Bikácsy Gergely
Ha a filmrendezőt össze lehet hasonlítani egy süllyedő hajó kapitányával, akkor én is a jólismert mondás híve vagyok: A nőket és a gyerekeket előbb!”
Nem szerette a sportot, az egyenruhákat, az „erős embereket”, s a bátorságról sem volt nagy véleménye. Az úgynevezett politikai filmtől irtózott. Ha belegondolunk, a filmeknek talán a fele, talán a nagyobb része épp ilyesmiről szól. Nem baj, maradt számára téma. A saját gyerekkora, vagyis mindannyiunké. A saját szerelmei és csalódásai, vagyis a miénk. És a titkaink. A sötét moziban ülők nagy részének – nem mindenki lehet gyilkos és áldozat – nevetségesen szomorú kis titkai vannak. Egy gyerekkori pofon, egy lány, aki másra mosolyog, egy fájó hazugság. A felnőtt úgy lehet csak felnőtt, ha mindezt el tudja felejteni, s talán épp azért jár a moziba, hogy újra átéljen ilyesmit. Truffaut nem akarta elfelejteni: csak erről csinált filmet. Minden filmjének a könyvek, a gyerekek és a nők a hősei.
A könyvek
Antoine, a Négyszáz csapás hőse titkos szentélyt rendez be Balzacnak. Gyertyát gyújt tiszteletére, hogy megköszönhesse az egyik novelláját, melyből valahogy megérzett valamit az élet dolgaiból is. A lakás csaknem leég, szülei felpofozzák, Balzac hatására írt dolgozatát a tanár gúnyosan kipécézi. Felfigyelt rá a társadalom.
Mivel korán kicsapták az iskolából, s nem is érettségizett, csak természetes, hogy Truffaut igazán szerette a könyveket, valahogy úgy, ahogy a beteg gyerekek a mesét: hitt bennük. A több irodalmi doktorátussal és tudományos fokozattal rendelkező Rohmer mellett valószínűleg ő volt a legolvasottabb, legműveltebb francia filmrendező.
A könyvek, melyeket szeretett, életének nagy eseményévé váltak. Henri-Pierre Roche tökéletesen elfelejtett regényét a Jules és Jimet Truffaut filmje támasztotta fel, s ez csak azért történhetett, mert Truffaut szerzőként, alkotóként élte át a regényt, még a film megrendezése előtt. Műveinek nagy része regény nyomán készült: a legtöbb detektívregényből, bűnügyi könyvből. De ezek már nem hasonlítottak másra, csak őrá. A Lőj a zongoristára hőse egy félénk férfi, aki másodszor is elveszít mindent az életben, egy gyerek, akit elrabolnak, meg egy pincérnő, aki meghal. A félénk zongorista közben önvédelemből leszúr egy behemót gyilkost, és bár gengszterbanda vadászik rá, megmenekül. A film végén ott ül a zongoránál egy ócska vendéglőben, és tovább retteg. Talán ez tartja életben. Nevessünk? Sírjunk? Furcsa „krimi” volt ez, akkor iskolát teremtett világszerte, s kár, hogy ennek az iskolának a filmrendező-nebulói majdnem mind megöregedtek, és elfelejtették, amit akkor tanultak.
Manapság egyáltalán nem divat félénk férfiakról filmet csinálni. Truffaut a Jules és Jim óta szerette az ilyen hősöket a könyvekben. S természetesen, ha a Négyszáz csapás után „igazi” gyerekfilmet csak kettőt forgatott is, A vad gyereket és a Zsebpénzt, mindegyik férfi hőse kicsit gyámoltalan, gyerekes. Nála még Depardieu is az. Ki csodálkozna hát, ha a Fahrenheit 451 félénk tűzoltó-könyvégetője a Copperfield Dávid első lapjai után a könyvek megmentőjévé válik? A Fahrenheitben egyébként minden olyan könyvet elégetnek a gyilkosok, melyet Truffaut legközelebbi barátjaként szeret. „Ők az én családom” – mondja Oscar Werner, s ez a közhely szívdobbanással felérő önvallomás: Truffaut-t nem szerették a szülei. A Fahrenlieitben Dickenstől, Stevensontól Henry Millerig és Genet-ig egy szubjektív irodalomtörténetet, Truffaut magánkönyvtárát égetik el, sok olyan írót és könyvet, mely magyarul még nem jelent meg, és remélhető, hogy akad majd olvasó, aki épp ennek alapján lesz kíváncsi a magyarul nem olvasható könyvekre.
