Televízó

Vaskor

Az eposz hitele

Koltai Tamás

Kalle Holmberg filmjéből, a Vaskorból két és fél évvel ezelőtt láttam először részleteket Finnországban. Nem tagadom, azóta elfogult vagyok vele. Remekműnek tartom, s ami talán több: példának arra, hogyan bánjunk a klasszikusokkal, hogyan tegyük a nemzeti kultúra panteonjában őrzött kincseinket mai társadalmi és művészeti tudatunk szerves alkotórészévé.

A Kalevaláról van szó: a Vaskor, amit a televízió napra pontosan az Elias Lönnrot-féle gyűjtés első változata megjelenésének százötvenedik évfordulóján kezdett vetíteni, a finn nemzeti eposzból készült. Ez is az alcíme (vagy inkább mottójának kezdete): A Kalevala korának emberei. A film magát az eposzt dolgozza fel, de úgy, hogy jobb, ha elfelejtünk mindent, amit eddig tudtunk róla.

Itthon nézve ez, persze, nem ugyanaz, mint Finnországban. Képzeljük el filmen a Zalán futását egyetlen Vörösmarty-sor nélkül, „ossziáni borongás” helyett a honfoglaláskori harcok brutális kegyetlenségével, az eszközök, szokások és erkölcsök nyers dokumentarizmusával, lenge szerelmi idill helyett érzéki héjanásszal… Képzeljük el a Kézai-krónika Hunorját és Magorját vadásztechnikájuk, harcmodoruk és a meótiszi mocsarakban kialakított életformájuk képi tükrében: amint sátorszállásukról elhurcolják „Belár fiainak asszonyait”, s rituális nászszertartáson feleségül veszik az alán királylányokat… Képzeljük el a megfilmesített Toldit mesétlenítve és romantikátlanítva, a Nagy Lajos-éra politikai, gazdasági, társadalmi viszonyainak szociológiai rekonstruálásával…

Vagy inkább ne képzeljünk el semmit; a példák úgyis pontatlanok. A mi irodalmunkból hiányzik a népi eposz, amely – mint a Kalevala – egyesíti az eredetmondát és a nemzeti karakter történetét, a hitregét és a benne tükröződő társadalmi valóságot, a mítoszt és a realitást; ebből következően hiányzik az az egyszerre misztikus és didaktikus kép is, amelyet egy efféle „alapműről” a fejekbe sulykol a kötelezőolvasmányszemlélet: a nemzeti kultúra átörökítésének számtalan közvetítő csatornája, az elemi iskolai oktatástól a szabadegyetemekig.

A Vaskor éppen ezzel a szemlélettel számol le, ezzel vívta ki hazájában a tanfelügyelői múzeumőrök rosszallását és a klasszikusokhoz való hűtlen hűség híveinek tüntető rokonszenvét. A színházi rendező Holmberg az 1983-as Prix Italiánál sokkal többet nyert filmjével – amely egyébként első filmje –: bizonyítékot, hogy az évszázados remekművek fölfedezetlen titkokat rejtenek a számunkra.

De ehhez el kellett felejteni az eddig ismert Kalevalát, el a hőseit, a több mint kétezer verssort, a szavakat, a szállóigéket, a szavakhoz tapadt képeket… és főleg a magyarázatokat. Le kellett mondani a tradícióról és mindarról, ami a tradícióhoz tartozott: a romantikáról, a folklorizmusról, a költői ornamensekről. Vissza kellett térni a valóságos természeti-emberi viszonyok közé: a korhoz, amelyben a Kalevala megszületett. A történelemhez.

A forgatókönyvet Paavo Haavikko jegyzi, az egyik legjobb mai finn költő, az ötvenes évektől a modern líra élharcosa, próza- és drámaíró, több mint húsz rádió-, tévé- és színpadi játék szerzője, könyvkiadó-üzletember. Úgy mondják, ő általában gazdasági-vállalkozói szemszögből tekinti át az élet dolgait, s ezt a film könyörtelen szociológiai szemlélete alapján nem nehéz elhinnünk.

Haavikko a történelem előtti időkbe vesző vadság és barbárság – a pogány sámánizmus és totemizmus – kora mellé, amelyből a Kalevala legősibb magja származik, a „vaskort”, vagyis a vaskohászat és a pénzverés korát társítja. Ez az eposz központi tárgyi szimbóluma, a szampó – pénzverő csodamalom – „rejtélyének” is a megoldása. A filmbeli szampó nem más, mint vaskohó, amelyen „modern” kézműipari technikával pénzt – hamis pénzt! – lehet verni. Történelmi kutatások és ásatások bizonyították, hogy a XII. században, amikor Európában észak és dél között megélénkült a kereskedés, s benépesültek a Bizánc felé vezető kereskedelmi (hajó)utak, északon sok pénz került forgalomba, köztük hamis pénzek is. A kereskedelmi érintkezesen kívül a krónikák háborúkról tudósítanak: a finn történelem nevezetes dátumaként jegyzi föl 1187-ben a svédországi Sigtuna elfoglalását. A kereskedés és a háborúzás a tárgyi világon – új munkaeszközök, új fegyverek – is nyomot hagyott, s ezt a Kalevala pontosan rögzíti. Az eposz alapkonfliktusa – Kalevala földműveléssel foglalkozó, békés lakosságának harca a kegyetlen Pohjola ellen – Haavikko szociologikus értelmezésében nemcsak a zord, mesebelien gonosz Észak legyőzését jelenti („pohja”-észak), hanem kétfajta kultúra, kétfajta életfölfogás küzdelmét is. A Louhi – Észak úrasszonya – képviselte nőuralom, tehát a matriarchátus szenved vereséget ebben a harcban a „páros családban” élő, apajogú társadalomtól.

