Szemadám György
Paul Grimault több mint három évtizede készült, felújított rajzfilmjénél nyomasztóbb alkotást én ebben a műfajban még nem láttam. Bár a történet egy Andersen-mese, A pásztorlány és a kéményseprő szüzséjét követi, hangulatától mi sem áll távolabb, mint a nagy mesemondó világa. Egy idő múlva szinte megijed az ember, azt konstatálva, milyen gyorsan képes volt beilleszkedni a film világméretű királyi lakosztályának groteszk őrületébe. Miközben a rendező a harsány vidámság látszatát keltve idézi fel a nem-is-olyan mesebelien debilis szörnyeteg birodalmát, minden egyre kísértetiesebben ismerőssé válik: a szomorúan nevetséges kiállítás – melyen csakis a királyról készült szobrok láthatók – csakúgy, mint a mindenünnen leselkedő rendőrök és a tudatlanság sötétjében tartott rabszolga-emberek.
Grimault minden egyes filmkockájáról a huszadik század kiszolgáltatott tömegemberének szorongásai, sokszor egyenesen paranoiás komplexusai kiáltanak. A hősök csupán életre kelt hominidák, akikkel a rendező lehetetlenné teszi az érzelmi azonosulást. Láthatatlanul is figyelő kopószemek, fenyegetően recsegő hangszórók és elnyeléssel fenyegető süllyesztők alkotják ennek a világnak a lényegét.
E nyomasztóan kegyetlen univerzumnak az atmoszféráját elsősorban a hihetetlen igényességgel megfestett hátterek segítenek megteremteni. A szürreális eklekticizmussal összezsúfolódó és nevetségesen össze nem illő épületrészletek között sivár terek nyílnak. A szabad ég alatt a színek betegesen sápadtak, s mindenen valami világosbarna árnyalat ömlik szét, mintha itt még időjárás sem lenne, csak fülledt, tompa napsütés. Az ég szürkéskék, s a figurák lábainál halvány árnyékok imbolyognak.
Az enteriőrök azonban a legváratlanabb meglepetéseket okozzák; az egyik jelenetsor rubensi világából Dickensébe, majd Isaac Asimovéba lépünk át szédülve. A tárgyak, a képek, a gobelinek, a szobrok, a vázák mind-mind a helyükön vannak ebben az őrületesen anakronisztikus, összeomlás előtt álló világban. Mert ennek a világnak törvényszerűen el kell pusztulnia, s ehhez dramaturgiailag bizony gyenge ürügy az amúgy is gyengén sikerült giccs – a pásztorlányka és a kéményseprő románca. A film végén az apokaliptikus pusztulás, a leomló épületek közt bolyongó vadállatok képe, s az összeomlás robaja elnyomja a talán szándékoltan is csikorgó, kincstári ”boldog véget”.
Az utolsó képkockák egyikén a földig rombolt világ szemétdombján a pusztító vas-Gólemet látjuk üldögélni, s amikor a vízfejűén „aranyos” madárfiókát egy kézmozdulattal kiszabadítja a – ki tudja hányadszori – csapdábaesésből, s az boldog csipogással elrepül, olyan érzése van az embernek, mintha rémült szülő nyugtatná hazugsággal kisgyermekét. Olyan hazugsággal, melyben maga sem hisz.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/01 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6228 |
