Pörös Géza
– Jóllehet az utóbbi időben gyakran olvashattunk eszmefuttatásokat a történelmi film erőforrásainak kimerüléséről, filmművészetünk számára változatlanul vonzó terep a közeli és a távoli múlt. Véleménye szerint mi a magyarázata a múlt iránti konok érdeklődésnek, hisz ön a Szirmok, virágok, koszorúk című filmjével nem először választott történelmi témát?
– A történelmi témaválasztás nem a jelenbeli konfliktusok megkerülésére szolgál, legalábbis számomra nem. Azt sem hiszem, hogy a történelmi film népszerűsége közvetlenül összefüggne a mában való eligazodás nehézségeivel. Másról van szó. A történelmi emlékezet életszükségletünk, mint ahogy a történelmi eszméletvesztés kóros, sőt életveszélyes állapot. A történelem az ember sorsa, de a konkrét emberi sorsok konkrét történelmi időkhöz kötődnek, amelyeket nem lehet tetszés szerint csereberélni. Vegyük például korábbi filmemet, a Köszönöm, megvagyunkat. Ha én az abban ábrázolt problémát áttelepítettem volna egy régebbi korba, akkor az úgy levált volna a hősökről, mint a rosszul szabott ruha. De nem kívánok kitérni a kérdés elől, miért fordultam ismét a múlthoz? Az eszmék által vezérelt ember sorsa izgatott. A mi korunkban nem találom azokat a hősöket, akik az eszmékből, az eszmékben, az eszmékért élnek. Valószínűleg ez a hiányérzet vezetett el a történelemhez, amely számolatlanul kínálja a nagyformátumú jellemeket. Ilyenekkel manapság nem találkozhatom, ezért a múltból támasztom fel őket, hogy legalább másfél órára kortársuk lehessek.
– Es miért épp a Bach-korszakra esett a választás?
– Ez volt a reményvesztettségnek és az ábrándos reményeknek a kora. Örvénylő ellentmondásokkal, talányokkal teli szakasza a magyar történelemnek. Azt írja Németh László, hogy „1850 és 1880 között a magyarság nem harminc évet, hanem három századot öregedett. Öregedett – bonyolultabb lett és gonoszabb. Megvalósította Széchenyi reformjait, és kiirtotta magából Széchenyi szellemét.” Ez a folyamat a szabadságharc bukásával, a Bach-korszakban kezdődött. És mégis, ebben a sötétnek nevezett korszakban fényesebbnél fényesebb elmék világlottak. Semmi kétség: pokoljárásra ítélten. Egy forradalmat ugyanis katonailag és politikailag le lehet verni, ám ahhoz, hogy a szabadságvágy a szívekből és a szellemekből is kifizettessék, nos, ehhez idő kell, ez hosszan elhúzódó külön háború, a lelkek csatája, a gondolatoké, a rögeszméké, itt csak rejtett áttételekkel hatnak a katonai erőviszonyok. A világosi fegyverletételtől a 67-es kiegyezésig hosszú idő telt el. Miféle emberi kálváriák vezettek a politikai és pszichikai kiegyezéshez? Erre nem ad választ a szaktudomány. Noha igyekeztem alaposan felkészülni, nem azt tartottam fontosnak elmondani, amit tudok, sokkal inkább azt, amiről csak sejtéseim vannak. A szabadságharc leverése utáni idők hőseit több mint tíz éve hordom magamban. A róluk szóló jegyzeteim, a cselekményvázlatok jóval az Azonosítás előtt készültek.
– Miért kapott oly hangsúlyos szerepet a film kompozíciójában a család?