Néhány hőse író, és hasonmása, Antoine Doinel is író szeretne lenni már a Lopott csókokban, s aztán a Családi fészek egyik jelenetében hatalmas kéziratkupac tetején ül. S az olyan apróságok is mennyire árulkodóak, hogy ugyanebben a filmben Antoine legkedvesebb tárgya a könyvespolc előtt hasznosítható kis falétra. (Vagy falépcső? Érdekes, a magyar nyelvben nincs erre külön szó, esküdni mernénk, hogy Antoine-nak van rá szava, olyan büszkén mászik föl rá negyedóránként.)
Balzac nemcsak a Négyszáz csapásban, más filmjeiben is jelen van. A Mississippi szirénje gyilkossá váló szerelmesekről szól, akiknek a szerelmen kívül minden mindegy Kicsit afféle Manon Lescaut-történet, távolról, „kalandosabb”, hagyományosabb változatban rokona Godard Bolond Pierrot-jának is. (Nálunk egyiket sem vetítették „rendes moziban”, Truffaut filmje nyilván túl hagyományos, Godard-é meg túl modern a magyar nézőnek.) Belmondo és Catherine Deneuve végigmenekül fél Franciaországon, nyomukban az igazságszolgáltatás. Kis kunyhóban húzzák meg magukat, a halálra készülnek, s Belmondo arcát egyszeriben elönti az öröm: a sarokban Balzac Szamárbőrének egy régi kiadását fedezi föl.
„Mikor udvarolt, mindig könyvet hozott, sohasem virágot” – ezt az idézetet is gondosan felhasználta Henri-Pierre Roché másik regénye, A két angol lány és a kontinens filmrevitelekor. Antoine a Lopott csókok legelején katonai börtönben van, természetesen Balzacot olvas, A völgy liliomát. Az életrajzírónak roppant könnyű dolga lesz, ha azt akarja tudni, mit olvasott Truffaut a katonai börtönben, ahonnan André Bazin közbenjárására szabadult ki húszéves korában.
„A könyvek mögött mindig emberek vannak” – inti a tűzoltóparancsnok könyvégető beosztottjait. Nagyszerű dolog lenne végigolvasni Truffaut filmjeinek könyvtárát.
Gyerekek
A Négyszáz csapásban van egy homályos pont. Nem világos, Antoine-nak valódi vagy mostohaapja-e a filmbeli papa. Truffaut mindenesetre nagyszerű apákat választott magának: talán, mert kicsi és sovány volt, nagytestű, lenyűgöző férfiakat: Renoirt, Hitchcockot, Orson Wellest. (Ha belegondolunk, Balzac se hasonlított nagyon Truffaut-ra.)
Az imént elfelejtettük mondani, hogy a Jules és Jim-hen a Vonzások és választások huszonöt éven át egyfolytában ott van a hősök asztalán. A vonzásoknak-választásoknak, a lelki affinitásnak (Affinités sélectives a Goethe-regény francia címe) talán van efféle, az ember külsejére is vonatkozó, akár paradoxul ellentétes törvényszerűsége. Talán nincs. André Bazin azonban, Truffaut legigazibb szellemi nevelője és kamaszosan tisztelt példaképe törékeny, kicsit hozzá valóban hasonló: s még feltűnőbb a külső hasonlóság Truffaut és Jean-Pierre Léaud között, aki a Négyszáz csapástól a Szökik a szerelemig önéletrajzi fogantatású filmjeinek hasonmás-hőse.
