Szilágyi János
– Önt három évvel ezelőtt nevezték ki erre a posztra. A Péntek esti randevú című műsor pedig néhány hónappal ezután kezdődött. Ha jól következtetek, a két esemény között van némi összefüggés. Úgy is kérdezhetem: ez a műsor az ön találmánya?
– Lényegében igen, mert amikor idekerültem, az itt dolgozó emberek sokat panaszkodtak nekem, hogy az ifjúsági osztály műsorai szét vannak szórva, valahogy nem venni észre őket a televízió mindennapjaiban. Jó volna letenni a névjegyet, valami olyat csinálni, amire oda lehet figyelni, amit azonos időpontban sugároznak, és élő adás. Azért is adtuk neki a Péntek esti randevú címet, hogy mindig ezen az estén jelentkezhessünk. Szóval a címmel biztosítottuk a helyünket.
– Ennek a megvalósult ábrándnak csak önök örültek, vagy a nézők is?
– Eleinte a bukások tömegét éltük át, tehát „sikerült” felhívni magunkra a figyelmet. Olyan hidegsalátát tálaltunk ugyanis, amiben össze nem függő alkotórészek voltak: szilvalekvár és sültcsirke, tejszínhab meg zsíros kenyér. Ehetetlen és emészthetetlen volt.
– Szemellenzős az a háziasszony, aki nem veszi észre, hogy a vendégei csak turkálnak a főztjében, sőt az ingerültebbjei a sarokba vágják a tányért.
– Sajnos nem voltam képes megértetni a munkatársaimmal, hogy a fiatal embert nem az különbözteti meg az idősebbtől, hogy neki minden áron beatzenét kell adni, hogy ő mindig jókedvű és nyegle, és kizárólag csak a lépcsőn, vagy a földön hajlandó ülni.
– Ez régen volt, felejtsük el. Mostanában már nem tépik a gitárok húrjait, nem villódznak lila lámpák, a meghívottak is feltápászkodtak a földről, jólnevelten helyet foglaltak az odakészített székeken, és illedelmesen beszélgetnek erről-arról. Ez már olyan saláta, ami ön szerint fogyasztásra alkalmas?
– Remélem, mert mi most olyan társadalmi kérdésekkel, gondokkal foglalkozunk, melyek az embereket általában érdeklik, de különös hatással vannak egy bizonyos generációra. Beszélünk hát a fiatalkori válásról, a fiatal szülők helyzetéről, megtárgyaljuk, hogyan tud egy fedél alatt élni több korosztály, és így tovább. Az a célunk tehát, hogy a fiatalok adjanak hírt magukról az idősebbeknek, hogy legyen módjuk elmondani értékítéletüket, véleményüket mindezekről a kérdésekről.
– De miért ifjúsági probléma a válás vagy a lakáshelyzet? Milyen szempontból tudja ezt megtárgyalni egy, a fiataloknak szánt műsor? Egyáltalán mi az az ifjúsági műsor?
– A kérdésben megbúvó válasszal egyetértek. Ha a képernyőn ez nem így jelenik meg, akkor mi rosszul dolgoztunk. Nekem változatlanul az a véleményem, hogy általános társadalmi kérdéseket kell megtárgyalnunk, de a fiatal felnőttek szempontjából.
– Mire gondol?
– Az áremelések például az egész társadalmat érintik, de különös érzékenységgel reagálnak erre azok a huszonévesek, akiknek még nincs lakásuk, megfelelő állásuk. Ha valaki egyetemista, annak is lehet már gyereke, akár kettő is, s neki is a piacon kell vásárolnia.
– Ez kétségtelenül így van, de én, mint néző, mire jutok azzal, ha egy szakállas egyetemista papa elmondja nekem, hogy drágább lett a karalábé, és ez nem örvendetes?
– Ha ilyen felületesen fogalmaz, akkor semmire. Ahhoz, hogy megtudjuk, milyen ez a korosztály, miről és hogyan gondolkodik, ahhoz köztük, velük, „bennük” kell élni. Ez nem azt jelenti, hogy aki ifjúsági témákkal foglalkozik, annak feltétlenül fiatalnak kell lennie, csak azt, hogy azonosulni tudjon azokkal az emberekkel, akiknek érdekében dolgozik. Ne ő találja ki, hogy a másik mire gondolhat, mire lehet szüksége, hanem kérdezze meg tőle.
– Kénytelen vagyok visszatérni a „hidegsalátás” korszakra. Mindezt, amit most elmondott, akkoriban nyilván nem látta: hagyta a műsort vakvágányra futni, hagyta lezülleni, már-már botrányba fúló adások kerültek ki a beosztottjai keze alól. Miért nem mondott sokkal előbb nemet?
