Míg hős fiaik a tengeren túl, a világháborúban, hős lányaik a sportpályán, addig a kripli mozibajárók a nézőtéren gyötrik magukat. Az első összamerikai női baseball bajnokság szép, igaz történetét, ím megismerhetjük mi is. Képedj, rettenj, ostoba hímsoviniszta, a nő is bika. (Sőt.) Akinek még ma is természetesebb a vízipólózó delfin, a hokizó mackó, mint a női kalapácsvető, jégkorongozó, hát másfél óráig szégyellheti magát.

Van western, van road movie, van sportfilm. Van női western, női road movie, női sportfilm. (Olyan ez, mintha lenne vécé és női vécé.) A legképtelenebb ostobaság az ilyen típusú filmek kapcsán – mint legutóbb Thelma és Louise esetében – feminizmust kiáltani, mikor pontosan az ellenkezőjéről van szó. Az amerikai film már számtalanszor kiderítette s bebizonyította nekünk: a néger is, a nő is, a ló is ember. Most is megteszi.

Egy átlagos filmet kétszer-háromszor fejeznek be. Hagyományokat kevésbé tisztelő példánknak vagy kilencszer van vége, mire felgyulladnak a lámpák. Elvesztik a bajnokságot a lányok, ünnepelnek az ellenlányok. Azért a mieink sem adják fel: együtt maradnak. Hazatérnek a legények – akkor is együtt maradnak a lányok. Házasság köttetik, gyermek születik, s – ki hinné? – fölnő... Ez így megy egészen a nyugdíjas baseball matrónák első világtalálkozójáig. Végül is megfejthetetlen, honnan kerül elő a stáblista.

A filmet Miroslav Ondriček fotografálta. Nagy kunszt, én tréfás rímeket írok egy sírkövesnek.