Gáti Péter
Színpadi művek filmrevitelénél a rendezőknek rend szerint műfaji problémákkal is számot kell vetniük. Ion Luca Caragialénak, múlt századi román kritikai realizmus legkiemelkedőbb képviselőjének klasszikus minták szerint építkező műveire, a kevés szereplős, hármas egység elvét szigorúan szem előtt tartó drámáira mindez fokozottan érvényes.
Alexa Visarion rendező választása az 1890-ben született utolsó színpadi műre, a Megtorlásra esett. Ebben verista drámában Caragiale nem a szatirikus éllel anyiszor kritizált polgárságot ábrázolja, hanem – egy szerelmi háromszögtörténet kapcsán – önpusztító szenvedélyek és keserves szenvedések szegélyezte paraszt sorsokat villant fel. Visarion filmváltozata azonban nem egvenértékfű az eredeti drámával. Olyan, celluloidszalagra átültetett színházat láthatunk, amely már egyik műfaj követelményeinek sem képes eleget tenni. Kiaknázatlanul maradnak a film sajátos feszültségteremtési, kiemelési és ellenpontozási lehetőségei és módszerei, de ezzel együtt a dráma színpadi hatásmechanizmusa sem érvényesül. A zárt tér és a drámabeli akciószegénység keltette színpadi feszültség a filmes közegben unalmas és zavaró szűkszavúsággá, monoton egysíkúsággá változik. A filmre vett, teátrális gesztusok hamissá torzulnak, a nemzeti jelleg Visarion olvasatában csupán nagy népi mulatozásként van jelen. A homályos és nyomasztó tempójú drámai történetben egydimenzióssá egyszerűsített hősöket láthatunk viszont, és Caragiale szuggesztív ábrázolási, akcióteremtési módszereinek nyomát se leljük.
A fekete-fehérben forgatott film kockái – az unos-untalan premier plánban és ellenfényben mutatott arcok, a tárgyakra komótosan ráközelítő kamera és az emlékezés „úsztatott” képei – egy meglehetősen régi, ma már iskolásnak ható operatőri stílus hatását éreztetik. Caragiale drámája igényesebb és inveneiózusabb feldolgozást érdemelt volna.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/03 49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6177 |