A tudományos historizmus – aki látta filmet, meggyőződhetett róla – nem a tárgya, csak a háttere Haavikko és Holmberg Kalevala-födolgozásának. Annyit jelent, hogy hősei leszállva az isteni magaslatokról, ember léptékűvé válnak, s bár a történet részben megőrzi mindazokat a mitikus-csodás elemeket, amelyeket korábban fölszívott magába, lényegében a természetnek és a történelemnek kiszolgáltatott XII. századi ember küzdelmét ábrázolja.

Az eposz négy főszereplőjéből s négyük hol szétfutó, hol összesodródó cselekményszálából három maradt. Väinämöinen, Lemminkäinen és Ilmarinen – a filmen Vejnö, Lemminki és Ilmari – lényegében végigjátsszak az eredeti történetet. (A Kullervo-sztori viszont teljesen eltűnt.) A csaknem ötórás film négy szerkezeti részre tagolódik. Az első rész Vejnö sikertelen leánykérése, az Aino-epizód; a második az első pohjolai út, a szampó elkészítése és Ilmari házassága; a harmadik Lemminki házassága, visszatérése Pohjolába, a „gazda” legyőzése párbajban, a bujdosás, majd a pohjolaiak bosszújának megtorlása; a negyedik a szampó visszaszerzése, s a történet retrospektív summája az utókor szemszögéből.

Mindez csak a filológusok és az ínyencek számára lényeges, akik partitúrával a kezükben kérték számon az eredetit. A „szűz” és – remélhetőleg – nyitott néző egészen mást láthatott.

Három férfi elszánt küzdelmét a nőért – az elemekkel, a szokásokkal, az ismeretlennel, saját belső énjükkel és egymással. Vejnö – nem az eposz szavakkal varázsló, kantelén hárfázó öreg énekese, hanem az a markáns ötvenes, kemény kötésű, java erejében levő férfi, akinek Kalevi Kahra játssza – a magányos, soha társra nem lelő, öregedő bölcs rezignált férfilíráját szólaltatja meg belülről fakadó egyszerűséggel. Ilmari, a kovács (nem „kovács-isten”, ahogy Vejnö sem „víz-isten”) a két kezével teremtő „munkás” az anyagot legyőző emberi fizikum megtestesítője. Fantasztikus képsorok, ahogy a szerepet játszó Vesa-Matti Loiri előbb „aranyasszonyt” kovácsol magának, majd fákat döntve, kohót építve, a sziklából ércet fejtve, vasat öntve fölállítja a pénzverde-szampót, hogy izzadt-kormosan, lépésről lépésre, vereségről vereségre, de újra és újrakezdve véghez vigye, amit elvállalt. (Nincs „imitálás”, a színész fákat dönt és vasat olvaszt, mint ahogy minden más is valódi a filmen: a négyéves forgatás alatt a stábnak ugyanúgy meg kellett birkóznia az elemekkel, az „eredeti helyszínen” akár hosszú hetekig egyfolytában elviselni a minusz húsz fokos finn telet, a havas-sziklás tájak vadságát, mint a történet hőseinek. Tele is a filmes szakma a forgatás „szenvedéstörténetével”, az erőfeszítések ecsetelésé[vel. …] a harmadik főszereplő, a „messzikedvű” Lemminkit játszó Tom Wentze, aki minden nővel kikezd, feleséget rabol, véres párviadalt provokál, a fagyhalált egy elejtett jávorszarvas kizsigerelt bőre alatt áttelelve kerüli el, s aki az utolsó részben – számunkra talán nehezebben követhetően – az Akadémia (!) épületében mai civilként meséli el a történetet, az egykori szereplők fölmagasztalásának vagy elfelejtésének okain töprengve…

Mit sem érne a szellemi átértékelés, ha nem realizálódna a képi kifejezésben. Holmbergnek köszönhetően a Vaskor a színészi játék tömörségén és „kemény” realitásán kívül elsősorban a látvány funkcionális költészetében nyeri el kivételes erejét. Timo Kapanen operatőri munkájában nyoma sincs az esztétizáló szépelgésnek, noha a film minden kockája a lírai és drámai komponálás eszményi tudatosságát tükrözi. Mindenekelőtt a táj szuggesztivitása lenyűgöző, akár a vad, huzatos sziklacsúcsokat, akár a nyári, bukolikus természetet látjuk. Aino tóba merülésének lírai-szimbolikus képsora, az öldöklés naturalizmusa és a csodás elemek (a Tuoni-alvilágban lefejezett Lemminki föltámasztása) tökéletes harmóniába olvadnak a köznapi élet realista ábrázolásával (például a hajóépítéssel és a rekonstruált vaskohóval), vagy a pohjolai lakodalom orgiasztikus bacchanáliájával. Pohjola önmagában is a film legexpresszívebb része: a sziklacsúcs nomád erődítményében vicsorgó farkaskutyák látványa, a hullahegyek és a csontok rideg valósága, Louhi amazon-akarnoksága.

Anyagszerűen valódi az egész film. A kérges tenyerek és a szél cserzette arcok. A kikészített bőrökbe burkolt vagy meztelen testek: kemény férfiak és gyönyörű asszonyok. Ködben úszó harci evezősök, hajnali pára födte tavak. Vehnö csónakjának valószínűtlenül hosszú – hétperces – lecsorgása csöndes tájakon…

Minden hiteles ebben a filmben. Az ember, a táj, a szenvedély – és a „mese”. Az eposzban megnyilatkozó történelem.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1985/03 59-60. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6182

Cikk értékelése:

szavazat: 1154 átlag: 5.67

előző 1 következő

új komment