Sipos Júlia
Wellenberg, a Zöld hegy Svájc egy viszonylag szegény kantonjában. Nidwaldenben magasodik, ahol a kispénzű földtulajdonosok, illetve bérlők néhány tehénnel gazdálkodnak. Svájc atomhulladék elhelyezéséért felelős központi szerve, a NAGRA ezt a helyet szemelte ki atomhulladék-temetőnek. A helyiek megpróbáltak ellenállni, hiszen ha más nem, Csernobil tragédiája sokak szemét felnyitotta. A kisemberek azonban még a több száz éves demokráciában sem képesek érvényesííteni érdekeiket: a Zöld hegyen megjelennek a mérőkarók, a munkagépek.
Fredi M. Murer 1990-ben forgatta dokumentumfilmjét, melyet a Wellenberg körül élő gyermekeknek és az ő gyerekeiknek ajánl, azért, hogy később, felnőttként meg tudják mutatni utódaiknak, mit gondoltak, tudtak, reméltek ez idő tájt.
A Zöld hegy Budapesten a svájci filmhét programjában szerepelt. Az ökológiai, közgazdasági és politológiai kérdéseket felvető dokumentumfilmet együtt nézte meg Illés Zoltán, a FIDESZ környezet- és természetvédelmi kabinetjenek vezetője, Bródy András közgazdász és Nagy Endre szociológus.
– A Zöld hegy számomra az egész Föld szimbóluma, hiszen az ökológiai fenyegetés, bár régiónként különböző módon, mindenütt megjelent. Területenként eltérő a problémák jellege és a lakosság reakciója is különböző. Önök szerint ezt a filmet Magyarországon is leforgathatták volna?
Illés Zoltán: Azt hiszem, itthon a fejekben ez a probléma igazán csak húsz év múlva jelentkezik. A svájciak, az egyszerű polgárok megdöbbentően józanul gondolkoznak, őket már nem lehet átvágni.
Nagy Endre: Illés Zoltán nyilván arra gondol, hogy nálunk azok a gondok, amelyek a nyugati társadalmakat izgatják, még nem jelentkeznek olyan heveny módon. A magyar társadalom önszerveződő képessége – történeti okok miatt – jóval fejletlenebb, és erről nem csak az elmúlt rendszer tehet. Egy hasonlattal élve: nálunk a „mit eszünk” még mindig fontosabb, mint a „hogyan eszünk”. Mégis gondoljunk a 80-as években lejátszódott hazai példára, amikor Ófalun akartak atomhulladék-temetőt létesíteni. Ekkor megmutatta a társadalom, hogy van önszerveződő képessége – de ez valójában nem az egyszerű emberek lázadása volt, ennyiben eltért a svájci akciótól. Két tényező állott a hazai mozgalom mögött: egyrészt, hogy Ófalu Mecseknádasd társközsége volt, ahol a helyi értelmiség átvette a falu vezetését, szakmai segítséget is szereztek, másrészt Ófalun a pécsi egyetem dolgozói vettek parasztházakat, és őket nem lehetett könnyen zsebredugni... Így tehát koncentrált támadás indult a terv ellen, mégpedig a rendszerváltás előestéjén. Tehát ami a svájciaknál az egyszerű emberek természetes gesztusa, az nálunk értelmiségi akció volt.
