Harmat György
Dreams Are My Reality: Az álom a valóságom– erre a slágerre táncol a leggyakrabban a film tizenéves szerelmespárja. Claude Pinoteau (A pofon című igen gyenge vígjátékát néhány éve láthattuk) filmjében a valóság olyan, mint egy szép álom. Alighanem ennek is köszönhető, hogy a film kiemelkedő siker volt Franciaországban (már folyatását is bemutatták Buli 2 címmel), s valószínűleg kedvelni fogják a nézők nálunk is. Érthetően, például a színészi játék miatt: Brigitte Fossey anya) és Claude Brasseur (apa) a franciásan finom komédiázás magasiskoláját mutatja be. Lányuk, a 13 éves Vic szerepében pedig Sophie Marceau vonult fel természetes és könnyed léptekkel „a francia film ügyeletes üdvöskéjének” előkészített emelvényre. Vonzó az is, hogy a Házibuliban egymást érik a kedves humorú ötletek, a szellemes dialógusok.
Am a film túlságosan hosszú: időt hagy arra, hogy kezdeti jóérzésünk fokozatosan émelygésbe forduljon át. Ha egy férfi megcsalja a feleségét, az lehet szorító élethelyzet. Ha egy kamaszlánynak nagy a szerelmi bánata, az lehet együttérzést keltő. De ha előre tudjuk, hogy a férj visszatér hitveséhez; ha biztosak vagyunk benne, hogy a lány eljut a bulira, s kibékül szerelmével, akkor a játék nem komoly. Tét nélkül pedig a vígjáték sem az igazi. Itt aztán semminek nincs tétje, az idill megtörhetetlen. S ennél árnyaltabb látásmódot várhatunk egy kommersz-vígjátéktól is. Hogy nem hiába, arra van példa bőven.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/03 49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6178 |