– Most mit válaszoljak erre? Nem vagyok abban a helyzetben, hogy amikor az én egyéni véleményem tökéletesen egyezik egy ledorongoló kritikával, vagy egy elmarasztaló nézői levéllel, akkor rögtön azt mondhassam, hogy márpedig ennek vége, tessék valami mást csinálni.
– Mit tehet hát?
– Hinni kell a dolgok jobbra fordulásában, még akkor is, ha én, Balogh Mari sokkal gyorsabban, sokkal határozottabban tudnék dönteni. Csakhogy ezt nem tehetem, mert itt mindenki szuverén, itt mindenki érzékeny, itt mindenki ad a presztízsére, itt mindenkinek lehet kifogása. Hiába ágálok én, hogy senkinek nincs joga a nézőt kísérleti nyúlnak tekinteni, hiába fenyegetőzöm azzal, hogy leállítom az egészet, mert azt vágják a fejemhez, hogy akkor elveszítjük a nehezen megszerzett műsorperceket, és miből fogunk megélni.
– Azt nem tudom, hogy megéltek-e belőle, de az kétségtelen, hogy ezt a műsort sokan vezették már. Miért nem fémjelzi ezt az adást mindig azonos műsorvezető, egy állandó arc?
– Mert ennek a szerkesztőségnek e pillanatban egyetlen képernyős embere sincs.
– Ez hogy létezik?
– Hát nincs.
– Elmennek innen az emberek, vagy ide sem jönnek?
– Aki volt, az elment. Nem azért, mert kitúrtuk, hanem azért, mert mást akart csinálni, vagy úgy érezte, kiöregedett, mert túl van a negyvenen.
– Kikre céloz?
– Déry János az Ablaknál jobban érzi magát, Feledy Péter pedig átment a Rádió Szórakoztató Osztályára.
– Én emlékszem még Gyulai Gusztáv nevére is. Ő hová tűnt?
– Miatta máig is lelkiismeret-furdalásom van.
– Mi történt?
– 23 éves fiatalember. Már másfél éves tévés gyakorlata volt, amikor idehoztuk, tehát nem volt kezdő. Ennek ellenére tisztában voltam vele, hogy nem lesz jó az első pillanatban, de nagyon bíztunk abban, hogy később beválik. Ám ennek a fiatalembernek oly módon támadt neki mindenki – a kritika is –, hogy a végén már azt sem tudta, hogy hívják.
– Miért nem védte meg?
– Ezt nehezen fogja megérteni, mert ön férfi. Én viszont nő vagyok, tehát védtelenebb. Én ugyanis kitartottam amellett, hogy Gyulai rátermett, tehetséges, idevaló és jókülsejű, ami nem mellékes, hiszen tetszeni kell a nézőnek. És mit szűrtek le ebből a többiek? Hogy itt van valami… Marinak tetszik a Guszti. Ezt persze neki is a fülébe duruzsolták, amitől először csak elbizonytalanodott, később már a munkájára is visszahatott, majd elmenekült. A mai napig szégyellem magam, hogy segíteni akarásommal ártottam neki.
– Mindezek után kénytelen vagyok megkérdezni, hogy Ön egy szemétdombon vagy egy darázsfészken ül?
– Darázsfészken, mert időnként az indulatok természetes módon elszabadulnak, hiszen akiknek nincs igazuk, nincs sikerük, akiknek nem mennek a dolgaik, azok agresszívvé válnak, amit úgy vezetnek le, hogy bántják egymást, bántanak engem.
– Végül is milyen főnök Ön?
– Nem jó, mert amikor ebbe belementem, meggyőződésem volt, hogy ki lehet alakítani, nemcsak jelképesen, hanem valóságosan is egy nyitott ajtós, vitára bármikor kész, nyílt munkastílust, amellyel mindenki azon fáradozik, hogy a másikat segítse, elsősorban azt, akinek éppen műsort kell produkálnia.
– Ez volt az álma. És mire ébredt?
– Sokan csak azt várják, hogy a másik mikor és mekkorát bukik, vérzik-e az orra, vagy sem. Aztán a keddi osztályértekezleten a sárba tapossák, és elmondják, hogy mit kellett volna csinálnia, kivel kellett volna beszélnie és hogyan. Ez nem megy.
– És az sem megy, hogy ön vezesse a Péntek esti randevút? Akkor egy gyakorlott tévés tartaná a kezében a műsort, ráadásul Balogh Marinak a szerkesztőség vezetőjének elképzeléseit Balogh Mari, a riporter maradéktalanul végrehajthatná.
– Van egy belső rend, ami ezt lehetetlenné teszi.
– Mi az?