Bródy András: Az emberiség olyan kérdéshez érkezett, amelyet sem a magántulajdon, sem a piac, sem az állam, sőt még a demokrácia sem tud kezelni. Látható, hogy jó pénzért és piaci ösztönzésre végül is megvalósítják az atomtemetőt. Az atomlobby képviselői megdöbbentő cinizmussal azt állítják, hogy iparáguk gazdaságos, tiszta és veszélytelen. Ez nem igaz. Az emberiség ismert története 4-5000 éves, mi pedig most olyan radioaktív hulladékot hagyunk utódainkra, amelynek a felezési ideje több mint 24 000 év, és amelynek a hatásával egyáltalán nem vagyunk tisztában. Én azt hiszem, hogy csak azt tehetjük, amit bizonyos orvosságok esetében, amelyekről kiderült, hogy káros mellékhatásuk van: abbahagyjuk. Nincs más megoldás. A környezetvédelemmel kapcsolatosan a szakma három megoldást ismer: az egyik, hogy büntetni azt, aki környezetvédelmi ártalmakat okoz. Ez a konzervatív megoldás: az a hibája, hogy a büntetés általában nevetséges összegű, és soha nem az kapja a pénzt, aki a kárt szenvedi. A liberális megoldás szerint az állam ad pénzt az elkövetőnek, szinte megjutalmazza, mondván, hogy segítsen rendbehozni azt, amit tönkretett. A harmadik, hogy a jövőben minden bizonytalan kimenetelű technikai megoldást elvetnek. A legradikálisabb elképzelés azonban az, hogy nem építünk új veszélyeztető bázisokat, és az eddig létrehozottakat meg kell semmisíteni. A kiút szerintem a szelíd energiák (a nap, a szél) hasznosítása. A film számítása szerint egyetlen egy erőmű működésének 70 éve alatt, több mérgező anyagot termel, mint amivel az egész emberiséget ki lehet irtani.
– Ez az úgynevezett „fenntartható fejlődés” kérdése?
Illés Zoltán: A fenntartható fejlődés – fából vaskarika. A környezeti problémák nem társadalmi rendszertől függőek, mindenütt egyformán jelentkeznek. Itt olyan alapvető kérdésekről van szó, mint a kiszolgáltatottság, a döntéshozatali jogkörök, a pénz fölötti diszponálás, az egyén szerepe, a kisebbség és a többség konfliktusa. Hogyan beszélhetünk fenntartható fejlődésről, amikor a világ energiakészletének kétharmadát a világ lakosságának egyharmada pazarolja el, ami nem azonos a használattal.
És a többiek? Mindenki egy fokkal magasabb életszínvonal-modellre vágyik. Egy ugandai paraszt egy dél-olasz mintáját követné, egy pakisztáni előtt egy török példa lebeg, egy magyar pedig egy svájci állampolgár életszínvonal-mintáját szeretné követni. Akik ezeket az életszínvonal-mintákat kijelölték, azok kizsarolták a Földet. Nyilvánvaló, hogy a Föld ötmilliárd lakója nem élheti egy átlag-amerikai életszínvonalát. A 70-es évek átlag-amerikai életszínvonala akkor válna mindenki számára elérhetővé, ha a Földnek csak kétmilliárd lakója lenne. Most ötmilliárdan vagyunk, és különben is az átlag amerikai nívó az ott élő 300 millió embernek sem magától értetődő járandóság. A fenntartható fejlődés a megfelelő életszínvonal- és gazdasági fejlődés egyidejűségét jelenti. A fejlődés szót a Római klub 72-es jelentése óta használjuk, mert a „növekedés” szalonképtelen fogalom lett.
A fogyasztásnak és a növekedésnek igenis vannak határai. Az emberiség történelme környezetvédő szemmel nem más, mint a természetbe való örökös beavatkozás. Átalakítunk és továbblépünk. Civilizációk pusztulnak el emiatt. A kérdés az, hogy addig, amíg mindenki nem válik közvetlenül érintetté, meg lehet-e értetni az emberekkel a veszélyt? Ha addig várunk, amíg mindenki érintetté válik, már nem lesz visszaút.
– Alapkérdésnek vélem, hogy átugorható-e a társadalmi-gazdasági fejlődés egy meghatározott szintje? Lehetnek-e vezető értékek egy elmaradott társadalomban a posztindusztriális társadalom értékei? Elvitatható-e az emberek joga, hogy jó ivóvizük, munkahelyük, autójuk legyen?
Bródy András: A filmben is találkozhattunk az atomszakemberek egyik közhelyszerű hazugságával, hogy ha a társadalom atomenergiát fogyaszt, akkor köteles gondoskodni a hulladék elhelyezéséről. Csakhogy nem a társadalom fogyaszt atomenergiát. A katonaság és a fegyverkezés erőltette az elektromos ipart az atomenergia irányába. Sokkal olcsóbb ugyanis, ha energiatakarékos lámpákat vagy hűtőszekrényeket gyártunk. Ma Magyarországon egy kilowattóra megtakarítása egy tizedébe kerül annak a beruházásnak, mint amit egy kilowattóra termelési kapacitása jelent. Természetes igénye az emberiségnek, hogy szeretné magát jobban ellátni, de a környezetpusztító fegyverkezés nem ezt szolgálja... Magyarország a túlzott fegyverkezés miatt nemcsak 20 milliárd dollárral adósodott el, hanem atomerőmű építésére is, és a nitrogénműtrágya mellett is elkötelezte magát, amely elfertőzte a talajt. A nitrogénműtrágyából ugyanis könnyebb muníciót csinálni: nitroglicerin formájában nagyszerűen robban.
