Szántó Péter
Az ember ül a moziban és csodálkozik. Ez a több mint negyven esztendős film egy távoli ország obskúrus háborújáról és újjáépítéséről tavaly ősz óta egyfolytában tömegeket vonz Budapesten. Embereket, akik a pénztár előtt alusznak, akik lökdösődnek a hosszú sorokban s akik hisztérikusan tülekszenek még akkor is, amikor már rég megvan a jegyük és csak a helyüket kell elfoglalniuk. S mégiscsak ez a legérthetőbb az egészben: nagyhírű, már-már legendás filmklasszikusról van szó, egyesek fiatal korukban látták, mások fiatal koruk óta hallanak róla, és bár a közönség nagyobbik részinek fogalma sincs arról, mik ezek a zavaros történelmi események, melyek az O’Hara-saga keretét adják, mégiscsak áhítattal nézik. Ahogy a misére járók csodálják meg az Úr-felmutatást: csak szimbolikusan, szellemi szinten valósul meg újra – amint a miséző pap mondja – „hitünk szent titka”, s a hívő mégis úgy érzi, ott van, ott ül az asztalnál a ma utolsó vacsorán.
Arról pedig még nem készült közvéleménykutatás, hányan jönnek ki csalódottan a három óra negyvenöt perces vetítés után. Az a gyanúm, elég sokan.
Az igazi titok, az igazi legenda, hogy miért lett az Elfújta a szél az, ami: az új fenegyerekek – Coppola, Lucas, Spielberg – feltűnéséig, blockbuster filmjeiig a mozi történetének legnagyobb erkölcsi és anyagi sikere? A magyar megfigyelő az okokat inkább csak találgathatja, más korról, más kontinensről, lényegi adatok birtoka nélkül aligha is lehet kizárólagosan értelmezni e tömeglélektani fenomena minden titkát, eredőjét. Miért volt túlszárnyalhatatlan az Elfújta a szél?
Első, lényeginek tetsző megközelítés az, hogy mint már annyiszor a film történetében, mindezt az alapmű, az adaptált regény teszi. Kétségtelen, a Margaret Mitchell írói néven alkotó atlantai delnő, társasági hölgy, hihetetlen pontossággal érzett rá arra a korszellemre, mely regénye megszületéséig nyilvánosan úgyszólván nem is létezett, mert legföljebb búvópatakként csordogált a Mély Dél lelkületében. A Nagy Válság és a New Deal viharos évtizedében, az örök értékek gyors fölbomlása idején ki lehetett mondani végre, hogy minden rossz az elveszített 1864-es szabadságharc miatt van.
Igaz, hogy ez nem igaz, de hát ki merné meghazudtolni a veszteseket?
Az amerikai polgárháborúban – Amerikában árulkodóan, beszédesen „államok háborújának” hívják – a konzervatív, mezőgazdálkodó, rabszolgatartó dél elvi kérdéseken háborúzott a liberális, iparosodott, jenki északkal. Természetes módon a gépesített modernizmus győzött. A konföderáció államai dicsőségben letették a fegyvert, s mert mégiscsak polgárháborúról volt szó – jóllehet a déliek „szabadságukért”, az elszakadásért küzdöttek –, az lett az általános jelszó: nincs győztes és nincs legyőzött, egy nemzet vagyunk. Csak éppen bizonyos dolgokról nem lehetett többet beszélni. Nem voltak többé törvényesen „niggerek”, nem volt rabszolga-kérdés, nem vált vitathatóvá az északi jenkik elsöprő technikai és szellemi fölénye. Az amerikai dél egy évszázadra a kissé retardált, nagydarab, primitíven rosszindulatú puffancsok országa lett, emlékezzünk még akár az olyan modern alkotásokra is, mint az Easy Rider, ahol éppen ilyen déliek verik agyon ok nélkül gyűlöletből Jack Nicholsont. Mert a Dél végül is hozzáalakult a sztereotípiákhoz.
Ekkor írta meg Margaret Mitchell az elveszett alkotmány, az eltűnt szépség országát, a történetet, amely úgy kezdődik, hogy „egyszer volt, hol nem volt a gavallérok és gyapotültetvények országa, a jó öreg Délen”. Ebben az idillben azután fürdőzhetett a válságban csődbe ment ültetvényes, a színeseket gyűlölő kispolgár, a lecsúszott déli egzisztencia, s ha Rooseveltet vagy a feketéket nem is illett nyíltan szidnia, szerethette ezt a túlírt, szétszórt, fekete-fehéren romantikus regényt – s ez is demonstráció volt.