Nehéz eldönteni, hogy nevelője vagy barátja volt-e inkább Truffaut-nak André Bazin. Nyilván mindkettő. De ha elgondoljuk, hogy előbb a fiatalkorúak javítóintézetéből, később a katonai börtönből szabadította ki, hogy a mindenfajta iskolai bizonyítvány nélküli csavargónak állandó filmrovatot szerzett nem is egy lapnál, még a túl patetikus, de ezúttal igaz „megmentő” szó is idekívánkozik.
A gyerekkor legnagyobb adománya Truffaut értelmezése szerint a barátság. A felnőttkoré egészen biztosan a szerelem, s ez a két dolog aligha összeegyeztethető. A Jules és Jim hősei megkísérlik együtt és egyszerre átélni a szerelmet és a barátságot – tragikus kudarcot vallanak. Lehetséges volna nő és férfi között a barátság? Már a kamaszlányok se nagyon hiszik, de ha hisznek benne, csakis kizárólagosan: vagy szerelem vagy barátság. A Húszévesek szerelmének kamasz-Antoine-ja igazi barát. Kedves, figyelmes, hűséges. Csoda-e hát, hogy Colette-nek más kell, több kell, úgynevezett „férfi” kell? Barátságot, igazit csak a Zsebpénz kisiskolás hősei éreznek.
Kevéssé ismert remekmű A vad gyerek. Burkolt, tehát bonyolultabb, nehezebben fölfedhető önvallomás, egy orvosi kuriózum megfilmesítésének semleges álarcában. Itard doktor, az 1800-as évek legelején a Francia Akadémia megbízásából kísérletet folytat az erdőben talált, teljesen vad és állatias kisfiúval. A kísérlet afféle pedagógiai hősköltemény. Maga Truffaut játssza az orvost, s mintha Bazin alakja is átszínezné figuráját: nincs az a felvilágosultan nemes és okos nevelő, aki ilyen csodát véghez tudna vinni. De Truffaut nem érzékenyül el – mint ahogy sehol, vállaltan melodramatikus filmjeiben sem –, és nem is idealizálja a tudományt: csak talán, mert autodidakta volt, kicsit jobban hisz benne, mint érdemes. A vad gyerek mégsem a tudomány, hanem a barátság filmje.
A gyerekkor nem valami boldog korszak Truffaut filmjeiben. A Zsebpénzben sem, melyen ugyan jókat lehet nevetni, de a tanulsága kicsit szomorkás: a gyerek mintha jogosan látná úgy, hogy a felnőtteknek vele szemben mindenhez joguk van. A Négyszáz csapás javítóintézetében három óvodáskorú kislány figyeli ketrecbe zárva az újonnan érkezett rabok menetét. Nehezen feledhető. Állítólag Rossellini filmje, a Németország nulla év hatott az ehhez hasonló képsorokra, meg persze a nagy példakép, Jean Vigo.
„Egy boldogtalan felnőtt újrakezdheti az életét valahol másutt, felcserélheti környezetét, elindulhat a nulláról. Egy boldogtalan gyereknek ilyesmi eszébe sem jut, ő csak érzi, hogy boldogtalan, de fájdalmának nevet sem tud adni, és ráadásul, jól tudjuk, hogy legbelül nem okolja a szüleit vagy a felnőtteket, amiért szenved. A boldogtalan gyerek mindig bűnösnek érzi magát, és ez a legszörnyűbb.”
A Zsebpénz végén beszél így a filmbeli tanár, s Truffaut el tudta érni, hogy mindez ne legyen szájbarágós „mondanivaló”. Saját gyerekkor kellett a hiteléhez, nemcsak film-elődök.