Rövid távon a hadiipar lebontása valóban dekonjunkturát okoz minden országban, de hosszú távú hatása óriási, az emberiség egészségesebben tud élni.
– Elégséges eszköz a demokrácia az ellenérdekek küzdelmében? A politikai, a katonai és a profitérdekekkel vajon szembe tud szállni?
Nagy Endre: Amennyiben úgy fogalmazzuk meg a kérdést, hogy a demokrácia garanciát jelent-e arra, hogy bizonyos szűk látókörű, partikuláris hatalmi érdekek ne kerekedhessenek a többség hosszú távú érdekei fölé – nos erre a kérdésre az a válasz, hogy nem jelent garanciát. Nincsen ilyen garancia, csak fogadhatunk a jövőre. A demokrácia csak eszköz, amely adott esetben segítséget, illetve esélyt nyújthat.
Bródy András: Életben marad-e a beteg? Ha az immunrendszere működik, valószínűleg igen, de nem lehetünk biztosak. Immunrendszer nélkül viszont bizonyosan nem marad életben. A demokrácia, mint a társadalom talán egyetlen immunrendszere, alkalmas lehet arra, hogy a fertőzést leküzdje, de nem garantálja a sikert.
Nagy Endre: Azt hiszem, tisztáznunk kell egy téves közfelfogást, miszerint a piacgazdaság és a demokrácia szövetségesek. Ez nem így van. A tőkének elsősorban jogbiztonságra van szüksége, s ha ezt a demokrácia nyújtja, akkor kibékül vele, ám ha a jogbiztonságot egy diktatúra nyújtja, akkor azt is elfogadja. Ezért támogatták Pinochetet, és ezért adták a kölcsönöket a kelet-európai országoknak. Tehát a tőkét kényszeríteni kell, hogy inkább a demokráciát fogadja el. Mit tehetünk, ha semmire sincs garancia? Erre a kérdésre két nagy világnézet ad – optimisztikus-fatalista – választ: az egyik a marxizmus. Marx szerint az emberiség csak olyan problémákat észlel, amelyekre in statu nascendi a megoldás eszközei is rendelkezésre állnak. A másik nagy világnézet szerint a Gondviselésben bízhatunk.
Az én kérdésem az, hogy ha észleltük az ökológiai veszélyt, hogyan lépjünk tovább? Vagyis: mi történjék a már felhalmozott hulladékkal, mert valamit tenni kell.
Illés Zoltán: Eljutottunk a „ne az én udvaromba”-helyzettől, a „ne a Földgolyóbisra” szituációba. Nyilvánvaló, hogy a már meglévő és fölhalmozott radioaktív hulladékot csak tovább lökni tudjuk máshova, a Világűrbe. A Föld véráramába már beavatkoztunk, ezután továbblökjük a salakanyagot a Galaxisba. Természetesen ez is következményekkel jár, de jelenleg ez az egyetlen igazi elképzelés, a módszer viszont irdatlanul költséges. Egyetlen ember világűrbe juttatása is dollármilliókat emészt fel, nekünk pedig több száztonnányi radioaktív hulladék eltávolításáról kellene gondoskodnunk. A Földön ugyanis nincs olyan hely, ahol biztonságosan elhelyezhetnénk.
Bródy András: Közzétette-e valaha a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség a Földön jelenleg található aktív atomhulladékok mennyiségét és minőségét? Azt hiszem, nem. Szükség volna rá, hogy tudassa az emberiséggel? Azt hiszem, igen. Addig nem tudjuk megmondani, hogy mekkora a probléma. Az emberiségnek a legsürgősebben információt kell erről kapnia.
