Lajta Gábor
Ne tévessze meg a nézőt e baljós filmcím, sem a műfaji megjelölés – krimi –, ezen a filmen nem fog izgulni. A Gyilkosok utcájában rendre elénk táruló vércsíkos hullák látványa – akárha szolid csendélet volna – nem rendít meg. Pedig a magánnyomozásba kezdő íróval együtt (Jean-Louis Trintignant alakítja) nyomasztó balsejtelmek között kellene rettegnünk a halált. Félnünk kellene a tengerparti kisváros uraitól, akik feltehetően meggyilkoltak egy öregasszonyt a földjeiért, és sorra tüntetik el a tanúkat is. A sejtések azonban ebben a filmben túlzottan biztosak, a tettek indítékai egyértelműek, a figurák átlászóak, s a történet oly akciószegény, hogy nem kell félni semmitől.
Jean-Louis Trintignant, bár szokott vívódó értelmiségi szerepkörében mozog, mégis kívül van mindenen, félálomban hordozza gyűrt arcát, időnként torz mosolyra rántja, mint akit hirtelen ébresztenek. Mennyire máshogy játszott egy bevallottan kommersz, de kitűnően megcsinált krimiben, a Zsarutörténetben, Alain Delon partnereként. Az a figura valódi volt, s Trintignant azzal, ahogy belépett egy szobába, tökéletesen megformálta a börtönből szökött gengszter súlyos alakját.
A Gyilkosok utcájában sem a szereplőknek, sem környezetüknek nincs dimenziója. A kissé túlexponált, ellenfényes képek tovább anyagtalanítják az amúgy is stilizált valóságot.
Meglehet, Max Gallo regénye, amely a film alapjául szolgált, karakteres mű. Boramy Tioulong rendező munkája mindenesetre sem krimi, sem társadalomrajz: filmes akvarell súlytalan történettel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1984/11 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6283 |