A nők
A Breton-vezette szürrealisták házi mitológiájának egyik legfontosabb darabja volt a femme-enfant, a gyerek-nő képzete. Anélkül, hogy cáfolná őket, Truffaut inkább gyerek-férfiakat vetített vásznára, kedvesen tétovákat, kiket gyámolítani kell. Anna Karina Godard Bolond Pierrot-jában jobban tetszett volna Bretonnak, mint Truffaut bármelyik hősnője. A Jules és Jim-ben természetesen Catherine (Jeanne Moreau) a férfiasan határozott és kemény, férjének és szeretőjének sorsát ő irányítja. A Szomszéd szeretők hősnőjét, mert a film Grenoble-ban játszódik, Stendhal szerelméről Mathilde-nak nevezte el, de egyetlen Stendhal-hősnő sem tud ilyen végletesen-végzetesen életről-halálról dönteni, mint Truffaut Mathilde-ja.
Ha valaki – s miért is ne? – „femme fatale”-t keresne az életműben, találna is, meg nem is. A Bársonyos bőr-ben a negyvenen túli párizsi főszerkesztő egész életét otthagyná egy szőke légikisasszonyért, de vamp helyett halkszavú és szerény lány ez a stewardess, nem is Catherine De-neuve, hanem a húga, Françoise Dorléac játssza (aki nem sokkal később szénné égett egy felborult autóban). A végzet asszonyát azért nem egészen így képzeljük. Jónéhány filmjének hősnője meggyilkolja a szeretett férfit, a Jules és Jimtől a Szomszéd szeretőkig. Van olyan Truffaut-film, melyben a hősnő sorban megöli férjének gyilkosait, öt cégéres gazembert. (A menyasszony feketében volt.) Jeanne Moreau játssza a bosszúnak ezt a női angyalát, de valahogy ő sem..., nem ilyen a végzet fekete asszonya. Az Egy olyan szép lány, mint én groteszk történetében Bernadette Lafont küld a másvilágra néhány tökkelütöttet: Bernadette Lafont dús, sötét nőiességében már volna valami vampos, de szerencsére mégis más van benne: humor, játékosság, szabadság. Ő sem. Azt hiszem, kár tovább keresnünk.
Talán ott az igazság, hogy Truffaut, miközben szerette a nőket, egy pillanatig sem feledte el: pusztítani tudnak. De tragikusan jótékonynak tartotta pusztító hatalmukat, az volt a célja, hogy filmjeinek nézője olyasmit erezzen, mint a Jules és Jim és a Szomszéd szeretők végén: ez a fajta pusztulás és halál nem a legrosszabbak közül való. Ugyanezt ábrázolta a humor tükrében A férfi, aki szerette a nőket című filmjében. Ennek hősét autó üti el, mert hosszan megbámul egy szép ismeretlent. Kórházba kerül, s talán meggyógyulna, ha infúzióját letépve nem fordulna egy hosszúcombú ápolónő után. A humor vagy a tragédia borongó fényében a legtöbb Truffaut-film kicsit elégikus és nem drámai. A rendező legalább annyira elismeri a nők segítő-éltető hatalmát, mint azt, hogy valamiképp a halállal közelebbi rokonságban vannak a férfiaknál. Utolsó filmje, a Végre vasárnap is erről szól: ennek hősnője nélkül a fantáziátlanul tehetetlen férfi ártatlanul kerülne börtönbe. A Fahrenheit 451-ben nem véletlenül játszatta ugyanazzal a színésznővel, Julie Christie-vel a rontó, ellenséges nő és az életbe menekítő nő szerepét: szeressük őket és féljünk tőlük egyszerre, mást aligha tehetünk.