– A film főhőse, Majláth Ferenc 1849 áprilisában ott állt a debreceni Nagytemplomban, ahol zúgtak a harangok, mikor a Függetlenségi Nyilatkozat Magyarországot a független európai státusok sorába emelte. Ő is, mint a többi nemzetgyűlési képviselő, név szerint vállalta a trónfosztás felelősségét, személyesen kötelezte el magát a nemzeti függetlenség mellett. Ezek a forradalmárok nem öntudatlanul sodródtak a sokasággal, nem vesztek bele a tömegbe, hogy szükség esetén majd elrejtőzzenek a névtelenség mögött. Nem a világosi katasztrófa volt a Majláth Ferencek igazi tragédiája, hanem az, hogy túlélték a forradalom bukását. Aki nem végezte akasztófán vagy nem került börtönbe, azt a család zárta az otthon falai közé. Majláth Ferenc száműzetésének színhelye az otthon, azon belül is a könyvtár, abban is a kanapé, amelyen naphosszat fekve tűnődhet el a kudarc okairól. A nyílt társadalmi cselekvés ideje „lejárt”, vagyis erőszakkal véget vetettek neki. Már nem az a tét, hogy megfosztja-e a birodalom császárát a trónjától vagy sem. Szóba áll-e Heinrich bácsival, a család jótevőjével, aki a barrikád másik oldalán állt és áll? – erről kell döntenie, családi körben. Mikor Kardos Istvánnal a film közegét keresgéltük, számunkra a család nemcsak mint hagyományos drámai szerkezet volt fontos, hanem mint a lelkekért vívott háború terepe is. A család a szabadságharc után alkalmas közeg volt a forradalmi eszmék megőrzésére – Arany János Családi kör című költeménye szól erről nagyon szépen –, de az alkura csábító, észrevétlen kényszerek közvetítésére is. Hosszú idő telt el a kiegyezésig, s ebben a folyamatban a családokra pontosan az a feladat hárult, hogy a maguk különben teljesen természetes, a lét megtartására irányuló mechanizmusaikkal a saját képükre formálják a csataterekről, börtönökből hazavergődő embereket. így történt, hogy a magyarországi konszolidáció megteremtésében, a kiegyezés előkészítésében nagyon fontos szerepet játszott a családi otthon. Ezt a beállítások megtervezésekor mi is igyekeztünk hangsúlyozni.
– A történetet Majláth Ferenc sorsa felől nézve úgy is értelmezhetjük, mint a visszatérés esélyeinek fokozatos ellehetetlenülését.
– Szándékosan indul a film ott, ahol még mind a terek, mind az emberi lehetőségek viszonylag nyitottak: választhatunk, hogy Törökországba szökünk vagy maradunk, főbe lőjük magunkat vagy az életre szavazunk. Át is lehet állni! Majd eltelik másfél esztendő, és a cselekvés lehetősége csupán annyi, hogy három lépés vagy négy, de három-négy lépéssel is elindulhatunk egy olyan úton, amelyen Majláth Ferenc: fölkel a kanapéról, leül a vacsoraasztalhoz, a családi béke kedvéért elvállalja a keresztapaságot, és máris Heinrich bácsi előtt találja magát, aki természetesen felkínálja az alkut...
– A film legkülönbözőbb mozzanatain végighúzódik a józan számvetés és az illúzió, a jelenvalóság és az anakronizmus kettőssége.
– Ami a racionális és irracionális motívumok keveredését illeti, ilyen volt a kor. Gondoljunk csak Széchenyire. Véletlen-e az a rengeteg, egymásnak homlokegyenest ellentmondó legenda, titok, ami személyéhez kapcsolódott? Aligha. De nem csodálkozhatunk ezen, végtére is olyan földcsuszamlás vette kezdetét Világossal, hogy aki tegnap még a leghaladóbb gondolatok hordozójának tudhatta magát, az másnap egycsapásra „korszerűtlen”, minden eszközzel üldözendő lett. Minél inkább kizökken az idő, a személyiség annál inkább ragaszkodik az identitását biztosító értékekhez. Májláth számára egyedül a múlt jelentheti a bizonyosságot, a jelenben viszont – hogy úgy mondjam –, „hallucinál”. Bár reálisan a jelenben él, cselekedeteit a múlt irányítja. És nemcsak az ő helyzete skizoid. Sógora, Kornél – aki a forradalom szabadelvű újságírójából lett birodalmi cenzor –, éjjel olyan eszmékért lelkesedik, amelyeket nappal üldöz. Éjszaka a múltban él, de nappal kibékül a jelennel. A körülmények drasztikus megváltozása természetesen a szerepeket is drasztikusan átírja: a „természetes” forradalmárokból „küldetéses” forradalmárok lesznek. Márpedig a küldetésben óhatatlanul is benne van az apostoli elem, ha úgy tetszik, a messianisztikus prófétaság, amelynek talán éppen az a legfontosabb sajátossága, hogy a jelen „kiiktatása” révén közvetlenül kapcsolja össze a múltat a jövővel. Félreértés ne essék, a „természetes” forradalom ideológiája is épít a múltra, ennek jövőképe sem mentes a messianisztikus vonásoktól, ám ereje mindenek előtt valóságos társadalmi-anyagi gyökerű. Ezzel szemben például Kossuth emisszáriusai, az emigráció „láthatatlan hadseregének” szervezői forradalmi helyzet és anyagi bázis híján kizárólag az erkölcsi erőre, a küldetéstudatra, illetve – s ezt kár volna tagadni –, a fenyegetésre és a terrorra építettek.
