Sneé Péter
Az ember egyik nagyszerű képessége, hogy felejteni tud, hogy kínos, gyötrő, pusztító emlékeit kiiktathatja tudatából. Ami néha megengedhetetlen. A koncentrációs táborokban folytatott barbár orvosi kísérletek emberek ezreinek életét követelték. Erről „megfeledkezni” valóban nem szabad, róla intő példaként szólni kötelesség. Nem mindegy persze, hogyan. Egy, a jelenben játszódó lélektani dráma keretei között alig hihető, hogy az egykor történtek ma, harminc évvel később ennyire rigid következetességgel határoznák meg a főhős mindennapjait, amint teszik azt Jiří Svoboda művében. E sántikáló drámát tragikomikussá süllyeszti az erőltetetten művészieskedő feldolgozás. Költőinek szánt, valójában ásatag pátosztól roskadó szövegek kísérik az esetlenül szimbolikus képeket. Miközben mélyértelmű pillantásokat váltanak egymással a szereplők, valamennyi unalomig ismert ősi jelkép előkerül. Teljes a leltár.
Mintha csak az operatőr, Vladimír Smutný „jutalomjátékának” volnánk szemtanúi: amit a hagyományos kamerával produkálni lehet, itt az felvonul. Szokatlan beállítások, sajátos szögekből közeli plánok, optikai trükkök, bonyolult, szemléző mozgások halmozódnak. S nem csupán a látvány formavariációiban tobzódunk, a színek sem maradnak érintetlenek. A leginkább árnyalatgazdag kékben játszanak a felvételek. Méltón festi alá mindezt a divatos elektronikus muzsika. De a már klasszikusnak nevezhető keretes szerkezet is visszalopódzik: a narrátor a végén pedánsán megismétli a nyitányként elhangzott versidézeteket.
Ennek utolsó sora így szól: „és ezzel még nem mondtunk semmit”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/01 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6231 |