Illés Zoltán: Most útnak indítottunk egy olyan „repülőt”, amelyikről nem is tudjuk, hogy hol szállhat le, mi több, még azzal sem vagyunk tisztában, jelenleg hol jár.
Le kell számolnunk azzal a tévhittel, hogy a környezetvédelmet csak a gazdag országok engedhetik meg maguknak. Ez nem igaz, mert ahogy Bródy András is mondta, a hatékonyság mindig gazdaságosabb, mint újabb termelőkapacitások létrehozatala. De a realitás az, hogy a multinacionális vállalatok rengeteget fektettek be ezekbe a beruházásokba, és ameddig az utolsó fillér is meg nem térül, addig bizony ezt a technológiát erőltetik a legkülönbözőbb módszerekkel. Az utolsó morzsányi profitig. Zsarolnak, megvesztegetnek, ha kell, félreállítanak embereket, kisembertől – a miniszterelnökig. Végül is mindig eljutunk az egyes ember felelősségéig, legyen az a filmben látott svájci paraszt vagy egy magyar miniszter. Az egyéni felelősségen áll vagy bukik minden
– Mi itthon most kezdjük a bőrünkön érezni, hogy mit is jelent a nemzetközi tőke. Milyen erős és kérlelhetetlen törvények – vagy törvénytelenségek -szerint működik. A hazai demokrácia pedig egyelőre közel sem olyan erős immunrendszer, amely megvédené a rövid távú hatalmi és profit érdekszövetségekkel szemben. Ha a több száz éves svájci demokráciában élő kisparaszt tehetetlen, akkor mi itt Magyarországon hogyan védekezhetünk?
Bródy András: A filmben látottak alapján úgy fest, hogy bevált az atomügynökség taktikája, hiszen a józan paraszti észre számított: az atomtemető ugyanolyan veszélyes, ha nem a mi területünkre építik, hanem a szomszédos kantonba, de úgy nem látunk belőle egy fillért sem, akkor inkább legyen itt. Igazi 22-es csapdája.
Nagy Endre: Visszatérek egy pillanatra ahhoz a kérdéshez, hogy kikerülhető-e az a folyamat, amelyen a Nyugat keresztülment. Bizonyos tekintetben kikerülhető, sok minden megspórolható. Például Nyugaton a bankrendszer kialakítása hosszú folyamat volt, mégis Magyarországon, a félfeudális viszonyok között is pillanatokon belül adaptálni lehetett, tehát lehet tanulni a fejlett országok hibáiból. Ami a tőke hazai megjelenésének következményeit illeti, én egy antiliberális álláspontot képviselek: ha egy ország nagyfokú modernizáció előtt áll, akkor ezt a csatát nyugati típusú szabadpiaci megoldásokkal nem lehet megvívni, itt állami beavatkozásra van szükség, függetlenül attól, hogy milyen párt kormányozza az országot.
Illés Zoltán: Egy liberális párt környezetvédelmi kabinetjének vezetőjeként úgy gondolom, hogy monopóliumellenességre van szükség, vagyis esélyegyenlőséget kell teremteni a különböző beruházások között, hiszen igenis lehet környezetkímélőbb és gazdaságosabb módon is energiát termelni. Ily módon kiderülne, hogy a környezetszennyező megoldás nem gazdaságosabb. Például Németországban kötelező biztosítást kötni az atomerőművekre, és a biztosítási tételek egymillió márkánál kezdődnek! Magyarországon a környezeti kockázatokat és károkat nem számolják bele a beruházás költségeibe...
Bródy András: ... így hamis profitrátával számolnak. Sokaknak nem áll érdekükben, hogy kiderüljön, egy valódi gazdaságossági számítás alapján a környezetbarát megoldás bizonyulna olcsóbbnak.
Illés Zoltán: A környezetszennyező megoldások költségei ugyanis ugyanúgy a társadalmat terhelik, csak legfeljebb ezek a költségek más szektorban jelentkeznek. A radioaktív hulladék elszállításának költsége nincs ráterhelve a villamos energia árára, de valakinek ezt is állnia kell, nem beszélve a későbbi egészségügyi károsodásból következő költségekről. Ilyen számítások alapján valószínűleg kiderülne, hogy például a biomassza és más alternatív energiák hasznosítása gazdaságosabb a most szokásos energiatermelő módozatoknál. Jelenleg nem tudjuk kiváltani biomasszával az energiaszükséglet egy részét, de vannak más lehetőségek is. Egy magasabb szélességi körön, kevesebb napsugárzással – szintén Németországban – sokkal jobban hasznosítják a napenergiát. Itthon ezt az állam nem ösztönzi. Tehát az állam szerepe valóban jelentős, nem vonulhat ki erről a területről, de a verseny megteremtése a gazdasági racionalitást is elősegítheti.