– Majláth Ferenc és Tarnóczy Kornél szerepkapcsolatán kívül a történet során kialakul egy másik kapcsolat is, mégpedig Kornél és Majláth felesége, Mária között, akik Ferenc sírjánál már szinte egymáshoz tartoznak.
– Az egyik forgatókönyvi változatban majdnem össze is házasítottuk őket. Kétségtelen, ennek a történetnek ők a túlélésre ítélt szereplői, megverve halálokkal és sírokkal, nyílt és rejtett sebekkel, elveszített ábrándokkal. Nekik kell felnevelniük a gyerekeket is. Életben maradásuk egyetlen esélye, a kiegyezés, általuk is, bennük is érik.
– A film többféle stílusréteget integrál. Nem tartott attól, hogy a romantikusra hangolt expozíció gazdag látványvilága esetleg felbillenti az anyag egyensúlyát?
– Ragályi Elemérrel együtt az volt a feltevésünk, hogy a bevezető képsoroknak a későbbiekhez képest tágasabb terei a néző tudatában „odakopírozódnak” majd a börtön, illetve a tébolyda magánzárkájának képei alá is. Arra törekedtünk, hogy a Majláth számára mértéket jelentő, vállalásához erőt adó múlt ábrándja a látvány szintjén is megjelenjen. Nem véletlen, hogy az ezredes éjszakai látogatása is álomszerű képekben fogalmazódott meg: a Kossuth-emigráció tevékenysége ugyanis bővelkedett lázálomszerű mozzanatokban.
– A néző történelmi filmben is mindenek előtt saját korának kérdéseire kíváncsi. Gondolom, szorosan ide tartozik napjaink sokat emlegetett értékvákuuma, nemkülönben az a tény, hogy az illúziók elvesztésének élménye kortársaink számára sem teljesen ismeretlen.
– Az emberben – különösen míg fiatal –, elemi erővel munkál a világ megváltoztatásának az igénye. Ha azonban azt érezzük, hogy a változtatás esélye minimális, vagy csak rendkívüli erőfeszítés árán lehetséges, akkor az energiák gyakran torkollnak irracionális cselekedetbe. Vagyis az értelmes cselekvés hiánya és az irracionális cselekvés nagyon is összefüggnek. Szerintem a különféle ifjúsági szubkultúrák, a devianciák, az irracionális pótcselekvések gyökere is nagyrészt abban rejlik, hogy a változtatás ösztöne – amely bennünk van, akár a postagalambban a repülési kényszer – úgy tör utat magának, ahogyan tud. Szerencsére történelmi pillanatokban, mint például a 48-as szabadságharc idején, átélhetővé válik a történelem és megnő a racionális cselekvés esélye, de a miénkhez hasonlóan a korok többségében a történelmi összefüggések rejtettek és átélhetetlenek.
– Nemzedéktársaihoz képest késve indult a pályája. Három játékfilm után hogy érzi, mennyire sikerült utolérnie önmagát?
– Csuda tudja. Ez másként látszik belülről, mint kívülről. Igaz, hogy csak három filmet készítettem, de én állandóan úgy érzem, mintha örökösen filmet csinálnék. Ezt a filmet is vagy tízszer kitaláltuk, tizenötször leforgattam magamban, úgyhogy egy idő után szinte összemontírozódtak a fejemben a különböző változatok. Talán furcsán hangzik, valószínűleg alkat dolga, nekem ez a „fejben való forgatás” is örömet szerez. Ebben az ábrándozásban éppúgy ki tudok fáradni, mint a valóságos forgatás közben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/01 12-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6215 |