– Ez azt jelenti, hogy egy vezetőnek nem az a dolga, hogy műsort csináljon, mert akkor nem tud vezetni.
– Ön nem ugyanannál a cégnél dolgozik, mint Chrudinák Alajos, Érdi Sándor vagy Hajdú János, akik szintén egy-egy szerkesztőséget vezetnek, és mégis rendszeresen megjelennek a képernyőn?
– Én a Magyar Televízió Ifjúsági Főosztályán vagyok alkalmazásban. De ettől függetlenül, amikor idekerültem, rögtön hangoztattam, hogy nem akarom elvenni az itt levő emberekről a kenyeret, a szereplési lehetőséget, nem akarom magam mindenáron előtérbe tolni. De van egy igazi veszélye is ennek a vállalkozásnak. Ha én ülnék a kamera elé, a többiek miatt csak „tökéleteset” lenne szabad csinálnom, ami ugyebár lehetetlen. És van még egy oka az én távolmaradásomnak. Az idő. Ha például szeretnék egy műsort csinálni arról – és nagyon szeretnék –, hogy a felszabadulás után született nemzedék hogyan szembesül az életben a tanultakkal, ehhez annyit kellene dolgoznom, annyi energiát kéne beleölnöm, hogy valóban képtelen lennék ellátni a munkakörömet. Pedig gyakran nagyon viszket a tenyerem, néha majd megőrülök, hogy bent lehessek a stúdióban a felvételen, amikor…
– Bocsánat, a Randevú nem élő adás, felvételről sugározzák?
– Az elején élő volt, de most nem az.
– Miért?
– Nekem mániám, hogy a televízió elsősorban élő műsorokra van kitalálva. Nem volna szabad függetleníteni magunkat tényektől. Még akkor sem, ha egy téma gellert kap, mert akkor ott kell folytatni, és gátlás nélkül ki kell dobni annak az órának a többi tervezett programját. De ehhez nagyon magabiztos, rendkívül felkészült, a témában otthonosan mozgó embernek kell lenni, akinek felelősségérzete van és értelmes érvei. Tudomásul kell venni, hogy a műsort nézők döntő többsége nem olvasott, tájékozott ember, akikben zavart okozhat egy rossz mondat. Nem politikailag rossz mondat, hanem…
– Hanem?
– Nézze, semmiképpen nem az a szempont, hogy nekem szemrehányást tesz-e valaki, vagy hogy szól-e a K-telefon. Ettől még szól. Tehát nem az marad ki egy adásból, amiért az ember esetleg kikaphat. A bizonytalanságok, a félrecsúszások, az ostobaságok kerülnek ki a felvett anyagból. És ezek gyakran előfordulnak, mert a műsorvezetők néha nem tudják felvenni a kártyát, nem állnak biztosan a lábukon. Hát emiatt kell rögzíteni a Péntek esti randevút, emiatt kell biztonsági köröket futni, aminek persze az az eredménye, hogy a végén valahogyan kilúgozódik a műsor.
– Tehát kevés a jó és megbízható műsorvezető; hogy hivatalosabban mondjam, káderproblémái vannak. Remélem nem okoz ekkora gondot a műsorban részt vevő fiatalok verbuválása. Tulajdonképpen kik ők, és hogyan kerülnek a stúdióba?
– A műsorban szerkesztői-riporteri munkát végzők gyakorló újságírók, járják az országot, sok embert ismernek, rengeteg kapcsolatuk van. Tudják, hogy ebben az üzemben találkoztak egy értelmes fickóval, azon az egyetemen egy érdekes társasággal jöttek össze, amott felhívták a figyelmüket valakire. És ezeket behívják. De az is előfordul, hogy bemennek valamelyik egyetemi vezetőhöz, vagy felkeresik a KISZ KB-t, hogy ilyen és ilyen témában keresünk embereket, segítsenek.
– Beszéltünk a műsor múltjáról, szó esett a jelenéről. Érdeklődhetem, a jövője iránt is, vagy felesleges?
– Nem felesleges, a Péntek esti randevúnak van jövője. Hiszek abban, hogy képesek leszünk értelmesebben és hatásosabban csinálni. Ebben az évben ismét váltani akarunk, s a hónap egyik Randevúját rétegműsorrá szeretnénk változtatni.
– Mire gondol?
– Például az egyik órát annak szenteljük, hogy azokat a szakmunkástanulókat, akik gyakorlat címén az utolsó évben már értéket termelnek, miért nem fizetik meg. Vagy a fiatal népművelők milyen helyzetben vannak stb. Ez a kettes programon megy majd. Akiket érdekelnek az ilyen témák, azok utána mennek oda is.
– Bizonyára lesznek ilyenek. Köszönöm az interjút.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/03 63-64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6183 |
