az ember és a világ kapcsolatának újrarendezésére.
Lázadás és hit e dinamikus viszonyát emeli ki később Jancsó Oldás és kötésének elemzésekor is. Bartók Cantata profanájának a film utolsó képsoraiban felhangzó részlete ebben az összefüggésben újraértelmezi a film egyes elemeit, hirtelen eddig rejtett távlatokat nyitva.
A bartóki példa, az életmű alakulásának belső erővonalai Micheli felfogásában emblematikus jelentőséget nyernek. Nem az egyes filmek konkrét bartóki vonatkozásai érdeklik, hanem az a megoldási lehetőség, amelyet Bartók életműve kínált egy nyelvileg s ezért bizonyos értelemben kulturálisan is elszigetelt kis ország művészei számára az áttörésre az univerzális felé. Ez még erőteljesebb befelé fordulással, az ősi, archaikus értékek feltárásával érkezik el Európához: a sajátosan magyarban mutatja fel azt, ami alapvetően közös. Ennek a megoldásnak az ereje és stílusbeli következményei állnak a könyv középpontjában.
Nem annyira az egyes alkotások, mint inkább maga a jelenség foglalkoztatja. Egy olyan filmművészet kialakulását követi nyomon, amely nemzeti történelmének, létkérdéseinek feltárásán és stilizált általánosításán keresztül nyílik ki a világ felé. Kiindulásként Balázs Bélát idézi: „A legszerencsésebb konstelláció, ha egy művész ezt az objektív jelenséggé vált történelmi hagyományt mint szubjektív élményt éli át és fejezi ki műveiben. Ekkor a művész legszubjektívebb, legegyénibb spontán megnyilatkozásaiban objektív általános, történelmi érvényű műveket teremthet. Ez az a ritka eset, amikor a művészet lehet a végletekig stilizált és mégsem önkényesen szubjektív.”
A történelmi fejlődés alapos és sokféle részletre kiterjedő elemzésével mutatja be, hogyan jöttek létre azok a feltételek, amelyek 1963 után a Balázs Béla értelmezése szerinti „népi stilizáció” lehetőségét megteremtették. Különösen nagy figyelmet szentel a ‘45 utáni fejlődésnek. Nemcsak azokat a filmeket tárgyalja, amelyek már ‘63 előtt túlléptek a sematikus kereteken (Csempészek, Gázolás, Ház a sziklák alatt, Két félidő a pokolban), hanem a korszak tipikus műveit is (Rákóczi hadnagya, Becsület és dicsőség, Szabóné, Életjel). Csak így válik világossá az „új hullám” bonyolult és ellentmondásos viszonya saját tradícióihoz, az előző korszak történelem- és társadalomábrázolásához. Így lesz érthető, miért volt szükség arra, hogy ‘63 után a művészek először is saját helyzetüket, a valósághoz és a közösséghez fűződő viszonyukat tisztázzák a történelmi és társadalmi traumák „kibeszélésével”. Ugyanakkor azt is nyomon követi, hogyan indul meg ezzel egyidőben az a folyamat, amely egy minden elemében meghatározott kompozíciójú, ismét a vizuális elemre épülő filmtípust hoz létre. Ennek döntő elérne az arányosság, a forma szigorú harmóniája, ami éppen a belső esztétikai rend néha szélsőségesen kemény rögzítésével teszi nyitottá az alkotást.
„...A fikcióra, a valóság újjáteremtésére épülő film nem fogalmazódhat meg másként, mint szimbolikus, lakonikus formában, ahol a nyelv (jobban mondva a metanyelv), amelyen keresztül ezek a formák megvalósulnak, integráns, magyarázó, végső soron megvilágosító elemmé válik” – írja Micheli. Ebben a felfogásban a filmek épp végső stilizációjuk révén nyerik el konkrét meghatározottságukat. Három fejezetet szentel ennek a filmtípusnak a bemutatására: „A szép Huszárik Szindbádjában”; „Még kér a nép – avagy az esztétikáról”; „Gaál István »szabómester« mérték után készülő ruhái”. Lényegében ezt tekinthetjük a könyv epicentrumának, mert itt fogalmazódik meg legvilágosabban az az esztétikai értékválasztás, amelynek kisugárzásában az egész mű megíródott.