Talán az sem véletlen, hogy a korai Jules és Jim után csak élete utolsó éveiben választott nőket filmjeinek hőséül (ha most a Menyasszony feketében volt-at kivételnek tekintjük), s inkább (Jules-ként) Oscar Werner, s főképp (Antoine-ként) Jean-Pierre Léaud él a nézők emlékezetében. De az 1975-ös Adèle H. óta majd mindig varázslatos nőkről szólnak filmjei, s ki tudja, milyen érdekes és különös szerepet talált volna még Fanny Ardant-nak? A végleteket mindenesetre csak nőben mutatta meg. A Léaud-játszotta figurák mókásan egzaltáltak, rokonszenvesen hisztérikusak, de Jeanne Moreau vagy Fanny Ardant az életet teszi tétnek. Az őrületet is Adèle H., Victor Hugo lányának lidérces történetével ábrázolta – egyetlenegyszer –, s kicsit kár, hogy akkor is túl józanul, mintegy távolról, megértve, de nem felforrósodva.
„Ma már nem tudnék olyan filmet csinálni, mint a Jules és Jim – nyilatkozta a hetvenes évek végén. – Nem tudnám már megcsinálni olyan idillikus módon. Harmincéves sem voltam még, s egy nagyon idős ember könyvét vittem filmre, olyan férfiét, aki távolkerülve az élménytől, maga is megszépítette, tompította a csapások erejét. Pedig az ember nagyon kemény csapásoknak van kiszolgáltatva a szerelemben.”
Nem készítette el új filmjeit ezekről a csapásokról. De legutolsó darabjainak női hősei mintha arról árulkodnának, jobban ismerte őket, mint újhullámos indulásakor. Már nem félt tőlük.
A halál
Csak ha sorban végiggondoljuk, akkor lepődünk meg, hogy mennyi Truffaut-film bujkáló hőse a halál. Utolsó művében, a Végre vasárnapban csak a bűnügyi történetekben szokásos arcnélküli áldozat s a film végén az epizódszereplő gyilkos hal meg, nem a hősök egyike. De ezt megelőzően talán csak a Lopott csókok és a Családi fészek zárul ilyen-olyan idillel. Nyilván nem véletlen, hogy a filmes-önvallomásnak szánt vígjáték, az Amerikai éjszaka filmen belüli filmjének egyik csúcsjelenete gyilkosság (ráadásul apagyilkosság!), de az „igazi” történet is halállal végződik. Emlegettük, hogy Truffaut-nál általában nők a gyilkosok és férfiak az áldozatok. Emlékeztessünk most talán arra is, hogy a Négyszáz csapás lélektani főmotívumai közül a halál az egyik legfontosabb: Antoine nagyapja haláláról ír dolgozatot, s titokban-bevallatlanul anyja halálát kívánja.
Mégis, úgy érzem, ha visszapillantunk, talán az a legfurcsább, hogy legelső, huszonhárom perces játékfilmje, a Kölykök is már a férfi főszereplő halálával végződik. Ez a „férfi” főszereplő ráadásul alig idősebb, mint a szerelmespárt állandóan megleső és idétlen csínyekkel zavaró suhancok. A kölykök most elcsendesedve bámulják a gyászruhás lányt. 26 éves korában, 1958-ban készült ez a film.
Egyszer azt mondta, borzasztó, hogy olyan ember is írhat filmkritikát, aki nem látott Murnau-filmet. A Fahrenheit forgatása alatt minden héten bement az angol filmarchívumba, hogy Orson Welles-filmeket nézzen újra. „Ha Flaubert minden évben újraolvasta a Don Quijotét, miért ne tenné meg egy rendező, hogy évente többször megnézze az Ambersonok ragyogását?” – meditál a forgatási naplóban. Ő, aki középiskola és egyetem nélkül, a Cinémathèque vetítésein nőtt fel, még világhírű rendező és filmvállalat-vezető „korában” is nézett filmeket, klasszikust, újat. El tudta vajon képzelni, hogy akad olyan rendező is, aki nem látta az Ambersonok ragyogását?
Truffaut nem volt, nem lett a filmnyelv megújítója, filmjeinél, egész életművénél akadnak mélyebbek, fontosabbak. A Négyszáz csapásnál azonban biztos nincs jobb film a gyerekkorról. Akármilyen rég megvénültünk, a gyerekkorunk Truffaut-val halt meg igazán.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/01 35-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6220 |