Louis Fest, az amerikai szociológus kifejezetten ezzel foglalkozik, miért is volt sikere az USA északi részén az Elfújta a szélnek. Mélyinterjúiból leginkább az derül ki, hogy a győzelem miatti bűntudat, illetve a némiképp szégyellni, titkolni való, de mégis oly édes büszkeség vitte az olvasót a könyvesboltba. Csinálhat, amit akar Scarlett, főnixként újjászülethet az elégett Dél hamvaiból, de azért azt mégiscsak mi gyújtottuk föl.
Lehet, persze, hogy mindez túlegyszerűsített magyarázat, de hát nincsen jobb.
Azután a film: már születésekor legenda. David Selznick, a nagyhatalmú Metro-ember otthagyja a Metro-Goldwyn-Mayert, hogy önálló producer legyen, s mindjárt elsőre rátalál egy szenzációs könyvre. 1936, még meg sem jelent az Elfújta a szél, a Macmillan kiadó még hezitál, kiadjon-e egy több mint ezer oldalas történelmi románcot, amikor Selznick merész húzással ötvenezer dollárért megveszi a filmjogokat. Ötvenezer dollár hatalmas pénz, csak akkor válik nevetségesen kicsiny összeggé, amikor a végül is megjelent regény végigsöpör a világpiacon, s a nagy filmvállalatok milliókat fizetnének érte. Illetve akkor, amikor végül is kiderül, hogy a forgatáson a stáb üdítőital-számlája is többe van, mint ötvenezer dollár. De hát ez is a legenda része.
Azután az, hogy Selznicknek van türelme várni. Mert rögtön a könyv elolvastán tudta, hogy Rhett Butler csak Clark Gable lehet. A színészt azonban köti a Metro, s csak akkor adja kölcsön, ha megkapja a kész mű forgalmazási jogát. Selznick viszont ezt már eladta az United Artistsnak, így meg kell várni, míg Gable szerződése lejár. A regény körbejárja a világot, huszadik, harmincadik, negyvenedik kiadásnál tart, az újságírók hisztérikusan faggatják a producert, mikor kezdődik a forgatás, Selznick pedig szelíden mosolyog.
Azután két év múlva, 1938 decemberében kezdi meg a munkát. S a legendák folytatódnak: Sidney Howard írja a forgatókönyvet, a fiatal, nagyon sikeres, négyszeres Pulitzer-díjas drámaíró. Pontot tesz az utolsó mondat végére, és meghal. A forgatókönyvét elfelejtik. Selznick másokhoz fordul, bérbe veszi például az egyetlen zsenit a stábban, Francis Scott Fitzgeraldot, kora talán legnagyobb íróját. Természetesen ő sem szerepel a főcímlistán, hiszen ott még Miss Leigh dressmakerének, Miss de Havilland hairdresserének se jutott fölirat. Fitzgerald már szívrohama, idegösszeomlásai után, felesége elmeszanatóriumban van, ő alkoholban pácolódik, hollywoodi kegyelemkenyéren mások forgatókönyveit cifrázza, hogy a bugyuta és üres mondatok valamiképpen mégiscsak értelmesnek, angolnak hangozzanak. A stáb, persze, nem tudja, kivel van dolga, csak Fitzgerald novelláiból tudhatja meg az utókor, milyen értelmetlen küzdelmet folytatott néhány szóért mondatért az író. Kettőt hallhatunk is a filmben. Az egyik: bejön egy úr a jótékonysági bálra és azt mondja, hölgyeim és uraim, Lee óriási győzelmet aratott az északiak ellen. A másik: Scarlett rákiált a néger szolgálóra, hogy forraljon vizet, de sokat.
Fitzgerald is megbukik, másik drámaíró jön, a jólfizetett Ben Hecht, aki heti tizenötezer dollárért átírja a forgatókönyvet (emlékszünk még, mennyit kapott Margaret Mitchell?). Hecht azután rájön, hogy minek veszkődjön, amikor megvan még Sidney Howard könyve. Odaadja Selznicknek, aki el van ragadtatva.
S azután a főszereplőnő, ez a titokzatos, bonyolult jellem, bátor és önző, gyermeteg és kemény, konok és megroppanó déli ültetvényes asszony. Jelölt volt a szerepre Katharine Hepburn, Bette Davis, s mégis, már forgatni kezdtek, és nem volt még Scarlett.
Újabb legenda, bár mint e filmnél mindegyik, szintén igaz. Culver Cityben kezdték a forgatást, az egykori Pathé Stúdiótían. A látványtervező, William Cameron Menzies itt kívánta fölépíteni a két ültetvényt, Tarát és Twelve Oakst. Ehhez azonban előbb el kellett tüntetni a régi Pathé bodegákat, és amikor egy este fölgyújtották az egészet, a lobogó lángok között George Cukor rendezőnek víziója támadt: a kamerák azonnal indultak, két kaszkadőr pedig egy lovasbricskán keresztülgyalogolt az égő díszleten. Ez lett később a film egyik legszebb jelenete, melyben Scarlett és Rhett kivonul a lángoló Atlantából.