A középpontban egyértelműen Jancsó Miklós életműve áll. Ez már Giacomo Gambetti bevezetőjéből is kitűnik, hiszen néhány általános információtól eltekintve a bevezető lényegében nem más, mint Jancsó Olaszországban készült filmjeinek elemzése. Míg Gambetti alapvetően Jancsó történelemszemléletének bemutatására helyezi a hangsúlyt, Micheli az ábrázolás módja, ha tetszik formája felé fordítja a figyelmét. Ez a forma, amely Michelinél alapvetően a látvány és a látvány követését irányító ritmus, egyben lehetőség, hogy az ábrázolás tárgya, azaz a felhasznált jel szimbolikus vagy metaforikus jelentéssel telítődjék.
Ebben a szemléletben a film – képi nyelve okán – lényegében a képzőművészetekkel rokon. A vizsgálódás középpontjába állított, szigorú harmóniára törő, reprezentatívan tagolt filmtípusban Micheli a nagy reneszánsz mesterek s a reneszánsz esztétika újjáéledését látja. Rendkívül izgalmasan elemzi azt a gazdag kapcsolódási rendszert, ami Jancsó „freskóit”, a Magyar rapszódiát és a Még kér a népet Raffaello, Pinturicchio vagy Simone Martini kompozícióival rokonítja. De azt a filozófiai kapcsolatot is az ókori Görögország s a reneszánsz Itália gondolatvilágához, ami például a három grácia mitikus alakjának újjáteremtésében is megfogalmazódik.
Mindez Leonardo da Vinci és Vitruvio esztétikájára utal vissza. Eszerint az esztétikai szépség fogalma alapvetően anyagi, és szoros összefüggésben áll az emberi test szerkezetével, így a szépség, – mint hatás vagy érzet – a tudattalannak az érzékekhez vagy szükségletekhez kapcsolódó részében születik.
Különösen termékeny ez a megközelítés Huszárik magányos remekével, a Szindbáddal kapcsolatban. A filmben megjelenő idealizált anyag, az állandó mozgásban, átalakulásban lévő természet és a vele érintkező ember kivételes egyensúlyt és harmóniát teremt az egyébként rendkívül erőteljes színek és formák között. Az arányosság és a harmónia szabályainak megnyilatkozását emeli ki Gaál István műveivel kapcsolatban is. „Ez a harmónia azonban nem a vonalak és formák harmóniája (mint Jancsó és Huszárik esetében), hanem a hangsúlyok az atmoszférák, a telítettség és az űr (harmonikus) egyensúlya mind a képi, mind a hangelemekben, illetve ezek kapcsolatában.” A Holt vidék részletes elemzésén át mutatja be, hogyan kapcsolódik ez a harmónia a valósághoz, a kézzel fogható, konkrét tények világához, így a szereplők fájdalma, szorongása, irracionális félelme konkrét távlatot nyer, pesszimizmusuk hátterében ott van az egyre tudatosabban megélt valóság. Elmondható, hogy Micheli egy olyan filmtípus kialakulását kíséri végig, amely a formai elemek mozgásának belső dialektikáján át teremt reprezentatív és statikus egységet. Miután ezt objektív értékként kezeli, nyilvánvalóan háttérbe szorítja azokat a jelenségeket, amelyek ettől eltérőek. Ez főként azért jelent problémát, mert a Micheli által vizsgált folyamat a magyar filmművészetben a hetvenes évek közepére lényegében lezárult, bár nagy egyéniségei még hoztak létre fontos műveket, ám mindaz, ami jelentős újdonságnak, vagy inspiratív kísérletnek számít, alapvetően nem ehhez a hagyományhoz nyúlt vissza. Így ez a könyv lényegében a múlt képét mutatja, méghozzá úgy, hogy adós marad a jövővel és egy kicsit a jelennel is.
Sergio Micheli: Cinema ungherese, Bulzoni editore, Roma, 1982.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/11 63-64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6287 |