– Ezek gazdasági megközelítések, de engem mégiscsak az izgat, amit a film sugall: hiába a több száz éves „immunrendszer”, a svájci demokrácia, az ottélők feje fölött meghozták a döntést, és az atomtemető megépül.
Nagy Endre: Igen, mert ha jelenleg még nem tudjuk a világűrbe elküldeni, akkor valahol el kell temetni. A NAGRA emberei közül valaki azt mondta a filmben, hogy hanyatlóban van a közszellem. Konkrétan: ki vállalja el a hulladék elhelyezését? A nyugati társadalmak individualizációja elérte a közösségeket is. Úgy látom, hogy súlyos szakadás következett be a civil társadalom és az állam között, ami önmagában nem új, de kiegészült egy új mozzanattal. A pártok, amelyek a civil társadalom „csúcsképződményei” voltak (mert legáltalánosabb szinten a pártokban testesült meg a közösség akarata), megszüntek a civil társadalom kinyújtott szervei lenni, és átálltak az állam oldalára.
Ezért a lakosság drámai módon idegenedik el a politikától. Abban, hogy a pártok és az állam elszakadnak a civil társadalomtól, benne van a közszellem hanyatlása is, ami valóban súlyos veszélye a demokráciának.
Illés Zoltán: Úgy vélem, hogy a társadalmat nem szabad olyan helyzetbe hozni, olyan választás elé állítani, hogy a saját helyi érdekei és a szélesebb, országos érdekek között kelljen választania. Az atomerőmű-ügy éppen ilyen, és azoké a felelősség, akik ilyen helyzetet teremtenek. Éppen az a legnagyobb bűn, amikor ismerjük a veszélyes következményeket, mégis ilyen döntésre kényszerítünk embereket, újabb konfliktusokat teremtve ezzel.
Bródy András: Egyetértek azzal az elemzéssel, hogy a közszellem hanyatlik, de ennek gazdasági oka van. Az államok kissé visszaéltek a közszellemmel, például az adók révén. Ebben az összefüggésben nézve: a világban általában 40 százalék a redisztributív elvonás, nálunk pedig a munkánknak több mint a felét „közcélra adakozzuk”. Ilyen körülmények között nehéz a közszellemet mozgósítani, különösen ha ez a felszólítás olyanoktól jön, akiknek közvetlen nyereségük van a közszellem mozgósításából.
Illés Zoltán: Szerintem a környezetszennyezés és a természetpusztítás elindíthat egy ellentétes folyamatot, hiszen ebben mindenki érintett. A közszellem erősödhet, ha világossá válik a „minden mindennel összefügg” – gondolat jelentősége. A környezetvédelem soktényezős, bonyolult kérdéskör, amelyben általában nincsenek tiszta megoldások, az optimumra lehet törekedni, de ezt csak egyfajta kulturáltsággal lehet megérteni és megértetni. Ennyiben a szegénység a legkörnyezetszennyezőbb tényező. A szegénység azt is jelenti, hogy nincs információd, kiszolgáltatott vagy, nincs kitörési lehetőséged, és azt csinálnak veled, amit akarnak. Nagy kérdés, hogyha elmozdul is az indusztriális társadalom az információs társadalom irányába, mit jelent majd ez az egyénnek? Egy farmer, akinek komputere van és bármilyen adatot lehívhat, vajon tudja-e majd értékelni és kezelni ezeket az információkat, éljen bárhol is; vagy a kiszolgáltatottság egyetemleges, mindenkorra szól és növekszik?
Bródy András: Engem éppen az kapott meg ebben a filmben, ahogy ezek a svájci emberek, minden kiszolgáltatottságuk ellenére, összejöttek és együtt gondolkodtak
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/12 16-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=628 |