Miközben mindenki a toronymagas tüzeket s Cukor zsenialitását csodálta, Myron Selznick, a producer bátyja egyszer csak odalépett David Selznickhöz és fél vállról közölte vele: meghoztam neked Scarlettet.
Valóban. Vivien Leigh állt mellette, Laurence Olivier felesége, angol színpadi színésznő, egy kicsiny sikerű hollywoodi filmmel a háta mögött.
George Cukor három jelenetet forgat – talán a legjobbakat –: a film nyitó jelenetét, melyben Scarlett a Tarleton ikrekkel kokettál, azt a részt, melyben segít megszülni Melanie gyermekét, s azt a jelenetet, melyben lelövi a fosztogató jenki katonát. Az elkényeztetett Gable ekkor kirúgatja, mert nem tetszik neki ez a „nők rendezője”. Az utód, Victor Fleming viszont Miss Leighnek nem tetszik. A rendező a háromnegyedéig végigviszi a filmet, azután nem bírja tovább, összeesik: szívroham. A maradékot Sam Wood forgatta le. Ő sem szerepel a főcímlistán, ahogy azt sem lehet tudni, hogy az egyszerre három különböző helyszínen forgatott film nem jelzett operatőrei, Ray Rennahan, Joseph Ruttenberg, Wilfrid Cline és Lee Garnies (csak az első kettő kapott Oscart), mennyiben segítették a sikert?
Ennyi legenda, ennyi történet, ennyi, azóta számtalanszor túlírt esemény előzte meg az atlantai premiert. Egy nemzet várta lélegzetvisszafojtva az eseményt. Amikor pedig peregni kezdtek a kockák, már senki sem szabadulhatott a gyanúsan kék ég, a végtelen gyapotmezők, a haragosan torlódó felhők, az egyszerűen, becsületesen törvénytisztelő föliratok („Ez Tara, magántulajdon, aki határát átlépi, megbüntettetik”), hatása alól. Különösen, mert tudta, hogy ez az idill mindörökre a múltba veszett.
A filmről igazán nincs sok beszélni való. A mozgókép művészete az a művészet, ahol az úgynevezett „jó profi munka” avul el legelébb. A színészi játék sokszor elviselhetetlen: Leslie Howard, ez a még ma is modern színész tisztességgel játszik ugyan a háttérben, de már Olivia de Havilland töltöttgalamb karakterének jósága időnként lecsorog a vászonról, Clark Gable hihetetlenül jó színész volt, ez azonban nem ebből a korai filmjéből fog kiderülni, jószerével csak arra figyel, hogy elegáns szemöldökét emelgesse s mindig úgy álljon, hogy a fény jó szögből essen vakító fogsorára. Vivien Leigh nagyon nehezen indul, az első jelenet kamasz Scarlettjeként szánnivalóan modoros, de ne feledjük, valóban ez volt az első leforgatott jelenet, s egy jó színésznő itt tanult meg jó moziszínésznőnek lenni. A leckét azután vissza is mondja, ötösre, a későbbi jelenetekben.
Szóval mit mondhatunk? Szép színek, profi munka, mézes zene, modoros színészek. Ami azonban mégis továbbél, az épp ama legendát, a film elkészülte előttit folytató többi legenda. Csak belegondolok, milyen örömet okozhat egy délinek azt látnia, hogy miközben Sherman Atlantát bombázza, a derék négerek egyetlen őr kíséretével boldogan dalolva vonulnak lövészárkot ásni kedves déli rabszolgatartóiknak. S ahogy vége a háborúnak, hiába jönnek a zsakettet öltött feketék jenki barátaikkal (csak egyetlen villanás, amikor az atlantai piacon valami jenki negyven acre földet ígér minden analfabéta négernek, aki rájuk szavaz), hiába jönnek, mert a mélydéli morál megacélosodva került ki a harcból: Scarlett milliomos lesz, Aschley Wilkes malomtulajdonos, s még a született bohém, szélhámos Butler is meggazdagszik az erkölcstelen északiakon ebben a ravaszul elkészített Anti-Tamás-Bátya-Kunyhójában.
Ha ugyan van tanulsága a könyvnek és a filmnek, alighanem ez a gyér tanulság: a jó erkölcs igen fontos, ragaszkodjunk a múlt ideáihoz.
De hogy az európai ember megértse, mennyire nincs köze ehhez az egészhez, előbb végig kell lökdösődnie a sort a pénztárig.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/02 25-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6192 |
